Scott Stambach: Ivan Iszajenko láthatatlan élete

Fülszöveg
Ivan Iszajenko tizenhét éves, és tisztában van azzal, hogy egész hátralévő életét azon a kórházi osztályon fogja tölteni, ahol születése óta fekszik. Ennek a belarusz gyermekkórháznak minden ápoltja ugyanolyan súlyos beteg, mint Ivan: a legtöbben a csernobili katasztrófa áldozatai. Ivan ebben a szörnyű környezetben – egyfajta túlélési stratégiaként -, amennyire csak lehet, leválasztja magát a valós eseményekről, és fantáziajátékokba menekül. Egészen addig, amíg fel nem bukkan egy különleges, szép lány, Polina. Az ő jelenléte teljese kizökkenti Ivant a korábbi rutinjából. A fiút felkavarja Polina viselkedése, aztán hamarosan vonzalom ébred benne. A Polinához fűződő romantikus kapcsolat révén minden álma valóra válik, Ivan eközben feladja minden távolságtartását, és már csak egyvalamit akar: hogy Polina életben maradjon.

A fülszövege alapján ez egy átlagos szerelmi történetnek tűnik, amelynek két beteg kamasz a főszereplője, de előre szeretném leszögezni, hogy ez egyáltalán nem így van. A könyvben leírtak valós eseményeken alapulnak, és aki a sorokat papírra vetette, az a történet főszereplője, Ivan Iszajenko volt, aki születésétől fogva a Súlyosan Beteg Gyermekek Maziri Kórházában élt. A jegyzeteteit egy dokumentumfilmet forgató ír újságíró találta a Belarusz Köztársaságban, a maziri kórházban. Ivan minden testi és lelki nyomorát megosztja az olvasóval, és nem könnyű mindezt megemészteni. Nagyon sokáig olvastam ezt a könyvet, pedig nem hosszú, de egyszerűen olyan szintű lelki megterhelést okozott, hogy sokszor napokig bele sem lapoztam, és más könyvhöz sem volt kedvem nyúlni.

Ivan a csernobili katasztrófa következtében torz testtel és teljesen ép elmével született. Két lába és egy karja hiányzik, a másik karján is mindössze három ujja van, és az arca is torz. Barátai nincsenek, ugyanis rajta kívül az összes beteg értelmi fogyatékos, a nővéreket sem kedveli, egyedül Natalja nővér az, akivel sikerült megtalálnia az összhangot, és talán ő az egyedüli, aki elfogadja, érti és szereti Ivant. A napjai szürke egyhangúságban telnek, mindennap megeszi a moslékhoz hasonlatos ételt, időnként kihallgat egy-két fontos beszélgetést, bosszantja a nővéreket és olvas. Rengeteget. Főleg orosz szépirodalmat, de az orvosi szakkönyveket is szívesen forgatja. Rendkívül humoros, intelligens és szellemes, a korához képest érett gondolkodású, és a lexikális tudása sem elhanyagolható.

Akármilyen kivételes is azonban, be van zárva a négy fal közé, és a kórházi élet lelkileg és fizikailag gúzsba köti, amiről nem volt könnyű olvasni. Ahogyan a többi gyerekről sem, akik mind valamilyen szellemi fogyatékosságban szenvedtek, nem mintha nem lenne elég a betegség, sokuk még árva is volt. A nővérek nemtörődömsége és durvasága egy cseppet sem enyhítette a sok szenvedést, fájdalmat és kilátástalanságot.

Egy napon azonban megérkezik Polina, a leukámiás árva lány, akiben Ivan rokon lélekre talál. Végre nincs egyedül, van valaki, akivel megoszthatja a gondolatait. Egy baj van csak: Polina haldoklik. Nem sok ideje van hátra, hogy konkrétran mennyi, azt egyikük sem tudja, ezért szorítja őket az idő: annyi élményt kell belesűríteniük Polina hátralévő napjaiba, amennyit csak lehet. A kettejük kapcsolata nem szokványos, egyrészt mert nem kitalált, másrészt pedig mert nem idilli, inkább csak brutális és őszinte. Nincsenek benne gazdag szülők, akik az utolsó percig fogják szeretett gyermekük kezét, sem kitalált betegségek, sem támogató barátok, sem semmi, ami egy kicsit is megkönnyítené a haldoklást. Nem mintha a haldoklást bármi is megkönnyítené, de talán valamit mégiscsak számít, hogy az ember az otthonában, esetleg egy jól felszerelt kórházban a szerettei körében tölti az utolsó napjait, vagy pedig egyedül egy lepukkant, nyomorúságos állami kórházban, ahol az étel is műanyag, és senki sem törődik senkivel és semmivel. Itt nincsenek romantikus, rózsaszín jelenetek, van helyette azonban megannyi keserűség – mert nem elég a betegség, még az elhagyatottsággal is meg kell küzdeni -, és testnedvek minden mennyiségben.

A befejezés egyszerre búskomor, megdöbbentő és felemelő. A sok kín után egy kis pozitív változás is bekövetkezik Ivan életében, amire nem is számított. Én sem számítottam rá, de örültem neki, hogy legalább ennyi jóság és kedvesség jutott osztályrészéül, igazán megérdemelte, rengeteg nehézségen ment keresztül. Kár, hogy nem juthatott mindenkinek legalább félig boldog befejezés, ez sajnos nem az a történet. Itt a halál sem egy túlmisztifikált hollywoodi jelenet a megfelelő zenei aláfestéssel. Csak végtelenül fájdalmas és magányos.

Ivan vicces megjegyzései néha enyhítették egy kicsit a lélekfacsaró légkört és a töménytelen boldogtalanságot. Hihetetlen, hogy mennyi lélekjelenléte és humorérzéke volt sanyarú sorsa ellenére. Ez azonban csak ideig-óráig tartott, a valóság sajnos nem távozott, minden sarkon árgus szemekkel figyelt, és várt, hogy lecsaphasson. Minden lehangoltsága ellenére imádtam ezt a könyvet. Mélyen magamba szívtam minden egyes sorát, mert hihetetlen mélységeket nyitott meg, és érzékeny, sajgó nyomokat hagyott bennem. Leírhatatlanul intenzív. Akarom érezni, akarom, hogy hasson, akarom, hogy fájjon.

Szerettem Ivant. Nagyont. (Ráadásul az ő egyik kedvenc regénye is a Lolita, mint az enyém.) És Natalját is. Nem is tudom, létezik-e Nataljánál önzetlenebb és nagylelkűbb ember a világon. Minden nővér példaképe lehetne.

Szeretnék még írni erről a történetről, oldalakat tudnék megtölteni a gondolataimmal és az érzéseimmel, de azok annyira személyesek, hogy inkább megtartom őket magamnak. Aki nem riad vissza  a depresszív történetektől, és látja, akarja látni az élő, érző, lélegző embereket a sorok mögött – nem csak egy újabb betegekről szóló lehangoló történet (lenne) számára ez a kötet -, és tudja értékelni a realitás mélységeit, annak kötelező darab ez a könyv! Gagyi, szerelmes szenvelgést senki ne várjon, mert az nincs.

A könyv eleján található ajánláson nagyon fel vagyok háborodva, idézem:

„Remek, mint a Csillagainkban a hiba John Greentől – csak ez egy durvább, felnőttebb, kelet-európai változat.”

Ezt össze sem lehet hasonlítani azzal a szirupos, giccses, álproblémákkal teli, kitalált, ócska sztorival,  egyszerűen szentségtörés a két könyvet egy lapon említeni.

U.i.: A történetet ugyan megszerkesztették (a helyesírási hibák és az egységes forma miatt), de az eredeti tartalmán nem változtattak, és azt kell mondjam, szépirodalmi igényességű írás. Süt róla, hogy az írója valóban nem mindennapi egyéniség.