Philippa Gregory: A makrancos királyné (Tudorok 5.)

Fülszöveg
Mit tehet egy asszony, ha leendő férje egy sorozatgyilkos uralkodó? Parr Katalin, a harmincesztendős asszony titkos szerelmi viszonyt folytat Thomas Seymourral, de nincs választása, amikor VIII. Henrik – aki már négy királynét eltemetett, és korban akár az apja is lehetne -, úgy dönt, hogy elveszi feleségül. Katalin független és gondolkodó nő, tudja, milyen veszélyek lesnek rá… Henrik azonban eleinte bálványozza az új arát, Katalin pedig kezd megbízni benne, miközben egyesíti a királyi családot, az udvarban létrehoz egy radikális felfogású tudóskört, és régensként még az országot is vezeti. De ő sem menthet meg minden protestánst, amikor Henrik veszedelmes tekintete a királyné felé fordul… Philippa Gregory, a királyregények királynője VIII. Henrik utolsó feleségéről írt megindító regényt; egy nőről, aki szenvedély és tudás dolgában is a férje felett állt.

VIII. Henrik elfogyasztotta ötödik feleségét, Klevei Annát is, aki túlélte a zsarnok, kiszámíthatatlan királlyal kötött házasságot, ám egy király nem maradhat feleség nélkül, a legújabb kiszemeltje az özvegy Parr Katalin. A harmincéves fiatalasszony viszonyt folytat Thomas Seymourral, ám amikor a király megkéri a kezét, el kell hagynia a férfit, és nem is beszélhet senkinek arról, hogy valaha is köze volt hozzá, ha nem akar úgy járni, mint Howard Katalin. Nemet természetesen nem mondhat, ha legalábbis kedves az élete, semmiképpen. A király öreg, beteg, olyan kövér, hogy járni is alig bír, borzalmasan bűzlik, ráadásul az elméje sem teljesen ép, ártatlan embereket ok nélkül küld a halálba, a vallási nézeteit naponta változtatja, és senki sincs biztonságban az országban, bárkire bármikor rásüthetik a felségárulás vagy az eretnekség bélyegét. Gyermekei helyzete viszonylag biztosnak látszik, Mária, Erzsébet és Edward is az udvarban élnek, jó viszonyt ápolnak mostohaanyjukkal, aki szívből szereti őket.

Angliában azonban kaotikus a helyzet, a király hadjáratot indít Franciaország ellen, amit még megszervezni sem tud, nem ért ugyanis a hadviseléshez, az országot sem kormányozza, úgy bánik vele, mint egy hisztis gyerek a játékával. A vallási kérdések folyamatosan napirenden vannak, és mindenkinek rettegnie kell, hogy milyen könyveket olvas és milyen szavakat használ. Nevetséges az egész, Henrik szakított Rómával és a pápával, hogy elvehesse feleségül Boleyn Annát, majd a saját nézeteit cáfolja meg újra és újra. Amikor az új vallás, a reformáció felüti a fejét, mélyen elítéli, majd összeházasodik egy protestáns hercegnővel, aztán pedig egyik nap hol a vallási reformokat támogatja, hol nem. Egyszer azt mondja, Angliának angol nyelvű Bibliát kell adni, le is fordíttatja, hogy a nép értse, miről misézik a pap, és mi Isten igéje, majd meggondolja magát, visszahívatja az angol nyelvű Bibliákat, a papok pedig ismét latinul miséznek. Az ostya egyszer csak ostya, máskor Jézus teste, ahogyan a bor is, van hogy bor, van, hogy Jézus vére. A szentmisét egy idő után úrvacsorának nevezi, de leszögezi, hogy annak ereje jelképes. Egyszer kijelenti, hogy a Bibliáról csak a művelt, nemes emberek gondolkodhatnak, majd azt, hogy a népnek gondolkodó népnek kell lennie. Ellentmondásokkal teli, minden józan észt nélkülöző a látásmódja, és ezzel nem lehet lépést tartani. Vallás nélkül nincs állásfoglalás semmiben, és mindenkinek elképzelhetetlen módon kell megválogatnia a szavait. Parr Katalin szimpatikus, gondolkodó, szabad szellemű királyné, aki nagyon ügyesen bánik a királlyal, tudja, mikor mit kell tennie, és mondania, de ez rengeteg szenvedéssel és lemondással jár. Ráadásul mindig elégedettnek és boldognak kell látszania, egy percig sem mutathatja ki, hogy szomorú, ellentmondania és vitatkoznia pedig szigorúan tilos. Ha a király ki is kéri a véleményét valamiben, ügyelnie kell rá, hogy ugyanaz legyen a véleménye, hiszen egy feleség nem gondolkodhat másként, mint a férje, főleg akkor, ha a férj Anglia királya.

Nem csak a királynénak, de mindenki másnak is figyelnie kell a mondandójára és a viselkedésére, ha nem akarja máglyán vagy vérpadon végezni, Henrik szeret gyilkolni, nem ismeri az ésszerűséget és a könyörületességet. Önzősége, egoizmusa, pazarlása és despota jelleme óriási méreteket ölt.

– De ön szereti a gyermekeit – vetem fel halkan. A király Mária hercegnőre néz, aki csendes beszélgetésbe elegyedett Sir Anthony Dennyvel az egyik sarokban. Aztán Erzsébet hercegnőt keresi meg, aki épp felnéz Thomas Seymour mosolygós arcába. – Nem különösebben – mondja erre, és hangja hideg, mint az üveg. – Ki szeretett engem gyerekként? Senki.

Thomas Howard sem úszta meg a Towert, ő egyébként meg is érdemelte, képes volt feláldozni a fiát, csak hogy mentse a saját bőrét, de egyébként is sok volt a kontóján, sok ártatlan ember miatta halt meg, ami miatt viszont felségárulással megvádolták, az nevetséges: azért vetették tömlöcbe, mert a szeretője aláírt egy papírt, amelyen az állt, hogy a herceg azt mondta, a király nagyon beteg. Az is felségárulásnak számított, ha valaki meg merészelte említeni, hogy az uralkodó nem csattan ki az egészségtől.

Mert csak azt tudja, amit tudni akar. Csak azt hiszi el, amit el akar hinni. Csak azt hallja meg, amit ő parancsol. Senki nem mondja meg neki az igazat, de ő talán akkor sem értené, ha az áldozatai vérével írnák le neki.
– Ő a király – mondom erre egyszerűen. – Hát nem így van ez mindig a királyokkal?
– Nem! – kiáltja Thomas. – Jártam a magyar király udvarában. Beszéltem magával az uralkodóval. Ők nagy emberek, akiknek kérdés nélkül engedelmeskedik mindenki, de képesek megkérdőjelezni önmagukat! Vannak kétségeik! Valódi jelentéseket kérnek. És megfogadják a tanácsokat. Ez itt nem ugyanaz. Ez a király vak a hibáira, és süket a mások tanácsaira.
– Csitt, csitt! – mondom nyugtalanul, és a csukott ajtó felé pillantok.
– És ez évről évre rosszabb lesz – bizonygatja. – Az összes becsületes tanácsosa vagy halott, vagy kegyvesztetté vált; összes gyerekkori barátjával végzett már. Nincs körülötte senki, aki el merné mondani neki az igazságot. Nincs semmi önuralma.

Amiért sokszor nagyon dühös voltam, az a nemesek és a nép mulyasága és a beletörődése. Hagyták, hogy egy ilyen király uralkodjon felettük és nyomorítsa meg az életüket vagy küldje halálba őket. Nem tettek ellene semmit. Persze, erre lehetne azzal érvelni, hogy voltak kisebb-nagyobb lázadások, amiket a király levert, és a lázadókat halálra ítélték, de a nemesek között is voltak olyanok, akik nagy vagyonnal és befolyással bírtak, le tudták volna taszítani a trónról, és valaki olyat a helyére ültetni, aki méltóbb és alkalmasabb az uralkodásra. Így hát harmincnyolc éven keresztül egy arra teljesen alkalmatlan és éretlen király “vezette” az országot, amibe rengetegen belehaltak.

Ez a kötet vontatottabb volt, mint a sorozat korábbi részei, és bevallom, néha egy kicsit untam is, de ennek csak az az oka, hogy a többi könyv cselekménye lendületesebb volt, és azt szoktam meg. Ez csupán négy évet ölel fel, Henrik utolsó négy évét, ami nem olyan izgalmas, mint az előzőek, de kellett ez a rész, ilyen részletességgel, ahogyan Philippa Gregory megírta, hogy tökéletesen kirajzolódjon VIII. Henrik jelleme. Ráadásul itt már nagyobb szerepet kapott Mária és Erzsébet is, és azt hiszem az ő fiatalkori éveiket is fontos megismerni, már ha valakit érdekel a további sorsuk és uralkodásuk. Szerettem ezt a kötetet, de nem bővelkedik annyi izgalomban és történésben mint Az állhatatos hercegnő, vagy mint a legerőteljesebb kötet, A másik Boleyn lány, de mindenképpen fontos elolvasni, hogy teljes legyen a kép. Philippa Gregory stílusa továbbra is nagyon közel áll hozzám: intelligensen, érzékletesen ír emberi kapcsolatokról és érzésekről, akar és tud a dolgok mélyére ásni és látni, nem áll meg a felszínen, gondolkodnivalót ad az olvasónak, amit én szeretek. Viszont az ismétlések jelen voltak itt is, ez időnként jellemző a szerzőre. Minden kötetben felbukkan egy-egy motívum, ami így vagy úgy, de ismétlődik az adott részben. Valaki számára ez biztos bosszantó, és szájbarágásnak tűnik, de én úgy gondolom, hogy inkább csak a hangsúlyozás a funkciója. Nem zavaró annyira, hogy élvezhetetlenné tenné az olvasást, vagy az olvasó agyára menne, de ezt meg kell szokni Philippa Gregorytól, mert élni szokott vele.

Azt hiszem, sokan megkönnyebbültek és fellélegeztek, amikor VIII. Henrik meghalt, és lettek sokkal boldogabbak és szabadabbak.

A szerző a könyv végén leírja, mely részek alapulnak valós tényeken, és melyek azok, amelyek csak az ő képzeletének szüleményei, és azt is megtudhatjuk, hogy azokat miért úgy írta meg, ahogy, leírja, mit akart velük érzékeltetni. Tetszik ez a megoldás, mert nyilván nem lehet minden apró beszélgetést és történését hiánytalanul rekonstruálni, de igyekezett a valósághoz legközelebb állót kihozni a fehér foltokból.