Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Ne engedj el...

Fülszöveg
Különös körülmények között nevelkednek a világtól elzárt magániskola, Hailsham növendékei. Noha minden szempontból kitűnő nevelést kapnak, tanáraik mintha egyszerre tartanának tőlük és szánnák őket. A diákok megtanulják, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük megőrzése nem csupán önmaguk érdeke, hanem a társadalomé is. Ám furcsa módon a külvilágról, melyet majdan szolgálniuk kell, szinte semmit nem tudnak. S ahogy múlnak az évek, az idillinek tetsző elszigeteltségben lassan ráébrednek, hogy az egyre gyakrabban megtapasztalt félreértések, zavaró ellentmondások hátterében sötét titok bújik meg.

Az egykori diák, Kathy, harmincas évei elején idézi fel hailshami emlékeit, amikor felbukkan az életében két régi iskolai barátja, Ruth és Tommy. Miközben megújul és megerősödik barátsága Ruthszal, parázsló tinivonzalma Tommy iránt pedig szerelemmé kezd érni, az elfojtott emlékek nyugtalanítóan a felszínre törnek, s a visszatekintés felismerései következtében a barátoknak újra szembe kell nézniük a gyermekkoruk hátterében rejtőző igazsággal, mely egész életüket meghatározza. Ám a drámai őszinteségű szembesülés talán túl későn érkezik el mindhármójuk számára, kapcsolatuk szövevényének szálait már nem bogozhatja szét megnyugtatóan.

A Napok romjai szerzőjének megtévesztő egyszerűséggel kibontakozó remekműve rendkívüli érzékenységgel tárja elénk a remény és az elfogadás, beletörődés időtlen drámáját. A visszafogott nyelvezet csalóka látszata mögött páratlan érzelmi mélység rejlik, melyet kiaknázva Ishiguro merészen újszerű megközelítésben vizsgálja egy napjainkban igen aktuális társadalmi kérdés erkölcsi szempontjait.

A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!

A fülszövege alapján ez egy nagyon különleges könyvnek tűnt számomra, minden sorából árad, hogy csupa rejtély és dráma, és ezzel a kettővel engem nagyon könnyen meg lehet fogni. Szeretem ugyanis a nem mindennapi, komoly, komor hangulatú történeteket, és ez a regény olyannak is ígérkezett.

Amikor elkezdtem olvasni, nehezen vettem fel a fonalat, ez szerencsére hamar megváltozott, és betájoltam a történetet térben és időben. Utána pedig vártam, hogy érezzek valami pozitívat, de ez sajnos még a könyv utolsó oldalán sem történt meg. Talán az volt a baj, hogy csakúgy, mint A skarlát betű esetében, túl nagy elvárásokkal ugrottam neki. Míg azonban Hawthorne könyvénél nem tudtam, mi a baj, a Ne engedj el… esetében tisztában voltam vele, hogy az a gond, hogy korábban láttam egy nagyon rövid (néhány perces) részletet a filmből, ami olyan nagy hatással volt rám, hogy képtelen voltam elvonatkoztatni tőle. És az után az apró részlet után ez a történet sokkal jobbnak és többnek tűnt, mint ami valójában.

Ami a leginkább zavart, az a sok logikátlanság és a magyarázatok teljes hiánya. Itt vannak ezek a gyerekek, akik egy bentlakásos iskolában, a külvilágtól teljes elszigeteltségben élik a mindennapjaikat, és homályos, zavaros fogalmaik vannak önmagukról, az életükről és a jövőjükről. Annyit tudnak, hogy ők donorok, de hogy ez pontosan mit takar, és mivel jár, arról fogalmuk sincs. Az olvasó persze tudja, hogy ez valószínűleg a szervadományozásról szól, de ezzel kapcsolatban semmilyen információt nem szolgáltat az író. Mindössze annyi derül ki, hogy a gyerekek donorok, és csupán azért léteznek, hogy majd más embereket kiszolgáljanak, ha azoknak valamilyen szervre lesz szükségük. De hogy ez legális-e, hogyan lehetséges, ki találta ki, hogyan és milyen szabályok szerint működik, arról az egész könyvben egy árva szó sem esik. És nekem kevés volt a donorság ténye, hiányoltam a mögöttes tényeket.

Miután a diákok elkerülnek az iskolából, az ország különböző pontjaira küldik őket, ahol már felügyelők nélkül, egymás között élnek. Azt, hogy a szigorú szabályok miatt az iskolában nem mertek kérdezősködni, még megértem. De azt, hogy amikor már csak maguk között vannak, egyiküknek sem jut az eszébe, hogy utánajárjon ennek az egésznek, én teljes értetlenséggel fogadtam, ahogyan azt is, hogy egyikük sem akart megszökni, és nem alávetni magát az életveszélyes operáció(k)nak. Lehet, hogy erre nem lett volna lehetőségük, mert annak ellenére, hogy már nem Hailshamban éltek, figyelték őket, de egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy legalább egy lázadó lelkületű ne lett volna köztük, aki feláll, és azt mondja, hogy elég, nem hajlandó ezt csinálni. Nem merült fel senkiben a kérdés, hogy milyen jogon, kik és miért teszik ezt velük? Egyikük sem akarta szedni a sátorfáját, és maga mögött hagyni ezt a rémálmot? Olyan dühös voltam, amiért egyikük sem volt dühös. Mindannyian önként rabigába hajtották magukat, kérdések és kétségek nélkül. Borzasztó. Ez volt a legrosszabb része számomra a regénynek. Ezen kívül is voltak zavaró tényezők, de azok semmiségek ehhez képest.

Kathy (a főhősnő) csoportja ráadásul egy tanyára kerül, amivel nincs is baj, de többször is elmeséli, hogy milyen rossz volt, amikor napokig fagyoskodtak, és alig-alig tudtak fűteni. Miért hagyják, hogy összefázzanak, amikor fontos, hogy megőrizzék az egészségüket? Az iskolában például nem engedték őket dohányozni, kőkeményen beléjük verték, hogy a dohányzás rossz és tilos dolog – természetesen a szerveik épségének megőrzése érdekében -, az mégsem zavart senkit, hogy összefáznak, és tegyük fel, kapnak egy vesegyulladást. Hiszen mi egy vese egy tüdőhöz képest…

Mindezeken túlmenően, felötlött bennem az is, hogy miután elkerültek Hailshamből, miből éltek, mert ezt jótékony homály fedi, habár gondolom nagyrészt azok a személyek finanszírozták a kiadásaikat, akiknek a donorjaik voltak, ahogyan gondolom magát az iskolát is ők támogatták, de ezekről sem esik szó, mert hát minek.

Azt, hogy miért kellett először gondozóként dolgozniuk, mielőtt donorok lettek, szintén nem tudjuk meg, de ezen már nem is csodálkoztam, inkább csak fásultan beletörődtem, hogy ez a kérdések könyve, hogy semmire nincs válasz, és semminek nincs értelme. Egy rakás ember össze van zárva egy iskolában, akik később majd donorok lesznek, és kész. Olvasó, ne kérdezz! Én vagyok az omnipotens író, de a tudásomat nem osztom meg veled, de azért élvezd és értékeld, amit alkottam! Hát én nem fogom.

A legrosszabb az, hogy hihetetlenül nagy potenciál van a történetben, de Kazuo Ishiguro ezt nem tudta kiaknázni, és egy zagyva, értelmetlen, kusza valamit vetett papírra.

A „kedvenc” idézetem a könyvből:

Aztán kicsivel később megfogtam a szerszámát, és bár a merevedésig eltelt némi idő, azonnal láttam, hogy jólesik neki.

Ez a jelenet Tommy (a főhősnő, Kathy barátja) harmadik adományozása után történik, amikor gyógyulófélben van, és egy kórházi szobában fekszik. Én is úgy gondolom, hogy ez a legalkalmasabb időpont az intim együttlétre.

A történet vége felé volt még egy jelenet, amitől én az áttörtést vártam (nem tartom magam naivnak, de ez a könyv bebizonyította, hogy néha még én is az vagyok), de – ki hinné? – az nem jött el. Kathy és Tommy felkeresik egykori tanítójukat (nem tudom, mi a legjobb szó rá, a Madame – csak így emlegetik -, nem volt igazán tanító, még csak nem is élt Hailshamben), aki, mint kiderül, együtt él az egyik másik volt tanítójukkal, Miss Emilyvel, akik elmondanak nekik dolgokat. Ezen a ponton hittem ezt, hogy végre kiderül minden, de a szerző továbbra is csak lényegtelen információkat csepegtet, és ennyi. Nincsenek válaszok. Kész. Ezen a ponton beletörődtem, és le is mondtam erről a regényről. Nagyon rossz, és én nagyon utáltam.

A stílusával nem voltak különösebb gondjaim, de nem is haltam meg a gyönyörűségtől, és nem éreztem, hogy az író kitett volna magáért. Igazából olyan volt az egész, mintha ő maga sem tudta volna, mit is akar kihozni belőle, és skiccelt volna egy vázlatot, de még a vázlat elkészítését is unta, ezért inkább félbehagyta, és legyintett, hogy jó lesz ez így is. Én végig ezt éreztem, és nagyon sajnálom, mert tényleg lehetett volna egy katartikus, megrázó, elgondolkodtató cselekményű könyvet kanyarítani az alapötletből.

A könyvet egyébként még jóval azelőtt olvastam, hogy Kazuo Ishiguro irodalmi Nobel-díjat kapott volna, és nem is értettem, hogy miért pont ő kapta. Persze lehet, hogy a többi regénye sokkal jobb, és tényleg rászolgált, én mást nem olvastam tőle, szóval nem szeretnék ítélkezni.

Hírdetés

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Elcsépelt mondás ugyan, de az ízlés valóban szubjektív, hiszen mindenki a maga értékrendjének a fényében alkot véleményt. Máshogy látjuk a világot, így a könyveket is. Engem nem érintett meg a mondanivalója, vagy egyszerűen csak máshogy értelmeztem, mint mások. Ez van, akármilyen népszerű, és sokak által kedvelt könyv, nekem nem tetszett.

    Kedvelés

  2. Én is nagyon szerettem, és nem nagyon tudok egyet érteni veled, nyilván, másképp látjuk. De szerintem igenis rengeteg mindenre ott a válasz, csak csúnyán mondva “magunkba kell néznünk”. Erről írtam a bejegyzésemben is, mert nagyon sokaknál láttam az elmúlt években ezt kritikaként, hogy miért nem szöktek meg. Abban igazat adok, hogy valóban hiteltelen, hogy egy diák sincs, aki egy kicsit is lázadt volna… Ez újraolvasva számomra is fura. Illetve hogy hagyták őket fagyoskodni, ezt én kihagytam a bejegyzésemből, pedig feltűnt akkor a könyvben. Viszont hogy miért kell előbb gondozónak lenniük? Megválaszolja a regény: mert félnek, tartanak tőlük az emberek. Hogy bánna velük egy normális ember? Inkább legyen az, hogy saját magukat támogassák, mindenkinek win-win, mert a normális embernek a közelébe se kell mennie, és el is mondják, hogy a társadalom úgy tesz, mintha nem is léteznének. Ki gondozná őket, ha ilyen a felfogás? Csúnya példa, de sokan nem akarunk belegondolni, hogyan kerül a párizsi/szalámi/kolbász a bolt pultjába mondjuk.. Sokan még mindig azt hiszik, hogy az csak terem valahol és a disznóvágást meg lenézi, pedig… khm (volt ilyen beszélgetésem élőben…) Vannak könyvek, amikhez idő kell, persze nem azt mondom, hogy majd egyszer olvasd újra, de ki tudja.. Másrészt pedig újraolvasásnál én most átvitt értelemben is megvizsgálgattam, és úgy sokkal több mindent mondott.
    Sajnálom azért, hogy nem tetszett, lehet egyébként, ahogy írtam is molyon, hogy akkor az író többi könyve se fog tetszeni, mert mindegyik narrációja hasonló, fontos számára az emlékekkel való játszadozás.

    Kedvelés

    1. Teljesen megértem az álláspontodat, és látom, érzem, miért szereted annyira ezt a könyvet (és hogy miért olyan népszerű), mert van benne potenciál, nem is kevés, máshogy megírva imádnám ezt a könyvet. A történet miliője engem is beszippantott, ahogyan te is írtad a bejegyzésedben egyfajta furcsa, megmagyarázhatatlan hangulata van, olyan “magával ragadós”. Nekem azonban nem volt elég, hogy csak homályos utalgatásokat kaptunk, és igen, lehet, hogy ott voltak a válaszok elrejtve valahol, de bennem túl sok kérdés merült fel, és egy idő után már csak bosszankodtam olvasás közben. Azt gondolom, egy könyv akkor igazán jó, ha nem szájbarágós, és szabad teret ad az olvasónak arra, hogy a saját értelmezése alapján reflektáljon önmagára. Hiszen egy verset elolvasva is tíz ember tízféleképpen fog vélekedni, mindenki önmagából kiindulva, önmagát és az olvasáskori helyzetét értelmezve fog viszonyulni a szöveghez. Ezért is lehetséges az, hogy egy olyan könyv, ami első olvasásra nem tetszett, később újraolvasva egy más lelkiállapotban és élethelyzetben mégis képes lehet megérinteni, és még akár kedvenccé is válhat. (Nyilván ehhez az adott műnek el kell érnie egy bizonyos minőségi színvonalat, most nem a Júlia regényekről meg A szürke ötven árnyalatáról beszélek.)

      Ennél a könyvnél viszont azt éreztem, hogy annyira homályos, hogy nem ad lehetőségeket az értelmezésre, mert nem tudom, mit akart ezzel a szerző. Te a saját értelmezésedben megadtad magadnak a választ, én ezt sajnos nem tudtam. Kerestem, de nem találtam. Nem azt vártam volna, hogy szájbarágós legyen, attól Isten mentsen meg, utálom az olyan könyveket, ez viszont számomra a másik véglet volt. Még ha csak donorok is voltak, és csak annyi fogalmuk volt a világról, amit megmutattak nekik, valami elemi, ösztöni elégedetlenségnek, dühnek, válaszkeresésnek, bármilyen érzelemnek munkálkodnia kellett volna bennük, ezt nagyon hiányoltam. Egyébként én nagyon sajnálom, hogy nem szerettem ezt a könyvet, a témája és a hangulata alapján olyan, ami egyébként a kedvencem lenne.

      Egyébként nagyon érdekes, hogy ugyanazon a napon írtunk róla két ellentétes véleményt. Ez nekem egy régebbi olvasásom egyébként, a korábbi blogomról emeltem át a bejegyzést, ez volt az utolsó értékelés amit még nem tettem közzé újra.

      Örülök, hogy megírtad a véleményedet, az (is) jó a művészetben, hogy vitára sarkall. És igazán üdítő, amikor ezt kulturáltan lehet folytatni, nem mindenki képes intelligensen vitázni. Ahogyan a Molyon is írtam, lehet, hogy néhány év múlva megpróbálkozom még valamivel Ishigurótól, nem szeretek egy könyv alapján megítélni egy szerzőt, ha pedig nem tetszik, akkor elengedem, két könyv után már nem próbálkozom tovább. Pontosan így tettem Jodi Picoulttal és Liane Moriarty-val is, de azért azt fenntartom, hogy Ishiguro jobb író mindkettejüknél, még akkor is, ha ez a könyv nem tetszett.

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s