Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Fülszöveg
Különös körülmények között nevelkednek a világtól elzárt magániskola, Hailsham növendékei. Noha minden szempontból kitűnő nevelést kapnak, tanáraik mintha egyszerre tartanának tőlük és szánnák őket. A diákok megtanulják, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük megőrzése nem csupán önmaguk érdeke, hanem a társadalomé is. Ám furcsa módon a külvilágról, melyet majdan szolgálniuk kell, szinte semmit nem tudnak. S ahogy múlnak az évek, az idillinek tetsző elszigeteltségben lassan ráébrednek, hogy az egyre gyakrabban megtapasztalt félreértések, zavaró ellentmondások hátterében sötét titok bújik meg.

Az egykori diák, Kathy, harmincas évei elején idézi fel hailshami emlékeit, amikor felbukkan az életében két régi iskolai barátja, Ruth és Tommy. Miközben megújul és megerősödik barátsága Ruthszal, parázsló tinivonzalma Tommy iránt pedig szerelemmé kezd érni, az elfojtott emlékek nyugtalanítóan a felszínre törnek, s a visszatekintés felismerései következtében a barátoknak újra szembe kell nézniük a gyermekkoruk hátterében rejtőző igazsággal, mely egész életüket meghatározza. Ám a drámai őszinteségű szembesülés talán túl későn érkezik el mindhármójuk számára, kapcsolatuk szövevényének szálait már nem bogozhatja szét megnyugtatóan.

A Napok romjai szerzőjének megtévesztő egyszerűséggel kibontakozó remekműve rendkívüli érzékenységgel tárja elénk a remény és az elfogadás, beletörődés időtlen drámáját. A visszafogott nyelvezet csalóka látszata mögött páratlan érzelmi mélység rejlik, melyet kiaknázva Ishiguro merészen újszerű megközelítésben vizsgálja egy napjainkban igen aktuális társadalmi kérdés erkölcsi szempontjait.

A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!

A fülszövege alapján ez egy nagyon különleges könyvnek tűnt számomra, minden sorából árad, hogy csupa rejtély és dráma, és ezzel a kettővel engem nagyon könnyen meg lehet fogni. Szeretem ugyanis a nem mindennapi, komoly, komor hangulatú történeteket, és ez a regény olyannak is ígérkezett.

Amikor elkezdtem olvasni, nehezen vettem fel a fonalat, ez szerencsére hamar megváltozott, és betájoltam a történetet térben és időben. Utána pedig vártam, hogy érezzek valami pozitívat, de ez sajnos még a könyv utolsó oldalán sem történt meg. Talán az volt a baj, hogy csakúgy, mint A skarlát betű esetében, túl nagy elvárásokkal ugrottam neki. Míg azonban Hawthorne könyvénél nem tudtam, mi a baj, a Ne engedj el… esetében tisztában voltam vele, hogy az a gond, hogy korábban láttam egy nagyon rövid (néhány perces) részletet a filmből, ami olyan nagy hatással volt rám, hogy képtelen voltam elvonatkoztatni tőle. És az után az apró részlet után ez a történet sokkal jobbnak és többnek tűnt, mint ami valójában.

Ami a leginkább zavart, az a sok logikátlanság és a magyarázatok teljes hiánya. Itt vannak ezek a gyerekek, akik egy bentlakásos iskolában, a külvilágtól teljes elszigeteltségben élik a mindennapjaikat, és homályos, zavaros fogalmaik vannak önmagukról, az életükről és a jövőjükről. Annyit tudnak, hogy ők donorok, de hogy ez pontosan mit takar, és mivel jár, arról fogalmuk sincs. Az olvasó persze tudja, hogy ez valószínűleg a szervadományozásról szól, de ezzel kapcsolatban semmilyen információt nem szolgáltat az író. Mindössze annyi derül ki, hogy a gyerekek donorok, és csupán azért léteznek, hogy majd más embereket kiszolgáljanak, ha azoknak valamilyen szervre lesz szükségük. De hogy ez legális-e, hogyan lehetséges, ki találta ki, hogyan és milyen szabályok szerint működik, arról az egész könyvben egy árva szó sem esik. És nekem kevés volt a donorság ténye, hiányoltam a mögöttes tényeket.

Miután a diákok elkerülnek az iskolából, az ország különböző pontjaira küldik őket, ahol már felügyelők nélkül, egymás között élnek. Azt, hogy a szigorú szabályok miatt az iskolában nem mertek kérdezősködni, még megértem. De azt, hogy amikor már csak maguk között vannak, egyiküknek sem jut az eszébe, hogy utánajárjon ennek az egésznek, én teljes értetlenséggel fogadtam, ahogyan azt is, hogy egyikük sem akart megszökni, és nem alávetni magát az életveszélyes operáció(k)nak. Lehet, hogy erre nem lett volna lehetőségük, mert annak ellenére, hogy már nem Hailshamban éltek, figyelték őket, de egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy legalább egy lázadó lelkületű ne lett volna köztük, aki feláll, és azt mondja, hogy elég, nem hajlandó ezt csinálni. Nem merült fel senkiben a kérdés, hogy milyen jogon, kik és miért teszik ezt velük? Egyikük sem akarta szedni a sátorfáját, és maga mögött hagyni ezt a rémálmot? Olyan dühös voltam, amiért egyikük sem volt dühös. Mindannyian önként rabigába hajtották magukat, kérdések és kétségek nélkül. Borzasztó. Ez volt a legrosszabb része számomra a regénynek. Ezen kívül is voltak zavaró tényezők, de azok semmiségek ehhez képest.

Kathy (a főhősnő) csoportja ráadásul egy tanyára kerül, amivel nincs is baj, de többször is elmeséli, hogy milyen rossz volt, amikor napokig fagyoskodtak, és alig-alig tudtak fűteni. Miért hagyják, hogy összefázzanak, amikor fontos, hogy megőrizzék az egészségüket? Az iskolában például nem engedték őket dohányozni, kőkeményen beléjük verték, hogy a dohányzás rossz és tilos dolog – természetesen a szerveik épségének megőrzése érdekében -, az mégsem zavart senkit, hogy összefáznak, és tegyük fel, kapnak egy vesegyulladást. Hiszen mi egy vese egy tüdőhöz képest…

Mindezeken túlmenően, felötlött bennem az is, hogy miután elkerültek Hailshamből, miből éltek, mert ezt jótékony homály fedi, habár gondolom nagyrészt azok a személyek finanszírozták a kiadásaikat, akiknek a donorjaik voltak, ahogyan gondolom magát az iskolát is ők támogatták, de ezekről sem esik szó, mert hát minek.

Azt, hogy miért kellett először gondozóként dolgozniuk, mielőtt donorok lettek, szintén nem tudjuk meg, de ezen már nem is csodálkoztam, inkább csak fásultan beletörődtem, hogy ez a kérdések könyve, hogy semmire nincs válasz, és semminek nincs értelme. Egy rakás ember össze van zárva egy iskolában, akik később majd donorok lesznek, és kész. Olvasó, ne kérdezz! Én vagyok az omnipotens író, de a tudásomat nem osztom meg veled, de azért élvezd és értékeld, amit alkottam! Hát én nem fogom.

A legrosszabb az, hogy hihetetlenül nagy potenciál van a történetben, de Kazuo Ishiguro ezt nem tudta kiaknázni, és egy zagyva, értelmetlen, kusza valamit vetett papírra.

A „kedvenc” idézetem a könyvből:

Aztán kicsivel később megfogtam a szerszámát, és bár a merevedésig eltelt némi idő, azonnal láttam, hogy jólesik neki.

Ez a jelenet Tommy (a főhősnő, Kathy barátja) harmadik adományozása után történik, amikor gyógyulófélben van, és egy kórházi szobában fekszik. Én is úgy gondolom, hogy ez a legalkalmasabb időpont az intim együttlétre.

A történet vége felé volt még egy jelenet, amitől én az áttörtést vártam (nem tartom magam naivnak, de ez a könyv bebizonyította, hogy néha még én is az vagyok), de – ki hinné? – az nem jött el. Kathy és Tommy felkeresik egykori tanítójukat (nem tudom, mi a legjobb szó rá, a Madame – csak így emlegetik -, nem volt igazán tanító, még csak nem is élt Hailshamben), aki, mint kiderül, együtt él az egyik másik volt tanítójukkal, Miss Emilyvel, akik elmondanak nekik dolgokat. Ezen a ponton hittem ezt, hogy végre kiderül minden, de a szerző továbbra is csak lényegtelen információkat csepegtet, és ennyi. Nincsenek válaszok. Kész. Ezen a ponton beletörődtem, és le is mondtam erről a regényről. Nagyon rossz, és én nagyon utáltam.

A stílusával nem voltak különösebb gondjaim, de nem is haltam meg a gyönyörűségtől, és nem éreztem, hogy az író kitett volna magáért. Igazából olyan volt az egész, mintha ő maga sem tudta volna, mit is akar kihozni belőle, és skiccelt volna egy vázlatot, de még a vázlat elkészítését is unta, ezért inkább félbehagyta, és legyintett, hogy jó lesz ez így is. Én végig ezt éreztem, és nagyon sajnálom, mert tényleg lehetett volna egy katartikus, megrázó, elgondolkodtató cselekményű könyvet kanyarítani az alapötletből.

A könyvet egyébként még jóval azelőtt olvastam, hogy Kazuo Ishiguro irodalmi Nobel-díjat kapott volna, és nem is értettem, hogy miért pont ő kapta. Persze lehet, hogy a többi regénye sokkal jobb, és tényleg rászolgált, én mást nem olvastam tőle, szóval nem szeretnék ítélkezni.

Hírdetés