Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű

Fülszöveg
Hester Prynne-t hűtlenség vádjával elítélik. Tüzes vassal megbélyegzik, a házasságtörés jelét, a vörös A betűt égetik a bőrébe. Hester azonban emelt fővel vállalja a sorsát, és a kínzások és kiközösítés ellenére sem adja ki szerelmesének a nevét. Ám évek múlva a halottnak hitt férj visszalopózik az asszony életébe, és bosszút forralva keresi a titokzatos szeretőt. Nathaniel Hawthorne a XIX. század amerikai irodalmának talán legfontosabb alakja. Első, ám azonnal nagy hatású regénye, A skarlát betű egy házasságtörés története, melyben elemi erővel jelenik meg erkölcs és bűntudat, képmutatás és bosszúvágy, a szélsőséges korszellem és a női akarat kibékíthetetlensége.

Nem tudom, miért van az, hogy időnként csupa elvárással kezdek bele egy-egy könyvbe. Az viszont biztos, hogy ha szépirodalomról van szó, akkor hatványozottan magasak az elvárásaim, és ez A skarlát betűvel is így volt. Ismertem a könyvet, nagyjából a történetét is, régóta el akartam olvasni, és mégis hatalmas csalódás volt.

Hester Prynne-t elítélik házasságtörés miatt, és büntetésként a skarlát betűt kell magán viselnie, és mindemellett magányra ítéltetik, ilyen erkölcstelen nőt ugyanis nem kíván befogadni a társadalom. A történet abban az időben játszódik, amikor a telepesek elkezdték benépesíteni Új-Angliát, és a puritán közösség szigorú szabályai mélyen megvetettek egy nőt, aki ilyesmit követett el.

Az alaptörténet nekem nagyon tetszik, sok lehetőség rejlik benne, számos szemszögből meg lehet közelíteni a kérdést, és ez Nathaniel Hawthorne-nak nem sikerült valami jól.

A legfőbb problémám az, hogy a cselekmény nem halad előre, és csak arról kapunk képet, hogy Hester kiközösítve él a lányával, Pearl-lel, illetve, hogy a tiszteletes, akivel bűnbe esett, mennyire szenved, és milyen nagyon gyötri a bűntudat. A leírások és a lélekrajzok nagyon színesek és részletesek, de számomra néha már túl dagályosak, pedig szeretem a szépen megírt történeteket, alapvetően ezért szeretem annyira a szépirodalmat, főleg a klasszikusokat. Mégis, ez a regény számomra nem volt természetes és gördülékeny, a fejezetek nem mindig kapcsolódtak egységesen egymáshoz, az írásmódja pedig túlságosan modoros volt. Nem tetszett, és nem élveztem az olvasást, nagyon nehezen haladtam vele, és a kevés történés is, ami megesett, nagyon hiteltelen és nem odaillő volt.

Ráadásul nem is értettem, hogy miért nem történik semmi, amikor annyi minden történhetett volna. Amikor Hester férje feltűnt, nem értettem, miért nem árulja el évekig a hűtlen feleség titkát, hiszen csak arra várt, hogy bosszút állhasson. Számtalan alkalma lett volna rá, de mégsem lépett semmit, és ez a fajta mozdulatlanság és tétlenség az egész regényre jellemző, és engem nagyon zavart.

Aztán ott volt Hester és Pearl, akik nagyon életidegen karakterek voltak. Hestert ugyebár kiközösítették, szóba sem álltak vele, mégis mindenki vele varratott (mert hogy varrónő volt), és ez a kettő nem tudom, hogy fér össze. Pearl, a szerelem gyümölcse pedig nem is lehetett volna furcsább. Hawthorne folyamatosan olyanokat írt, hogy a gyermeknek sátáni a kacaja, megzabolázhatatlan, igazi kis ördög, és értem, hogy ezzel valószínűleg azt akarta szimbolizálni, hogy bűnben fogant, de akkor is nagyon bizarr volt. És hiába festette le Hestert jó anyának, nekem sokszor olyan érzésem volt, hogy fél a saját lányától, és akármennyire is hangoztatta, hogy mennyire nagy kincs a számára, én egyáltalán nem hittem ezt el neki. Inkább átokként tekintett rá, mint áldásként.

Mindezeken túlmenően nekem nagyon hiányoztak a párbeszédek. Nagyon kevés volt belőlük, és ez sokat rontott a regény stílusán. Olvastam már olyan könyvet, amiben alig volt párbeszéd, de a szerző jól tudta ezt kezelni, és nem ment át egy terjedelmes szenvelgésbe a történet. Nincs baj a párbeszédek hiányával, ha a döntés tudatos. De ha az író, csak azért nem használja őket, mert nem tud élethű dialógusokat írni, akkor az baj, és az előadásmódnak sem tesz jót. Az sem jó, ha nincsenek leírások, nem szeretem a dialógusokkal teletűzdelt könyveket, kell a tájleírás, a karakterek bemutatása, az érzelmek ábrázolása, de igenis be kell mutatni az emberek közötti kommunikációt is.

Próbáltam kedvelni a regényt, és mindig abban a reménykedtem, hogy a következő fejezet majd ad valamit, ami jó lesz, ami segít átfordulni a holtponton, és a kínlódás majd elmúlik, de ez sajnos elmaradt, úgyhogy csak a keserű szájíz maradt utána.