Fülszöveg
A szolgálólány meséjének zseniális folytatásában az ünnepelt kanadai író, Margaret Atwood választ ad azokra a kérdésekre, amelyek évtizedek óta gyötrik az olvasókat. Mikor a teherautó ajtaja rácsapódott Fredé jövőjére A szolgálólány meséjében, az olvasók nem tudhatták, mi vár rá – szabadság, börtön vagy halál. Margaret Atwood új regénye – három gileadi nő elbeszélésére alapozva – tizenöt évvel azután veszi fel a történet fonalát, hogy Fredé belépett az ismeretlenbe…
A regény még megjelenése előtt felkerült a Booker-díj hosszúlistájára, ahol a szerző már hatodszorra szerepel, és 2000-ben el is nyerte a díjat A vak bérgyilkossal. A zsűri elnöke, Peter Florence azt nyilatkozta a Testamentumokról: “A spoilerezés elkerülése és a kegyetlen titoktartási egyezmény miatt nem árulhatom el, ki, hogyan, miért, sőt azt sem, hol. Csak annyit mondhatok: rémisztő és lélegzetelállító könyv.”
A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!
Az év első olvasmánya Margaret Atwood könyve volt, amit karácsonyra kaptam ajándékba, és nem állíthatnám, hogy egyébként elolvastam volna. Nem azért, mert nem érdekelt a folytatás, hanem azért, mert sejtettem, hogy ez a könyv azért harmincnégy évvel az első rész után született meg, mert a szerző a sorozat sikere nyomán, egyfajta nyomásra írta meg. Ebben sajnos igazam is lett, mert ez nagyon érződik rajta. Hogy a rajongók kívánságára, marketingfogásként vagy anyagi okokból döntött úgy Margaret Atwood, hogy lezárja a történetet, nem tudom, de nem is számít igazán, akármi legyen is az oka, nem sikerült megugrania A szolgálólány meséje mércéjét.
Tizenöt évvel az első regény befejezése után csöppenünk bele a történetbe, ami három szálon fut, Lydia nénién, Agnesén (Fredé első lánya), és a kis Nicolén (aki már nem is olyan kicsi). Eredetileg nem akartam spoilerezni, de ahhoz, hogy leírjam, miért nem tetszett annyira, kénytelen vagyok.
A történet elejével még nem is volt olyan nagy problémám, tetszett, hogy egy kicsit mélyebben, a vezetőkön keresztül pillanthattunk be Gileád mindennapjaiba. Lydia néni megöregedett, már a halálra készül, Agnes éppen készül férjhez menni, Nicole-t pedig megpróbálják elrejteni Gilead figyelő szemei elől, nehogy erőszakkal visszavigyék.
Akkor kezdtem el érezni, hogy nem lesz ez a könyv annyira rendben, amikor vissza-visszapillantottunk Lydia néni múltjába, ugyanis egy kicsit olyan érzésem volt, hogy Margaret Atwood próbálta megmagyarázni, hogy azért lett olyan, amilyen, mert… Kényszer alatt cselekedett, nem rossz ember ő, most próbálja jóvátenni a múltbéli hibáit (erre majd mindjárt kitérek). Valahogy mindig ide lyukadunk ki: a főgonosz amúgy egy szerethető ember, akinek vagy siralmas gyerekkora volt, vagy elhagyta a szerelme, vagy kegyetlenségekre kényszerítették. És ez sokszor valóban így van, nem születik ám az ember rossznak, de ez örökre felmentést adhat minden alól? Arról nem is beszélve, hogy ha Lydia néni (mivel legfőbb néni volt) annyira jó néni lett volna, mint amilyen valójában volt (ahogyan a végén az kiderült), sokszor igazán félrenézhetett volna, és nem lett volna muszáj mindenkit jelentenie, kínoznia meg fellógatnia a falon. Ennyivel igazán vezekelhetett volna a bűneiért. Amúgy meg állhatott volna a másik sorban is a stadionban, csak ahhoz gyáva volt, inkább vállalta a hóhér szerepét, aki a saját munkatársát is megöli, utána pedig mossa kezeit, ő sajnálja, ő parancsra cselekedett, mi mást tehetett volna. Ezen nagyon felhúztam magam, mert ha már nem állt oda, és beszállt a játékba, próbálta volna a körülményekhez képest enyhíteni a bűnlajstromát.
Agnes szála jól ki volt dolgozva, azzal nem volt gondom, úgy érzem, az ő karaktere egészen élethűen találkozott az én elképzelésemmel Fredé Gileadban nevelkedett lányáról. A kis Nicole különösebben nem érintett meg, untam is azokat a részeket, amikor róla volt szó, úgy éreztem, az ő szerepe nem került kellőképpen kiaknázásra, a jelleme és a szerepe is rendkívül laposra és egysíkúra sikerült, vele többet és mást kellett volna kezdeni, nagyon együgyű, hevenyészett és teljesen logikátlan módon „menekült meg”.
Ami viszont igazán felrakta a pontot az i-re, az Lydia néni hős megmentő szerepe volt. Komolyan? Egyik pillanatról a másikra, minden előzmény, minden icipici, aprócska utalás nélkül kiderül, hogy ő végig Gilead ellen dolgozott, és segít, hogy Fredé újra egyesülhessen a lányaival? És miért kellett ehhez tizenöt évnek eltelnie? Ez az egész annyira odavetett volt, a hatásvadász jellegéről nem is beszélve… Mindenki megkapta a happy endet, most már ellovagolhatunk a naplementébe, The End, gördül a stáblista, a mozijegy árát meg inkább költöttük volna valami másra.
Összességében véve sajnos csalódtam a folytatásban, és nem állítom, hogy bár ne olvastam volna el, de sokkal többet vártam, mert ez nem volt semmi. A szolgálólány meséjéhez nem lett volna szabad hozzányúlni, az úgy volt jó, folytatás nélkül, nyitva hagyva mindent, és nem kevés gondolkodni valót adva útravalónak. Ez a mindennek legyen folytatása valami modern írói népbetegség. Értem én, hogy meg kell élni valamiből, de nem hiszem, hogy csak a harmatgyenge folytatásokból lehet megélni, és nem lehet önazonosan alkotni. Vicces, de pont az jutott az eszembe, hogy A szolgálólány meséjének egyik üzenete éppen az, hogy milyen jogon szabja meg bárki is, hogy a másik mit csináljon, hogyan élje az életét (a történetben ugyebár a nőkre vonatkozóan), és ehhez képest Margaret Atwood mégis „társadalmi nyomásra” megírta ezt a semmitmondó folytatást. Ha pedig még sincs igazam (amit kétlek, és nem azért, mert tévedhetetlen vagyok, hanem azért, mert itt teljesen egyértelműen kilóg a lóláb), akkor pedig egyszerűen írt egy közepesen gyenge könyvet és kész.
A fülszöveg megint hazudott, nem zseniális a folytatás.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 