Fülszöveg
A. asszony kimeríthetetlen energiával és szeretettel veti bele magát egy fiatal házaspár életébe: bejárónő lesz náluk, szakácsnő, dada, barát. Őrangyal. Határozott és önzetlen jótét lélek, aki nélkül elképzelhetetlen lenne megszervezni a hétköznapokat. Évekig tart ez a neki köszönhető paradicsomi állapot, amikor egy diagnózis még az ő erejét is felőrli. Tüdőrák. A történetet a férj meséli el, aki Galénosz alapján a fekete testnedvek túltengésének tulajdonítja a rákot. Meg a mélabúra való hajlamot, amit saját magán tapasztal. Felesége, Nora színe eszerint az ezüst. Elegyedik a fekete az ezüsttel?
Kilenc évvel ezelőtt olvastam a szerzőtől A prímszámok magánya című regényt, ami óriási hatással volt rám, többször is újraolvastam, és a mai napig sokszor eszembe jut. Nagyon depresszív, fájdalmas regény, és tudtam, hogy ez is az lesz, elég volt elolvasni a fülszöveget. Egy kicsit féltem ettől a könyvtől, mert A prímszámok magánya olyan hihetetlenül magas lécet állított fel, hogy nem tudtam, képes lesz-e ezt az Ezüst és fekete megugrani.
A történetben nincs semmi különleges: ahogyan általában a legjobb könyvek történetében nincs, főleg, ha szépirodalmi alkotásról van szó. A műdráma és műhiszti a ponyvák kiváltsága, az izgalmas, kiszámíthatatlan csavarok pedig a thriller-, horror-, krimi-, fantasy- és kalandregények sajátjai.
A prímszámok magányához hasonlóan ez is nagyon rezignált hangvételű írás, viszont különbözik abban, hogy míg előbbi fikció, ez nem az. A. asszony nem csak egy egyszerű bejárónő a család életében, hanem tulajdonképpen igazi családtag, akit mindannyian szeretnek, és aki nélkül elképzelhetetlen lenne a mindennapok megszervezése. Amikor kiderül, hogy rákos, az alapjaiban rendíti meg mindannyiuk életét.
Nagyon rövid könyvről van szó, mindössze 140 oldalas, és ezt most határozottan hátránynak éreztem. Annyi potenciál lett volna ennek a történetnek az elmesélésében, és úgy érzem, csak a felszínt karcolgajta. Nem rossz, de kevés, nem elég átütő. De talán nem is kell annak lennie, hiszen nem azért született meg, hogy az legyen, vagy bárkinek is a kedvére tegyen. Érzem a csendes, elfojtott fájdalmat a sorok mögött, de nem tudtam annyira átélni, mint A prímszámok magányában. Kevésnek éreztem azokat a részeket, ahol A. asszonynak a családdal való kapcsolatát mutatja be a szerző, ha jobban megismerhettük volna, hogy milyen sokat jelentettek is egymásnak, akkor talán jobban át tudtam volna érezni a veszteséget. A család furcsa, semmihez sem kötődő hektikus életmódja idegen volt számomra, üres és értékek nélküli, és talán ez is benne van abban, hogy képtelen voltam átadni magam a regény szellemiségének, mondanivalójának.
Mindig azt mondom, hogy kétfajta “rossz” könyv létezik: az egyik, ami valóban rossz, a másik pedig ami nem az, de nekünk személy szerint mégsem tetszik, tehát tudjuk, hogy alapvetően jó könyv, csak nem nekünk való. Én ez utóbbi érzésekkel viseltetek az Ezüst és a fekete iránt. Nem tartom rossz könyvnek, érdekes is lenne, ha annak tartanám, tekintve, hogy egy ember haláltusájáról szól, de a megjelenítése nem érintett meg, amit nagyon sajnálok.
Egyébként nem is tudom, miért olvastam el ezt a regényt, sosem szeretem, ha egy művész túl nagy bepillantást enged a magánéletébe, én nem akarom tudni ezeket a dolgokat, ezek csak rá és a családjára tartoznak. Nem szeretem a magánélet kiteregetését, és ez ez esetben nem kell ugyan nagyon szélsőséges dolgokra gondolni, de azért életük és személyes érzéseik egészen nagy szeletét megmutatta Paolo Giordano. Még ha valaki önéletrajzi ihletésű regényt ír is, szeretem, ha ez nem derül ki, és megmarad a fikció szintjén.
Paolo Giordano sajnos nem hozta azt a színvonalat, amit A prímszámok magánya esetén, de a stílusa az megmaradt, e téren nem hazudtolta meg önmagát.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 