Fülszöveg
Harry Potter élete sosem volt könnyű – és most sem az, amikor a Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt dolgozójaként, férjként és hálom iskoláskorú gyermek apjaként kell helytállnia. Miközben Harry a múlttal viaskodik, kisebbik fiának, Albusnak is meg kell küzdenie a reá nehezedő családi örökséggel. A múlt és a jelen vészjósló összeolvadása azzal a ténnyel szembesíti apát és fiát, hogy a sötétség néha egészen váratlan helyekről támad.
A Harry Potter és az elátkozott gyermek J.K. Rowling, John Tiffany és Jack Thorne új műve, a nyolcadik Harry Potter történet, egyszersmind az első, amit színpapon hivatalosan bemutattak. Színpadra írta: Jack Thorne.
Ez a könyv, amely a színházi próbák szövegkönyvének különleges kiadása, lehetővé teszi, hogy azok is nyomon követhessék Harry Potternek, valamint családjának és barátainak sorsát, akik nem látták a darabot. Az ősbemutatóra 2016. július 30-án a londoni West Enden került sor.
A Harry Potter és az elátkozott gyermeket elsőként a Sonia Friedman Productions, Colin Callender és a Harry Potter Theatrical Productions vitte színre.
Nem fogok hazudni: félelemmel vágtam bele ebbe a könyvbe. Amikor értesültem róla, hogy érkezik a Harry Potter folytatása, majd’ kiugrottam a bőrömből, annak viszont nem örültem, hogy nem regény, hanem színdarab formájában. Nem mintha bármi problémám lenne a színdarabokkal, szeretem őket, csak nem értettem, és a mai napig sem értem, hogy ha Rowling eldöntötte, hogy megírja a folytatást, miért nem regény formájában tette azt. Így nem egyedül ő dolgozott rajta, hanem két másik ember is, és féltem, hogy nem lesz olyan varázsos és egyedi, mintha egy klasszikus formában érkezett eredeti Rowling folytatás lenne, és sajnos nem is tévedtem teljesen. Még tavalyelőtt elolvastam, és azért nem írtam róla hamarabb, mert először szerettem volna az újraolvasás apropóján írni az első hét kötetről, és csak azután Az elátkozott gyermekről.
A történet nagyon tetszik, térben és időben is jó helyen veszi fel a folytatás a cselekmény fonalát, és alapkoncepció zseniális. Harry Potter kisebb fia, Albus megkezdi a tanulmányait a Roxfortban, és amiatt szorong, ami miatt annak idején az apja is, nevezetesen, hogy a Mardekárba fog kerülni. Hiába nyugtatgatja az apja, hogy nem számít, melyik házba osztja be a Teszlek Süveg. Albus aztán valóban a Mardekárba kerül, és onnantól fogva nem kerülheti el, hogy mindenki összesúgjon a háta mögött. Egy Potter a Mardekárban? Lucius Malfoy, Harry régi ellensége fiában talál igaz barátra, ami még tovább fokozza a bonyodalmakat és társai rosszallását. Albus kívülállónak érzi magát, számára a Roxfort nem olyan jó és biztonságos hely, mint annak idején az apjának volt. Nem érzi ott jól magát, és folyamatosan harcban áll az apjával. Aztán eldönti, hogy visszamegy az időben, hogy megváltoztassa a múltat, ami óriási katasztrófát idézhet elő, ha nem sikerül időben mindent visszafordítani.
Harry és Albus kapcsolata a történet fő magja, és Rowling nagyon jó érzékenységgel ábrázolja kettejük viharos kötelékét. Albus mindenben Harry ellentéte, és egyszerűen nem értik meg egymást. Harry árva volt, neki a varázsvilág volt minden. Albusnak van családja, de a varázsvilág nem fogadja be, mert egyáltalán nem hasonlít az apjára. Mardekáros, utálja a Roxfortot, nem elég ügyes a varázslásban, nem repül jól, nem érdekli Roxmorts, és a legjobb barátja egy szintén mardekáros fiú, akiről az a gonosz pletyka terjeng, hogy Voldemort fia. Albus kínlódik, mert nem találja a helyét a világban, Harry pedig kínlódik, mert nem tudja, hogyan segítsen neki. Nem tudja, hogyan legyen jó apa, hiszen sosem volt előtte egy pozitív példa, és szülőnek lenni még úgyis nehéz, nemhogy anélkül. Ezt a részt Rowling nagyon érzékletesen ábrázolja, teljesen át lehet érezni mindkét fél keserűségét és szenvedését. Sajnos egyikük sem látja be, hogy pontosan egymásra lenne a legnagyobb szükségük, és arra, hogy megértsék, hiába egy vérből valók, nem egyformák. Nem tudják elfogadni a másikat olyannak, amilyen, és ez az egész félreértés forrása.
Ez a rész nagyon tetszett ebben a könyvben, annyira hiteles és szívszorító volt, hogy végig folytak a könnyeim. Habár néha úgy éreztem, hogy nem a meghatottságtól, hanem a a dühtől sírok, mert a cselekmény többi részét sajnos nem sikerült az apa-fiú konfliktus színvonalára emelni.
A többi karakter fájdalmasan kevés szerepet kapott, és a könyv rövidsége miatt nem volt alkalmuk kibontakozni. Felületesen ismerjük csak meg a felnőtt Hermionét, Ront, Dracót és a többieket, pedig annyi minden történt velük is, olyan sokat változtak, hogy nem lett volna szabad csak így elmenni mellettük.
Delphi felbukkanása számomra érthetetlen volt. Nem látom a logikáját, főleg azután, hogy az ő létezésére az előző hét kötetben egyetlen apró információmorzsa sem utalt, és az események előmozdításához egyáltalán nem volt rá szükség, mindennek az alapja Harry és Albus konfliktusa volt, az bőven elegendő is lett volna, nem kellett volna még Delphivel bonyolítani a dolgokat.
Ami miatt vérzik a szívem, hogy ezt a történetet nem egy kerek, szép, hosszú, aprólékos részletességgel megírt és kidolgozott regényben kaptuk meg. Jó volt nosztalgiázni, de nem volt az igazi. A fő szál tetszik, de a többi rész nem. Elnagyolt, felületes, és persze, hogy az, hiszen ez egy szövegkönyv, szóval nem is lehet tőle azt várni, mint egy regénytől, így viszont csak az egyik szemem nevet (és mellett sír az örömtől és a sok-sok szívmelengető emléktől), a másik pedig sír az értetlenség miatt.
Nem teljesen azt vártam, amit kaptam, és nem vagyok vele teljesen kibékülve, még úgy sem, hogy maga az alapkoncepció tényleg nagyon tetszik.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 