Torey Hayden: Egy gyerek

Fülszöveg
Egy hatéves lány fához kötözte és felgyújtotta hároméves társát. A kisfiú válságos állapotban került a kórházba. Van-e élet ezek után a kislány számára? „Ez a könyv csak egyetlen gyermek története. Nem azért íródott, hogy sajnálatot ébresszen. Nem is azzal a szándékkal, hogy egy tanárt megdicsérjenek a munkájáért. Még kevésbé azért, hogy riogassa a békés és boldog tudatlanságban élőket. Nem. Ez a könyv csupán válasz szeretne lenni arra a kérdésre, vajon frusztráló dolog-e mentálisan beteg gyerekekkel dolgozni. Egy dal szeretne lenni, amely az emberi lélek tiszteletére íródott, egy kislány tiszteletére, aki olyan, mint valamennyi gyermekem. Mint mindannyian. Valaki, aki élni akar.”

Torey Hayden nevével először a Szellemlány kapcsán találkoztam, azt olvastam tőle először, még 2016-ban. Borzasztóan megrázott, és habár ezt a könyvet karácsonyra kaptam ajándékba, sokáig nem mertem belekezdeni, mert féltem, hogy nagyon fog fájni. Ellenben akartam is olvasni, mert vonzanak ezek a témák, és különösen érzékenyen érint minden, ami gyerekekkel történik.

Tudni kell, hogy a szerző, Torey Hayden gyermekpszichológus, aki a pályáját fejlesztő pedagógusként kezdte, és 1979 óta írja visszaemlékezéseit, az eset tehát megtörtént. A neveket és a helyszínt nyilván megváltoztatta a szereplők védelmének érdekében, bár ez konkrétan nincs leírva, a Szellemlányban ezt külön kiemelte, de valószínűsíthetően itt is ez a helyzet.

A történet főszereplője Sheila, aki felgyújtott egy kisfiút, és egy kórházban akarják elhelyezni, ám ott nincs hely, ezért a szerző osztályába kerül, ahová speciális szükségletű gyerekek járnak. Sheila vad, kontrollálhatatlan és megközelíthetetlen. Visít, rohangál, nem hallgat senkire, nehéz vele foglalkozni, mert nem akarja, hogy bárki is foglalkozzon vele. Torey Hayden azonban kellő türelemmel, empátiával és szeretettel fordul minden gyerek felé, és idővel Sheilával is megtalálja a közös hangot. Nagyon lassan ugyan, de a kislány megnyílik neki, hajlandó beszélgetni, később pedig már a feladatokban is részt vesz, és beilleszkedik az osztályba, holott ott senki nem olyan, mint ő. A legtöbb társa valamilyen értelmi fogyatékossággal küzd, míg ő nem, az IQ-ja is átlagon felüli, ám tekintettel a múltjára, „normális” osztályban nem helyezhették el. A különbözőségek ellenére azonban nagyon megszereti a bolondokat, ahogyan ő nevezi, és ragaszkodni kezd hozzájuk, ahogy a tanárához is.

Többet nem árulok el a történetről, nem szeretném leírni a cselekményt, sem felfedni Sheila „titkát”, de érdemes elolvasni. Nem kellemes olvasmány, és tudom, hogy sokan nem szeretnek rossz dolgokról olvasni, de ez a könyv egy kicsit segíthet abban, hogy hogyan is forduljunk a lelki sérült gyerekek felé, hogy az az épülésükre, ne pedig a további rombolásukra szolgáljon.

Lelkileg nagyon megviselt ez a könyv, rettenetes mindaz, amin Sheilának keresztül kellett mennie, és ami már elviselhetetlenül fáj, az az, hogy tudom, nagyon sok gyerek megy át ilyen és ennél még sokkal rosszabb dolgokon mindennap.

Egy lelkileg sérült gyerek sohasem magától lesz az, annak mindig van valami oka, és minél sérültebb, annál nagyobb veszélybe sodorja önmagát és a társait. A megoldás pedig nem az, hogy rutinvizsgálatok után bedugják egy kórházba, hogy ne legyen szem előtt és láb alatt, ezeknek a gyerekeknek segítség kell. És a legnagyobb segítség, amit adni lehet nekik az a szeretet, megértés és elfogadás. Torey Hayden is ezt tette Sheilával és csodát tett. Mélységesen tisztelem, több ilyen pedagógusra, több ilyen emberre lenne szükség a világon. Más már régen kijelentette volna, hogy végzett Sheilával és nem tud vele mit kezdeni, helyezzék át valahová máshová, de a szerző kitartott, küzdött a kislányért és nem hagyta cserben. Ő pedig meghálálta ezt, és azt is megértette, hogy nem maradhatnak örökké együtt, és egészen jól viselte az elválást.

Irodalmilag lehetetlen ezt a könyvet értékelni, nem is azért született, hogy beírja magát az irodalomtudomány történetébe, egyszerű, letisztult stílusa van, de egyáltalán nem száraz vagy unalmas. Nem egy szimpla esettanulmány, annál sokkal több, mert tele van emberséggel és élni akarással.

Egyetlen „negatívumként” azt emelném ki, hogy nem derült ki, konkrétan mi is vezetett oda, hogy Sheila felgyújtson egy hároméves kisfiút. A Szellemlányban fény derült a „rejtélyre”, de itt nem tisztázódott az eset, sem annak a körülményei. Bár talán nem is az a lényeg. A szerzőről mindenki példát vehetne, mert kivételes, különleges ember. Minden gyerek érdemelne maga mellé egy Torey Haydent. Viszont mielőtt bárki is kézbe venné, szeretném felhívni a figyelmét, hogy nagyon súlyos könyv, rendkívül megrázó dolgok történnek benne.