Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

Fülszöveg
A legfiatalabb lánytestvér, a tizenhárom éves Cecilia volt az első.

“Sztoikus nyugalommal vágta fel az ereit fürdés közben. Amikor rátaláltak, a rózsaszín vízen lebegett, sárga volt a szeme, akár egy megszállottnak, s kicsi testéből érett nő illata szállt fel.” 

Öt lánytestvér, öt rejtélyes, megmagyarázhatatlan öngyilkosság. Pedig a lányok szépek voltak, és még annyi minden állt előttük. Miért pazarolták el feleslegesen az életüket? Miért választották az élet helyett a halált? Mi volt az igazi ok? Korszellem? Predesztináció? A szigorú szülők, akik mindenben a fertőzést látva az egészségeset is elpusztították? A szerző feszült légkörű regényében a lélek sötét zugai tárulnak az olvasó elé, elfojtott vágyak, eltorzult emberi viszonyok, melyek tragédiát szülnek. A 70-es évek amerikai kisvárosában játszódó történet egyszerre hátborzongató, kísérteties, humoros, lebilincselő és összességében mélyen emberi.

Az Egy test, egy lélek szerzője ezúttal is bizarr témához nyúl, amiről lenyűgöző természetességgel ír. A regényből film is készült Sofia Coppola rendezésében, amelyet elismeréssel fogadtak a cannes-i filmfesztiválon.

Ezt a könyvet még tavaly kezdtem el olvasni, aztán időhiány miatt félretettem, ráadásul annyira nem is kötött le, úgyhogy sokáig az éjjeliszekrényemen pihent félbehagyva. Aztán újra elővettem, mert nem szeretek könyvet félbehagyni (habár néha előfordul), és a kezdeti vonakodásom ellenére annyira lebilincselt, hogy a maradékot (körülbelül a háromnegyed részét) egy szuszra olvastam el. Nagyon nehéz összeszedetten írni róla, még most is kavarognak a gondolataim, nem egy könnyű olvasmány, igazán kényes témát dolgoz fel.

A történet rendkívül nyomasztó és depresszív: öt lánytestvér öngyilkosságának történetét meséli el az immár felnőtt szomszéd srácok visszaemlékezésében. Adott egy mélyen vallásos család, ahol az anya drákói szigorral neveli kamasz lányait, az apa pedig tehetetlenül asszisztál hozzá. A lányoknak egyáltalán nincs szabadságuk, nem élhetik meg a kamaszkor örömeit és bánatait a maguk természetességében, ugyanis a mindennapjaik merev szabályok között telnek, és nincs terük felszabadultan és fesztelenül az átlagos tinédzserek életét élni. Az anya elzárja őket mindentől, mert csak a veszélyt, a rosszat és a romlást látja a külvilágban: nem érintkezhetnek fiúkkal, kizárólag a szülők jelenlétében, a könyvek, amelyeket olvashatnak, meg vannak válogatva, a magazinok ki vannak tiltva a házból, nem hallgathatnak olyan zenét, amilyet szeretnének, és még sok más tiltás szűkíti le az életterüket.

Aztán egyszer csak a legfiatalabb testvér öngyilkos lesz, és onnantól kezdve megváltozik minden. Az egyébként is furcsa család még furcsábbá válik: a levegő nehezebb lesz, mindenkin fásultság és nemtörődömség lesz úrrá, a ház is kezd egyre lelakottabbá válni, és már senki nem törődik vele, hogy az udvar csupa gaz, hogy az ablak csupa mocsok, hogy a függönyök teljesen elrongyolódtak, hogy az edények nincsenek elmosogatva és teljesen bepenészedtek. A halál illata lengi be az egész házat, a lányok nem járnak többé iskolába, egy idő után az apa is felmond, és már senki nem beszél a Lisbon családdal, minden kapcsolatot megszakítanak a külvilággal.

A környékbeli fiúk riasztó megszállottsággal figyelik a Lisbon lányok életét, már-már piedesztálra emelve őket, olyan tulajdonságokkal felruházva őket, amelyekkel talán nem is rendelkeztek. Rajonganak értük, szerelmesek beléjük, szeretnének a közelükbe férkőzni, megérinteni, megcsókolni őket, segíteni nekik. Talán tényleg igaz a mondás, hogy az ember annál jobban vágyik valamire/valakire, minél nagyobb rejtély, és minél elérhetetlenebb számára. Az ő megfigyeléseik, és az általuk összeszedett emlékfoszlányok, tárgyak, meginterjúvolt szomszédok és orvosok elbeszélésein keresztül kapunk képet a Lisbon lányok életéről. Nagyon kevés az információ, főleg arról, hogy pontosan mi zajlott zárt ajtók mögött, ugyanis nagyon kevesen jártak a Lisbon házban, és akik ott jártak, ők sem töltöttek el odabent sok időt.

Felvetődik a kérdés, hogy meddig egészséges a szülői féltés és szigor, illetve a határok felállítása, és mikortól árt többet, mint amennyit használ? Lehet, hogy a szülőben a legnagyobb jóindulat munkálkodik, mert ő is ezt látta, ez a példa volt előtte, ő is ugyanígy nőtt fel, és nyilvánvalóan a lehető legjobbat akarja a gyerekének, de lehet-e annyira vaknak és bigottnak lenni, hogy nem veszi észre az árulkodó jeleket? Hogy egy szörnyű tragédia sem ébreszti fel, és gondolkodtatja el azon, hogy talán másképp kellene csinálni? A lehető legrosszabb döntés a külvilágtól való elzárkózás volt Cecilia halála után. Természetes, hogy mindannyian gyászoltak, a fájdalmuk elképzelhetetlen mélységű lehetett, de négy lány ott maradt, és róluk még gondoskodni kellett, nem csak anyagi, hanem érzelmi és mentális értelemben is. Lisbonné azonban nem törődött velük, Lisbon úr pedig túlságosan gyenge és papucs volt ahhoz, hogy szembeszálljon a feleségével, így jobb híján ő sem tett semmit. A lányok pedig küszködtek és fuldokoltak, hónapokon keresztül egész nap be voltak zárva a négy fal közé, ami a teljes letargiába és elkeseredettségbe taszította őket.

Számomra az volt a legnyomasztóbb, hogy mind a szülők, mind a lányok a legtöbb társas interakciót közönnyel, unalommal és nemtörődömséggel fogadtak. Semmi nem érdekelte őket, elfogadták, de nem törődtek vele. A lányok még néha adták is valamiféle jelét az érzelmeiknek, de ez is csak ritkán fordult elő, és a lehető legrövidebb ideig tartott. Nem hibáztatom őket, mert így nőttek fel. Azt azonban, hogy mi volt a valóság, tényleg senki nem tudja, a fiúk összeraktak egy képet, ami vázolja az események legvalószínűbb lefolyását, de egyáltalán nem biztos, hogy minden úgy és azért történt, ahogyan ők gondolják.

Nagyon szívesen olvastam volna el ezt a könyvet valamelyik lány nézőpontjából, hogy valódi válaszokat kapjak a miértekre, és jó lett volna többet megtudni a szülők nevelési módszereiről, mert biztos vagyok benne, hogy nagyrészt azok vezettek a tragikus eseményekhez. Magával rántott a könyv, ez kétségtelen, de tény, hogy nagyon különös olvasmány, egyszerre vonz és taszít. És pontosan amiatt, hogy kívülállók szemszögéből ismerhetjük mag a történéseket, végig úgy éreztem, hogy van egy fal köztem és a szereplők – főleg a lányok – között, a másik oldalon pedig ott van a srácok megszállott rajongása, ami már-már természetellenes, és mélyen átitatja a lapokat, így egyszer nagyon távolinak éreztem a lányokat, máskor pedig olyan közelinek, mintha tényleg ismerném őket. A szerző nem ítélkezik, és nem ad feleletet a miértre sem. Egyszerűen csak leírja, mi történt, egyszerre fogalmaz tárgyilagosan és érzelmektől fűtötten, és engem nagyon megfogott ez a fajta különös kettősség.

A történetvezetés lassú, és az öngyilkosságok elkövetésén és a fiúk kémkedésén, illetve nyomozásán kívül nem sok minden történik benne, de a részletgazdag leírások és tűéles hangulati képek arra késztetik az olvasót, hogy lapozzon tovább és merüljön el ebben a fojtott légkörben, és próbálja megfejteni, miért is ölték meg magukat a Lisbon lányok.