Fülszöveg
Melyik nemzeti válogatott nyeri a Kviddics Világkupát? Ki lesz a Trimágus Tusa győztese? Utóbbiért három boszorkány- és varászlóképző tanintézet legrátermettebb diákjai küzdenek. A világraszóló versengés házigazdája Roxfort, az az iskola, ahová Harry Potter immár negyedévesként érkezik. S ahogy az a felsőbb osztályosoknál már egyáltalán nem különös, Harry és barátai a másik nemet is felfedezik… Ám nem csupán e kellemes izgalmakat ígérő események várnak rájuk. Voldemort, a fekete mágusok vezére újból készülődik…
A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!
A könyv egy rejtélyes jelenettel kezd, ami nem igazán illeszkedik a történetbe, nehezen érthető a miértje. Ez természetesen csak az első olvasásra igaz, de akkor rendesen megdolgoztatja az olvasót, ahogyan az összes többi esemény is. Rengeteg meglepetés, fordulat van ebben a részben, és Rowling tökéletesen vezet félre mindenkit, úgyhogy hiába minden találgatás, még az igazság közelébe sem enged, csak a könyv legvégén.
Harrynek immár van egy keresztapja, vagyis eddig is volt, de tizenhárom éven keresztül nem tudott róla, igaz, hogy bujkálnia kell, de akkor is: Harry életében van egy felnőtt ember, aki olyan számára, mint egy szülő. Keresztapjával való kapcsolata nagyrészt azonban a levelezésre korlátozódik, tekintve, hogy Peter Pettigrew szökése miatt nem tudták bebizonyítani az ártatlanságát, és még mindig körözött bűnözőként tartják nyilván.
Ha ez nem lenne elég, sötét dolgok kezdenek el történni országszerte, először megjelenik Voldemort jele a Kviddics Világkupán, majd még több gyanús és aggódásra okot adó körülmény üti fel a fejét a varázsvilágban. A megrendezésre kerülő Trimágus Tusán Harrynek is versenyeznie kell, annak ellenére, hogy nem dobta bele a nevét a Tűz Serlegébe, ami kiválasztotta az iskolai bajnokokat.
Rengeteg minden történik, nagyon lendületes ez a kötet, egymás után jönnek be új karakterek, új lények, és egymás után derülnek ki hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb dolgok. Villámgyors sebességgel követik egymást az események, nincs egyetlen nyugodt pillanat sem, ráadásul a hormonok is dolgozni kezdenek a kamasz szereplőkben, úgyhogy számolni kell egy-két romantikusabb jelenettel és néhány veszekedéssel is. Rowling szerencsére ezt az egész serdülő témát nagyon a helyén kezelte, nem csapott át a történet semmi vállalhatatlanba, és pont annyit kapunk ezekből a részekből, amik kellenek, de még beleférnek, és nem válnak túl sokká.
Sok mindent még mindig nem tudunk, de legalább annyi minden kezd el kibontakozni, ami hozzásegít a megértéshez, a hangulat pedig érezhetően borúsabb az előző részekhez képest. Vannak már kifejezetten ijesztő, horrorisztikus elemek, ezzel a résszel kezd komorabbra fordulni a sorozat, és itt kell mindenkinek szembenéznie azzal, hogy a gonosszal való végső összecsapás valóban elkerülhetetlen. Ezt nem mindenki hajlandó megtenni, vannak – nem is kevesen -, akik inkább homokba dugják a fejüket, ennek is meglesznek azonban a következményei.
A végkifejlet egyszerűen olyan, hogy az ember álla leesik tőle. De tényleg. Rowling a félrevezetések királynője, ez már az első rész alkalmával kristálytisztává vált, de itt megmutatta, hogy milyen fantasztikus csavarokat képes megalkotni, frusztráló izgalommal töltve el az olvasó minden egyes idegszálát, hogy még esélye sem legyen levegőt venni. Amikor olvastam a sorokat, csak pislogtam, hihetetlen az egész. A tervtől kezdve a kivitelezésig egyszerűen minden. A dolgok aztán persze senki számára nem úgy sikerültek, ahogyan várták, mindenki számára minden félresiklott, a dolgok tragikus és sok tekintetben nem várt fordulatot vettek. Lélegzetelállító, elszomorító és egyben borzongatóan bravúros.
Megannyi apró részlet, sok fontos momentum és pillanat van ebben ebben a könyvben is, ami csak majd később nyer bizonyosságot és jelentőséget, de tény, hogy a hetedik részt leszámítva az a leginkább mozgalmas és meglepetésekben gazdag kötet. Itt tényleg semmi nem az, aminek látszik.
Az új karakterek közül Viktor Krumot minden mogorvaságára ellenére megkedveltem, Fleur Delacourt nem sikerült, de ez bizony a későbbiekben erősen megváltozott, és ez is csak azt mutatja, hogy nem szabad első benyomás alapján ítélkezni. Bár a való életben sajnos kevés az ilyen meglepő és pozitív fordulat az emberi jellemeket illetően. Ludo Bumfoltot és Barty Kuport egyáltalán nem zártam a szívembe, és mindkettejüket ellentétes okokból. Két teljesen különböző személyiség, de mindketten túlságosan elrugaszkodtak a valóságtól, csak más-más értelemben. Aztán ott van Rita Vitrol, akitől minden jóérzésű embernek feláll a szőr a hátán, egy ellenszenves, szenzációhajhász, minden lében kanál buta, felszínes nő, aki egyedül gátlástalan, vérmes jellemének köszönheti a karrierjét, semmi másnak. Volt még nagyon sok új szereplő, egészen vegyes volt a felhozatal, a paranoiás exaurortól kezdve az óriás igazgatónőig itt tényleg mindenki helyet kapott, volt, aki tényleg kifejezetten negatív szereplő volt, volt, aki pozitív, és volt aki nem volt kifejezetten rossz vagy jó, egyszerűen csak semleges maradt végig.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 