Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Fülszöveg
A fiatal amerikai ikerpár, Julia és Valentina megörökli sosem látott nagynénjük, Elspeth lakását a legendákkal övezett híres londoni viktoriánus temető, a Highgate szomszédságában. Miközben belevetik magukat a londoni életbe, egyre jobban elmélyül kapcsolatuk új szomszédaikkal is: a bogaras Martinnal és Elspeth volt szeretőjével, a megtört lelkű, gyászoló Roberttel. Hamar kiderül azonban, hogy A Highgate temető halottai egyáltalán nem nyugszanak békében – Elspeth kísértete igencsak eleven, és úgy tűnik, sem a lakást, sem a szerelmét nem kívánja maga mögött hagyni…

Az időutazó felesége szerzőjének legújabb regénye igazi megható mese a halálon túl is tartó szerelemről, a gyász feldolgozásáról és a testvéri összetartásról.

A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!

Ezt a regényt ugyanígy novemberben olvastam először néhány évvel ezelőtt, és az első olvasás során olyan mély, maradandó nyomot hagyott bennem, hogy tudtam, elő fogom még venni, és már bánom, hogy ilyen sokáig halogattam.

Azt, hogy nem egy egyszerű kísértethistóriáról van szó, már akkor tudtam, amikor először kinyitottam a könyvet. Másodszori olvasásra azonban sok olyasmit fedeztem fel, ami először nem tűnt fel, vagy nem is tűnt fontosnak a cselekmény szempontjából, pedig jobban belegondolva volt néhány jel, ami előrevetítette a végkifejlet egy részét.

A Highgate temető ikrei azon könyvek közé tartozik, amit akkor is imádnék, ha nem történne benne semmi, és nem szólna semmiről, ennek pedig az oka a bűvös, kísérteties melankolikus, romantikus hangulata, amihez nagyban hozzájárul a helyszín, ahol játszódik, illetve a nem mindennapi, mégis különlegességükben hétköznapian életszerű szereplők. A történet azonban zseniális, borzongató és magával ragadó. Az a fajta, ami az ember bőre alá mászik, és mindig ott motoszkál a lényében, a gondolataiban. Az elmúlt években nagyon sokszor eszembe jutott ez a könyv, nem feltétlenül konkrétan a cselekmény egyes részletei, hanem a lenyomatok, az érzések, a gondolatfoszlányok, amiket hagyott bennem.

A két főszereplő egy ikerpár, Julia és Valentina, akik nagynénjük halála után megöröklik annak londoni, a Highgate temető melletti lakását a Vautravers házban, ahol rajtuk kívül a súlyos kényszerbetegséggel küzdő Martin és felesége, Marijke, valamint Elspeth gyászoló szeretője, Robert élnek. Érdekesség, hogy a lányok tükörikrek, azaz tökéletes tükörképei egymásnak, ráadásul Valentina minden szerve ellentétes oldalon helyezkedik el, így a szíve is a jobb oldalon található. A lányok szülei szintén ikrek voltak, ám nagynénjükkel (Elspeth) sosem találkoztak, és édesanyjuk (Edie, az Edwina rövidítése) sosem mesélt arról, hogy miért romlott meg a kapcsolatuk, de tudták, hogy egy nagy, szörnyű titok lappang a háttérben. Csodálkoztam magamon, hogy ez a rejtély nem annyira érdekelt, sokkal jobban izgatott, hogy melyik karakternek hogyan alakul majd a sorsa, ami szintén példázza a regény különleges atmoszféráját.

Julia és Valentinta kapcsolata egészségtelenül szoros, és amikor Londonba költöznek, Valentina próbál lazítani a kettejük kötelékén, ám Julia ezt nehezen fogadja el, és neheztel miatta a testvérére. Köztudomású tény, hogy az ikerpárok tagjai között kivételes kapcsolat van, ám ennek is vannak azért határai. Julia teljes irányítást gyakorol testvére élete fölött, amit Valentina nem tud elviselni, ám sokáig túl félénk ahhoz, hogy szót emeljen ez ellen. Amikor azonban megteszi, akkor elszabadulnak az indulatok. Julia nem érti meg, hogy Valentinának magánszférára van szüksége, és amikor Valentina szerelmes lesz és randevúzni kezd, Julia jogtalanul vádolja azzal, hogy már nem tölt elég időt vele. Ez az élet rendje, ez így normális, nem lehetnek örökre összenőve, mindkettejüknek a saját életét kell élnie, ami nem jelenti azt, hogy meg kell hogy romoljon a kapcsolatuk, de nem függhetnek egymástól, és nem csinálhatnak már mindent együtt. Ez azonban nem kizárólag Julia hibája, a szüleiknek sem lett volna szabad hagyniuk, hogy mindenben együtt döntsenek, és minden egyes pillanatot együtt töltsenek. Amikor Julia otthagyta a főiskolát, Valentina szerette volna folytatni, de Julia akkor is ráerőltette az akaratát. Mindig ugyanolyan ruhákat viseltek, és a tisztálkodáson kívül nem volt olyan cselekedet, amit külön végeztek volna. Valentina szabadságvágya pedig – érthető módon – egy idő után olyan méreteket ölt, hogy bármit képes lenne megtenni, hogy elnyerje áhított függetlenségét, ami nem várt és megrázó események sorozatát indítja el.

A nagynénjük szelleme a lakásban kísért, akivel időnként kommunikálnak, bár inkább Valentina tölt el fél napokat azzal, hogy Elspeth-tel beszélgessen. Ahogyan Elspeth erősödik, és szellemként egyre több mindenre képes, Valentina egy idő után látni kezdi, igaz, csak homályosan, de már nem csak az ouija tábla segítségével tudnak beszélgetni.

SPOILER! Először nem tulajdonítottam jelentőséget annak, hogy egyedül Valentina látja nagynénje szellemét, aztán azon kezdtem el töprengeni, hogy az, hogy neki volt a legszorosabb kapcsolata vele, hogy egyedül ő látta, talán előre jelezte, hogy találkozni fognak a túlvilágon. Talán előre meg volt írva a sorsa, és ezért is tűnt sokszor már életében kísértetszerű, erőtlen jelenségnek. SPOILER VÉGE.

Először nem így gondoltam, de most már határozottan úgy vélem, hogy Elspeth végig tudta, hogy a terv, amivel Valentina véglegesen el akar szakadni Juliától, és új életet akar kezdeni, nem fog működni, mégis beleegyezett, pontosan azért, mert így akarta visszakapni Robertet. Nem mondta ki, a regényben még önmagának sem fogalmazta meg, de tudta, hogy képes lesz megtenni, mert elég erős már hozzá, ellentétben Valentinával, aki mindig is gyenge és bizonytalan személyiség volt.

Természetesen a nagy titokra is fény derül, aztán kiderül, hogy van még egy, ami nem kissé összekuszálja a dolgokat, és megmutatja Elspeth valódi énjét, ami cseppet sem kedves vagy jóindulatú. Életében is halálában is önző és hazug volt, és még halála után is emberéleteket tett tönkre a saját boldogsága érdekében. Nyugtalan és szomorú volt, nem tudott békében elmenni, ezért szörnyű döntéseket hozott.

Robertet sajnáltam a leginkább, őt törték össze a legjobban a történtek, egyébként is ő volt számomra a legszimpatikusabb szereplő, kedves, intelligens, önzetlen, szerető szívű férfi volt, ő érdemelt volna a legkevésbé bármi rosszat.

A történetnek keserédes lezárása van, még most is lapozgatom az utolsó oldalakat, és azon gondolkodom, vajon jobb lett-e volna egy boldogan éltek, míg meg nem haltak befejezés, de a válaszom határozott nem. Egy misztikus kísértethistóriához ilyen befejezés illik. A szerelmi szál sem az a fajta, mint amilyet a lányregényekben megszoktunk, hanem egyfajta sötét, nyomasztó, baljóslatú, mégis felemelő romantika. Ez is a fő vonzereje a történetnek, nagyon erőteljes érzelmek dúlnak a sorok között.

Szerettem, hogy az írónő nem csak Valentinára és Juliára koncentrált, hanem teret adott a mellékszereplőnek is, Martint igazán megkedveltem, de a bohókás, életvidám Marijke is belopta magát a szívembe. A temető dolgozói ugyan nem kaptak túlságosan sok szerepet, de azért velük is megismerkedhettünk. A Highgate temető már az első alkalommal felkerült azon látnivalók listájára, amelyeket egyszer meg kell látogatnom.

A regény stílusa páratlan, engem teljesen beszippantott és levett a lábamról, még sokáig a hatása alatt leszek, és biztosan újra fogom olvasni néhányszor. És London is sokkal szimpatikusabb oldala mutatkozott be a könyvben, nem a felhőkarcolókkal teli, szmogos metropolisz képe sejlik fel, hanem a kanyargós utcákkal teli, titokzatos történelmi városé.

Nem szoktam a borítókkal különösebben foglalkozni, de jelen esetben nagyon jól eltalálták a magyar borítót, tökéletesen illik a történethez. A külföldiek közül a német, és az egyik angol nyelvű kiadás nyerte el a tetszésemet.