Fülszöveg
Egy szenvedéllyel és legendákkal átszőtt történet Bedford hercegnéjéről, aki még az árulástól sem riadt vissza, hogy a Rózsák háborújában megnyerje a saját csatáját.
Miután Bedford hercege, Franciaország angol régense, John Lancaster feleségül veszi Jacquettát, bevezeti őt a tudomány és az alkímia rejtelmes világába. A népes udvarban az ifjú asszonynak csupán egyetlen barátja akad: a herceg pajzshordozója, Richard Woodville, aki akkor is a támasza lesz, mikor a hercegné váratlanul megözvegyül. Egymásba szeretnek, majd titokban összeházasodnak és VI. Henrik király udvarába költöznek, ahol az új királyné bizalmas barátnőjévé fogadja Jacquettát. Woodville-ék hamarosan a Lancaster-udvar életének központi szereplőivé válnak, bár Jacquetta közben érzi: Anglia népe elégedetlen, és riválisaik, a Yorkok egyre komolyabb fenyegetést jelentenek a királyi család számára. Miközben az asszony elszántan harcol a király és a királyné oldalán, ráébred, hogy lányára, Elizabethre ragyogó jövő várhat: egy váratlan fordulat következtében lehetősége nyílik megszerezni számára Anglia trónját és York fehér rózsáját…
A múlt héten végre újra elolvastam egy Philippa Gregory regényt, és bevallom, már nagyon hiányzott. Maga az írónő stílusa, és az is, hogy újra történelmi regényt olvassak. Nagyon szeretem a történelmet, és habár nem érdekel minden szegmense, az angol történelem kifejezetten igen, bármelyik korról szívesen olvasok, kiváltképpen Philippa Gregory tolmácsolásában, aki egyszerre képes hitelesen és olvasmányosan írni.
Ebben a kötetben Luxemburgi Jacquetta (aki anyai ágon VIII. Henrik dédnagyanyja) szemszögén keresztül követhetjük nyomon a rózsák háborújának kibontakozását, és első kilenc évét, valamint huszonöt évet a százéves háborúból. Jacquetta francia nemesi családban született, és akarata ellenére feleségül adták Bedford hercegéhez, John Lancasterhez, aki az akkori angol uralkodó, VI. Henrik nagybátyja, és egyben régense volt (az 1422-ben elhunyt V. Henrik testvére).
Bevallom őszintén, én nagyon elfáradtam ennek a könyvnek az olvasása közben, olvasni is elég volt a sok ármánykodást és hadakozást – ami persze halványan rémlett a történelmi tanulmányaimból, ám túl mélyen soha nem foglalkoztam részletesen ezeknek a konfliktusoknak a hátterével -, ami annak az ékes a bizonyítéka, hogy Philippa Gregory milyen kiválóan képes a történelmi korok viszontagságait átadni, ugyanis két háború is zajlott az akkor Angliában, egy örökösödési, egy pedig a francia területen fekvő birtokokért.
Jacquetta karaktere nagyon szimpatikus volt, kitartott az első férje mellett, aki nem szerette, és akit nem szeretett, miután pedig megözvegyült, kockára tette a vagyonát és a rangját, szerelemből házasodott: hozzáment egy nála alacsonyabb rangú férfihoz (ami akkoriban presztízsvesztésnek számított, és minden nemesi származású nő igyekezett minél előnyösebb frigyre lépni), és nem bánta meg, soha még a kétség sem fogta el, hogy rosszul döntött volna, annak ellenére sem, hogy a környezete nem nézte jó szemmel a döntését. A férje azonban sokat volt távol, ami a folyamatos hadakozás miatt akkoriban nem volt ritka eset, de rettenetes lehetett hónapokig, sokszor várandósan egyedül megküzdeni mindennel.
VI. Henrik, aki mentális betegséggel küzdött, teljesen alkalmatlan volt az uralkodásra, ami megnehezítette az egész ország helyzetét. Az sem segített rajta, hogy csak egyéves volt, amikor az apja meghalt, és a tanácsadói úgy nevelték fel, hogy egy rángatható marionett bábú legyen, felnőve is egy gyermek érzelmi és értelmi szintjén volt. Sokan megkérdőjelezték, hogy az Anjou Margittal közös gyermeküknek valóban ő az apja, tekintve, hogy nagyon puritán volt, a házasságot is csak hetekkel az esküvő után hálták el a feleségével, és inkább csak imádkozott, minthogy az ország ügyeivel, vagy a feleségével törődött volna. Margit férje teljes ellentéte volt, erős akaratú, szenvedélyes nő, aki képtelen volt a szeretetlenséget, és a gyenge férfit tolerálni, azonban hisztis is volt, és még az sem érdekelte, hogy a látszatát fenntartsa annak, hogy nincs viszonya. Valamilyen szinten sajnáltam és együtt éreztem vele, a király mellett ugyanis sivár élete volt, egy királynőnek azonban legalább a méltóság látszatát meg kell őriznie, ő erre képtelen volt. A Yorkokat is magára haragította, ha egy kicsit ügyesebb stratéga lett volna, és hallgatott volna Richard Woodville tanácsaira, akkor talán Richard yorki herceg fiának (a későbbi IV. Eduárd) sem sikerült volna megszereznie a trónt. Tény azonban, hogy Eduárd sokkal rátermettebb volt, mint VI. Henrik, egyben azonban sokkal kegyetlenebb is.
A történetnek a történelmi hadakozásokat leszámítva van egy misztikus vonala is, amit imádtam! Egy legendáról szerint Jacquetta egy vízi istennő, Meluzina leszármazottja. Ez egy kicsit megszínesítette a cselekményeket, és adott egy kis titokzatos, rejtélyes, boszorkányos vonalat a történetnek. Philippa Gregory jegyzeteiben egyébként olvasható, hogy a vízi istennő mondáját valóban igaznak vélték, és a boszorkányság mint téma egyébként is előkerül a kötetben. Az ugyebár középkorban, és a legtöbb helyen még a későbbiekben is féltek a boszorkányoktól, sokszor azonban elég volt az is, ha egy nőnek különleges képességei voltak, vagy okosabb, tehetségesebb volt egy férfinál, akkor is hajlamosan voltak boszorkánynak kikiáltani. Jacquetta életében is fontos szerepe volt az ilyen rituáléknak, és állítólag látomásai, és különleges képességei is voltak, életében sok fontos alkalommal kártyát is vetett, ami akkor főbenjáró bűnnek számított. Habár akkor, amikor VI. Henrik lebénult, és sem beszélni, sem mozogni nem tudott, Anjou Margit engedélyezte az alkimistáknak a kutatást, és minden módszert bevetett, hogy visszahozza a királyt az életbe.
Már valamennyien eldöntötték, hogy az asszony boszorkány, és máglyát érdemel. Megint csak annak vagyok a tanúja, hogy a nagy hatalmú férfiak lesújtanak egy nőre, aki semmi rosszat nem tett, csupán önnön szívét követte, önnön szemével látott; ám ők csak a maguk szívének és szemének hisznek, mást nem tűrnek el.
– A gonosz kívánsággal önmagát is elátkozza az ember. Amikor efféle szavakat szórsz a világba, könnyen hibázhatsz. Az átok olyan, mint a nyílvessző, megeshet, hogy elvéted a célt – ezt tanította nekem Jehanne néném. Megtörténhet, hogy az átok nem azt éri el, akit meg akartál sebezni, hanem valaki mást. A bölcs asszony nagyon ritkán folyamodik átokhoz.
Philippa Gregory regényeiben mindig erős nőalakok a főszereplők, sokszor olyanok, akiket a hagyományos történetírás nem mindig vett figyelembe, ilyen volt például Jacquetta alakja is. A könyv végén a szerző jegyzete nagyon hasznos információkkal szolgál, illetve egy rendkívül hosszú bibliográfia is található a kötet legvégén, azok kedvéért, akiket még mélyebben érdekel a téma.
Ez a regény majdnem tökéletesre sikerül, nekem egy kicsit terjengős lett (ez egyébként jellemző a szerzőre), úgy éreztem, ha kétszáz oldallal rövidebb lett volna, ugyanolyan részletes és élvezetes meg lett volna, annak ellenére is, hogy a cselekmény harmincnégy év történéseit öleli fel.
A könyv elején családfa is található, de az angol történelem mindig is nagyon mozgalmas és szövevényes volt, nagyon nehéz követni, hogy ki kinek a kije, ki mikor kivel állt háborúban, szövetségben, szóval olvasás közben és után is szoktam egy kicsit kutatni és jegyzetelni, hogy jobban képbe kerüljek, nyilván nem fogom tudni felsorolni az összes angol királyt, nemest és leszármazottaikat, hiszen nem vagyok történész, de érdekel a téma, és szeretem legalább azt a kort jobban. megismerni, amiről éppen olvasok.
Összességében véve élveztem az olvasást, egy kicsit elszakadtam a Tudor-kortól, jó volt mást is megismerni, de azt kell mondjam, nem ez a szerző legjobb regénye. Ami nem azt jelenti, hogy nem jó, de ha pontoznék, akkor az indokolatlan terjengőssége miatt tízből nyolc pontot adnék rá. Az olvasáshoz egyébként ajánlom Leah zenéjét (igaz ugyan, hogy a dalai kelta ihletésűek és tematikájúak, azonban a hangulatuk tökéletesen passzol a középkori történelmi regényekhez.) Egyébként is ajánlom a zenéjét, gyönyörű hangja, és kivételes stílusa van.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 