Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola

Fülszöveg
Sötét, felkavaró pszichothriller a lenyűgözően sokoldalú Joanne Harristől.

Roy Straitley latint tanít az észak-angliai St. Oswald fiúiskolában, ebben a hagyományaihoz ragaszkodó, rejtett feszültségektől terhes, zárt világban. Az itt töltött harminc év alatt Straitley sokféle diákkal találkozott, hiszen minden osztálynak megvannak a maga bohócai és hangadói, vannak visszahúzódók és nyitott gondolkodású lázadók. S mindig van legalább egy olyan fiú is, aki kilóg a sorból, aki nem tud beilleszkedni. Valaki, akit baljós árnyak vesznek körül. Egy fiú, aki szörnyű dolgokra képes… A kérdés csak az, meg tudjuk-e ítélni, kivel van dolgunk, s el tudjuk-e dönteni, melyik fiú küzd átlagos tinédzserkori nehézségekkel, és ki az, akinek komoly segítségre lenne szüksége. Straitley helyzetét megnehezíti, hogy új igazgató érkezik az iskola élére: egy hajdani tanítvány, aki húsz éve kísérti Straitley-t az álmaiban… A Kékszemű fiú és az Urak és játékosok után ezúttal is a nagy hagyományokkal rendelkező észak-angliai fiúiskola a helyszíne Harris hihetetlenül szellemesen megírt, feszültségteli regényének, amellyel a szerző megerősíti helyét a thriller műfajának legjobbjai között.

A történet egy nagy rejtéllyel indít, ami végig a  regény központi témája marad, a cselekmény pedig két szálon fut, az egyiket Mr. Straitley, a St. Oswald latintanára, a másikat pedig egy egykori diák meséli el. A diák kilétéről nincs tudomásunk, legfeljebb csak sejtéseink lehetnek. Természetesen nekem is volt egy tippem, hogy ki a mesélő, és Joanne Harris nagyon ügyesen úgy intézte, hogy el is higgyem, hogy az narrál, akire gondoltam, aztán mekkora meglepetés ért! És ha ez nem lett volna elég: ha azt hittem volna, hogy mindenre fény derült, csak azért, mert rájöttem, ki az a bizonyos diák, akkor ismét a tévedés hibájába estem. Az események 1981 szeptemberében kezdődtek, és 2005 novemberében értek véget, és a befejezés igencsak drámai.

Mr. Straitley, aki latint tanít az iskolában mindig különös gondot fordított a diákjaira, vagy ahogyan ő nevezi, a fiaira. 1981-ben azonban három új fiú érkezik a St. Oswaldba, Mr. Straitley osztályába, akikkel nehezen tud mit kezdeni, főleg az egyikük okoz neki problémát, aki olyan álszent és behízelgő, hogy nem tudja hova tenni a viselkedését. A tinédzserekkel eleve nem (mindig) könnyű, és ahhoz, hogy valaki észrevegye a jeleket, tényleg tudnia kell előítéletektől mentesen, valóban figyelni, ami nem kis kihívás a mindennapi gondok közepette, főleg úgy, hogy egy tanárnak naponta több tucat gyerekkel van dolga. És nem is egyetlen tanár feladata, hogy észrevegye, ha gond van egy diákkal. Ez a szülők, az egész tanári kar, a lelkész, a tanácsadó, és minden felnőtt felelőssége, aki kapcsolatba kerül az adott gyerekkel. A felmerülő nehézségek és kérdések szőnyeg alá söprése persze mindig is divat volt, és sokszor  a St. Oswaldban is így intézték el a dolgokat, mert így a legelegánsabb. Az, hogy ez milyen károkat okoz, az nem számít. Az, hogy ez talán emberélete(ke)t követelhet, az nem számít. És hiába van egyetlen lelkiismeretes, igyekvő tanár, egy fecske sajnos nem csinál nyarat.

Az alapötlet egyáltalán nem szokatlan, szerintem nincs is – vagy csak alig – olyan iskola, ahol ne fordult volna elő valamilyen mélyebb tanár-diák kapcsolat, akár az érintett diák beleegyezésével, akár abúzus formájában. Ezt a témát járja körül Joanne Harris is, páratlan erőteljességgel, és igazán a dolgok mélyére ás – talán ez tetszett a legjobban ebben a regényben. Nem csak a felszínt kapargatja, valóban a probléma gyökeréig merészkedik, és rengeteg szemszöget bemutat, ezzel is árnyalva, hogy mennyire nem egyszerű megítélni egy ilyen helyzetet. Nagyon nehéz úgy írnom, hogy ne bocsátkozzak spoilerekbe, még csak neveket sem szeretnék megemlíteni, mert akkor azonnal ki lehetne következtetni egy két-dolgot, szóval túl sokat a cselekményről nem fogok elárulni, maradok most a ködös megfogalmazásnál.

A karakterek zseniálisak, hihetetlenül összetettre alkotta meg őket Joanne Harris, a tanárok sem sablon pedagógus figurák, hanem a tanári mivoltukon túl az emberi személyiségüket is felépítette, ami sok olyan könyvből hiányzik, ahol a fő helyszín iskola, vagy a tanárok is nagyobb szerepet kapnak. A diákokról pedig már nem is beszélve. A pszichés problémákkal (is) küzdő tinédzsereket egy gyermekpszichológus sem rajzolta volna meg jobban, tökéletesen érhető minden indíték, keserűség, félelem, nyugtalanság, feszélyezettség és kétségbeesés. Ez mind azonban nem mentség mindarra, amit az a bizonyos diák tett. Ha azonban a bigottan szemellenzős, vallásos szülők nem csak azt hajtogatták volna, hogy démon szállta meg a gyereküket, akkor talán minden értelmetlen és tragikus esemény elkerülhető lett volna. Ha valaki nem kap segítséget, annak következményei vannak, fokozottan igaz ez egy labilis fiatalra.

Mr. Straitley-t imádtam. Olyan tisztességes és feddhetetlen ember és tanító volt, amilyet minden gyerek megérdemelne. Tetszett a kitartása és az elszántsága, szimpatikus volt, hogy nem akarta hagyni elporladni a régi dolgokat a szőnyeg alatt, ami már olyan púpos volt, hogy csak az nem vette észre, aki nem akarta. Igazságot akart szolgáltatni valakinek, akit méltatlanul meghurcoltak, és meg is tette. És akkor ott, azon az éjszakán még mindig úgy állt ki, hogy nem hagyja a fiait. Minden tiszteletem az övé.

SPOILER! (Kijelöléssel olvashatóvá válik.) Ha Harrynek valóban volt is szexuális viszonya Charlie-val, míg a fiú kiskorú volt (ami egyébként egyértelműen nem derült ki, bár Eric Scoones ezt állította, és azt biztosan tudjuk, hogy  egy csók valóban elcsattant közöttük), nemi erőszakban nem volt bűnös, és gyilkos sem volt. Nem szolgált rá, hogy a sárba tapossák és meghurcolják. Arról nem is beszélve, hogy ha valóban szexuális viszonya (is) volt Charlie-vel, a fiú szerelmes volt belé, és nem történt erőszak, ami nyilván nem mentség, egy tanár nem tehet ilyet, de végig így állották be az egészet. Tagadhatatlan, hogy rosszat tett, és átlépte a határt, de teljesen elferdítették az történetet, és gyalázkodás lett az ügyből, az ítélet sem volt józan döntés. Köszönhetően Davidnak és Johnnynak. És míg David indítéka valahol mélyen érthető (nem helyes, csak érthető), addig Johnny szimplán csak aljas volt. SPOILER VÉGE.

A hangulat végig nagyon feszült, és érezni a készülődő katasztrófát, és a múlt árnyainak a felszínre törését. Joanne Harris fokozatosan építette fel az eseményeket, nem kapkodott el semmit, és a lezárás is úgy kerek, ahogy van. Lapról lapra nőtt bennem a nyugtalanság olvasás közben, mindig azt hittem, hogy most végre minden kiderül, és amikor már elkezdődött az elkerülhetetlen, akkor azt gondoltam, végre megvilágosodtam, de nem így történt: az igazság mélyebben volt elásva, mint ahogyan azt vártam.

A baljós légkör és a sok titok ellenére engem nagyon vonzott a St. Oswald. Történelmi jellege, öreg szokásai, szigorú, mégis otthonos jellege, a padlófényező és a krétapor illata, a lemezek és a könyvek, a harangtorony, a dicsőségtáblák, az 59-es terem, a törpe, és minden, ami eme intézmény maradandó tartozéka volt.

A csavar a végén (és közben vagy ötször) nem mindennapi, az igazság pedig nem onnan kerül elő, ahonnan akár egy percre is számítunk rá.

Ami miatt még nagy kedvencemmé vált a könyv, az Joanne Harris lehengerlő és intelligens stílusa. Nagyon olvasmányosan, de nem pongyolán ír. Tekintve, hogy Mr. Straitley az egyik főszereplő, tele van latin nyelvű idézetekkel, utalásokkal és szóviccekkel a regény, ami nem kis kutatómunkát és utánajárást igényelt. És még ebbe a sötét hangulatú közegbe is tudott intelligens humort csempészni, ami egy kicsit oldotta a feszültséget, és sikerült beleszőnie a mindennapok ügyes-bajos dolgait is egy pszichothrillerbe, ami még jobban megkönnyítette, hogy igazán közel érezzem magamhoz ezt a regényt.

Hatalmas kedvencem lett, ha pontoznék, akkor csillagos ötöst adnék rá. Biztos, hogy újra fogom olvasni, nem is egyszer. Magával ragadott, izgalomban tartott, de emellett komoly témáról írt, és feladta a leckét és a gondolkodnivalót. Számtalan szemszögből meg lehet vizsgálni a történteket, és úgy gondolom, érdemes is, mert egy kis önismerethez is hozzásegít. De mindenkinek azt javaslom, hogy csak akkor tegye meg, ha képes elfogulatlanul, és előítéletmentesen véleményt alkotni, különben nem sokat ér. Ez rettenetesen nehéz feladat, ez előítélet ez emberbe genetikailag kódolva van, de néha, ha csak rövid időre is, megéri túllépni rajtuk.

– A múlt nem más, mint a legjobb beszámolót készítő oldal elbeszélése – mondta la Buckfast. – A győztesek írják a történelemkönyveket. A győztesek rejtik el az igazságot. Európa korai történelmét szinte kizárólag a rómaiak szemszögéből ismerjük. De képzelje csak el, ha Boudicának egy Titus Livius vagy egy Plutarkhosz lett volna a történetírója.