Lev Tolsztoj: Anna Karenina

Fülszöveg
Sok regény szól a házasságtörésről, mind közül a leghatalmasabb Tolsztoj Anna Kareniná-ja. Karenina szerelmét és megsanyargatását egy évszázad múltán is közel érezheti magához az olvasó, noha az Anna körül zsibongó nagyvilági társaság elegáns könyörtelenségének rajza immár csak híradás az elsüllyedt történelemből. „A világirodalom legnagyobb társadalmi regénye” – Thomas Mann méltatta így az Anna Kareniná-t – egyszerre volt Tolsztoj művészi búcsúja a szerelemtől és gondolati előkészülete a prófétaszerepre. Egy kötetben szinte két regény: Annáéban Tolsztoj elmondhatta mindazt, amit az érzéki rajongásról egyáltalán tudott, és amit csak művészi alakban mondhatott el, Levinében pedig megfestette önarcképét, a helyzetével erkölcsileg meghasonlott földesúrét, akinek önvizsgálatát és felismeréseit később már csak röpiratok nyelvén vagy a gondolatnak szigorúan alárendelt szépprózában tudta megfogalmazni.

A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!

Az Anna Karenináról Anna Kareninányi hosszúságban tudnék értekezni, most azonban megpróbálom röviden és összeszedetten átadni a gondolataimat, ami egyébként nem könnyű feladat, tekintve, hogy milyen sok rétege van, és milyen sok szemszögből lehet (és kell is) vizsgálni a szereplőket és az eseményeket. Utólag már bánom, hogy olvasás közben nem készítettem jegyzeteket, hiszen annyi minden kavargott bennem, amit két héttel és ötszáz oldallal később nem biztos, hogy hitelesen át tudok adni. Az egyik nagy hibám, hogy sosem jegyzetelek olvasás közben, pedig mindig megígérem magamnak, hogy fogok, csak amikor elkap a lendület, és nagyon elmerülök a történetben, egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni a jegyzetelés kedvéért, főleg, ha kb. minden ötödik mondat után lenne mit leírnom.

A történetet szinte mindenki ismeri, ha nem is az egészet, annyit tud róla, hogy Anna, a főszereplő házasságtörést követ el, végül pedig a vonat alá ugrik. Mit lehet hát erről több, mint ezer oldalon írni? Nagyon sok mindent! És a könyv nem csupán Annáról szól, hanem több szereplő, több család életét is nyomon követhetjük Annáéval párhuzamosan. Főszerepben a XIX. századvégi orosz arisztokrácia, de ez a történet nagyon mai. Sőt, nem is mai, mindenkori. Amióta világ a világ, ez a regény újra és újra megtörténik. Az emberek megházasodnak, aztán szerelembe esnek – valaki mással -, félrelépnek, ami aztán sokféleképpen végződhet. Mások keresik a szerelmet, de olyasvalakiért dobog a szívük, aki más iránt érdeklődik. Van, aki megbocsát, van, akinek megbocsátanak, és van, aki képtelen elviselni a megaláztatást. Olyan is van, aki ridegnek tűnik, miközben majd’ elpusztul, míg van, aki könnyedén veszi az egészet. A könyv hősei is meglehetősen különbözőképpen dolgozták fel a történteket.

A történet nem Annával kezdődik, hanem a testvérével, Sztyepan Arkagyiccsal, Oblonszkij hercegével, aki Anna testvére, és a házuk éppen attól hangos, hogy megcsalta feleségét a gyermekei nevelőnőjével. Anna házasságban él a nála idősebb Alekszej Alekszandrovics Kareninnel, egy gyermekük van, Szerjozsa. Amikor megismerkedik Vronszkig gróffal, teljesen a feje tetejére áll a világa, hiszen a gróf teljesen más, mint a férje: fiatal, szenvedélyes, és majd eleped Anna után, míg Karenin egy idős, rideg hivatalnok, akiben egy cseppnyi szenvedély sincs. Borítékolható a tüzes szerelmi viszony, melyet természetesen a férj háta mögött folytatnak, csakhogy Anna várandós lesz, és a dolgot nem lehet sokáig titkolni. Mindeközben a kedvenc szereplőm, Levin nagyon szenved, mert a választottja, Sztyepan sógornője, Kitty után vágyakozik, akit nemet mondott neki, amikor megkérte a kezét, mert azt remélte, hogy Anna szerelmével, Vronszkijjal köthet házasságot. Szövevényes viszonyok vannak ám itt kérem szépen, dehát ez a való élet, csak a mai hétköznapi ember társadalmi státuszánál a ranglétrán néhány szinttel feljebb szenvednek hőseink.

Nem sokkal azután, hogy Anna és Vronszkij gyermeke megszületik – akit szintén Annának neveznek el -, a szerelmesek összebútoroznak, a helyzetük azonban rendezetlen marad, hiszen Anna nem vált el, a gyermek Karenin nevét viseli, akire egyébként én teljesen más szemmel néztem, mint Anna és Vronszkij. Anna folyamatosan szidalmazta, rá sem bírt nézni, gyűlölte és undorodott tőle. Én mindezt a háborgó lelkiismerete számlájára írom. Amikor felmerült benne a gyanú, hogy a feleségének viszonya van, az nagyon megrázta, és teljesen kifordult önmagából, Anna mégis azzal vádolta, hogy nem érez semmit, olyan, mint egy jégcsap, és hogy egy ilyen emberrel nem lehet együtt élni. Először is, feltételezem, hogy Karenin neve, rangja és a vagyona nem volt olyan visszataszító, amikor hozzáment feleségül, akkoriban az arisztokrácia körében nagyrészt egyébként is a rang és a vagyon házasodott egymással, nem az emberek. Másrészt pedig ismerte, tudta, hogy milyen ember: nem az a fajta, aki kimutatja az érzelmeit, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem is érez, az pedig, hogy utólag vádaskodott tulajdonképpen azért, mert a saját cselekedete nyomasztotta, nem volt tisztességes. Karenin valóban nem volt egy szenvedélyes Vronszkij gróf, de szerette Annát és jó ember volt. Amit egy kicsit nehezményeztem vele kapcsolatban, az az, hogy utólag visszalépett a válástól, és nem engedte Annának, hogy lássa Szerjozsát. Mindenkinek könnyebb lett volna úgy, nem csak Annának, neki is, egy gyermeket pedig elzárni és elidegeníteni az anyjától nem megoldás. Akármit is tett, akármilyen fájdalmat okozott is Kareninnek, a fiára tekintettel kellett volna lennie, akinek hiányzott az édesanyja. Könnyekig hatódtam, azon a jelenten, ami lejátszódott Anna és Szerjozsa között a fiú születésnapján, annyira fájt a szívem mindkettejükért. Anna tényleg szenvedett, amiért elszakították a gyermekétől, bennem viszont felmerült a kérdés, hogy vajon tényleg szerette, ha Vronszkijt választotta helyette? Tulajdonképpen elhagyta a gyermekét a szeretőjéért. Karenin akár engedhette is volna, hogy Szerjozsa Annával éljen, de az óriási szégyen lett volna rá nézve. Itt azonban ő is hibát követett el, a fia érzései helyett ugyanis a társadalom megítélésével foglalkozott.

Anna helyzetét nagyon nehéz megítélni. A többség természetesen kiközösítette, a társaságban lenézték, aki esetleg a házasságtörését követően meg is látogatta, nem szívesen tette, még akkor sem, ha egyébként biztosította a szeretetéről. Az nagyrészt csak színjáték volt. Számomra különösen nehéz eldönteni, mit is gondoljak róla, mert a félrelépésre és a házasságtörésre számomra semmi nem magyarázat, ha nincs szerelem, szeretet, tisztelet, nem működik egy kapcsolat, ez akkor sem megoldás, és főképpen nem tisztességes a másik féllel szemben. Ítélkezni azonban nem szokásom, nem is szeretek, ki vagyok én, vagy bármelyikünk ahhoz… Annát egyrészt meg tudom érteni, hiszen nőként a XIX. századvégi orosz arisztokrata társadalomban nem volt sok lehetősége, habár gondolom, egy paraszttal nem szökött volna meg szerelemből. Egy rideg, vagy legalábbis olyan ember mellett, aki nem tudja kimutatni az érzéseit, nehéz lehet az élet, és amikor végre jön valaki, aki imádja, akkor nehéz ellenállni. Viszont Karenin semmi rosszat nem követett el ellene, ő pedig még arra sem vette a fáradtságot, hogy legalább leüljön vele, és megbeszélje a dolgokat. Karenin ott volt mellette, és támogatta, amikor a szeretője gyermekét a világra hozta, szerette és gondozta a kis Annát, Anna halála után is hozzá került, Anna pedig arra sem volt képes, hogy beszéljen vele. Mindig ingerült lett, kizavarta, szidalmazta, vagy ha éppen akart valamit, pl. látni Szerjozsát, akkor könyörgőre fogta. De szemtől szemben, tisztességen soha nem beszélt Kareninnal, és ha ez megtörtént volna, és tisztázták volna a dolgaikat, vagy ha Karenin utóbb nem áll el a válástól, akkor nem történt volna tragédia. Lehet egyébként azon agonizálni, hogy amit Anna tett, az rossz-e vagy sem. Ha csak tisztán a cselekedetet nézzük, az rossz, de arról, hogy szerelemre lobbant, igazán nem tehet. Úgy vélem, itt mindhárman hibáztak: Anna, Karenin és Vronszkij egyaránt. Ami megtörtént, megtörtént, a károkat kellett volna enyhíteni, és a válás lett volna az a megoldás, ami a legkevésbé fájt volna mindenkinek. A történet vége felé már Vronszkij is elhidegült Annától, az ugyan nem derül ki, hogy valóban volt-e szeretője, ahogyan Anna gondolta, de ha nem is volt, nem szerette már Annát. Elbolondította, magához édesgette, utána pedig magára hagyta a lelkében dúló viharokkal és eldobta. Ott hagyta egyedül szenvedni, míg ő élte világát, ahelyett, hogy ő is minden tőle telhetőt megtett volna, hogy javítson a kialakult helyzeten.

Az, hogy az károgott a leghangosabban Anna ellen, aki ugyanazt csinálta, mint ő, csak titokban – vagyis nem is annyira titokban, mert ugyanúgy köztudott volt, csak mindenki úgy tett, mintha nem tudná, és nem beszéltek róla -, meglehetősen gyomorforgató volt. Ha ezt a részt vizsgáljuk, akkor szintén ráébredünk, hogy ugyanez történik napjainkban is mindennap: az ítélkezik leginkább, az harsog a leghangosabban, akinek a legnagyobb a bűne.

Azon, hogy Anna nem szerette a kis Annát nagyon megütköztem, nem tudom, hogy Tolsztoj ezzel mit szeretett volna érzékeltetni, talán azt, hogy bűnös viszonyból fogant? Nem tudom, de érdekes, hogy a szerelmétől született gyermekét elutasította, míg az utált férjétől született gyermekéhez mennyire ragaszkodott.

A történet előrehaladásával Anna egyébként teljesen elvesztette önmagát és kapcsolatát a valósággal, szélsőséges és ingerlékeny volt, nem találta a helyét, háborgott a lelke, és ez mindez azért volt, mert nem volt tiszta a lelkiismerete, ezért nem is tudott megnyugodni. Amikor a vonat elé vetette magát, az utolsó pillanatban ráeszmélt, hogy ő mégsem akarja ezt, csak már sajnos késő volt. Talán ez volt az ő büntetése, nem tudom. Mindenesetre én úgy döntöttem, hogy nem döntöttem Anna Karenina felől, nem is az én tisztem a helyzetét és a tetteit megítélni, olvasás közben folyamatosan váltakoztak az érzelmeim vele kapcsolatban, nem hiszem, hogy egy állásponton meg tudnék maradni. Helytelenítettem is, amit tett, együtt is éreztem vele, sajnáltam is… Sokáig fogok még a könyvön rágódni, egy darabig még egyébként is ülepednie kell, és hát ez nem a fajta történet, ami pár nap alatt átsuhan az olvasó gondolatain.

A kedvencemről, a kedves, drága Levinről is szeretnék szót ejteni, őt egyszerűen nem hagyhatom ki. Az egyszerű, vidéki földesúr, akit állandóan marcangol valami, aki megveti a nagyvárosi társasági életet, és aki halálosan szerelmes Kitty Scserbackajába. Levin nem tud pihenni, mindig szervezi a gazdaságát, vagy ha éppen nem azzal van elfoglalva, állandóan foglalkoztatja valami a lelkét, az elméjét, nem nyugszik, filozofál, és ami a legfontosabb, és ami miatt a leginkább szeretem az az, hogy soha nem játszotta meg magát. Mindig az őszinte véleményét mondta el, nem félt társaságban is kimutatni, ha valamit illetlennek talál, vagy valami nem tetszik neki. Nem hazudtolta meg önmagát csak azért, hogy elfogadják, nem alakoskodott, az ő életében nem volt helye a színjátéknak. Mindezek miatt, és a vidék iránti szeretete miatt vele tudtam a leginkább azonosulni. Szerettem Levint, de sajnáltam, mert túlzott komolysága túl sok fejfájást és szívfájdalmat okozott neki, mindent olyan komoran és végletesen fogott fel, sokszor saját magát gyötörte azzal, hogy belelovalta magát a legszélsőségesebb gondolatokba és érzelmekbe. Akkor vérzett a szívem a legjobban, amikor Kitty kikosarazta, utána sokáig haragudtam is Kitty-re, hiszen másodszor már igent mondott, és azt gondoltam, hogy milyen dolog már ez, ha nincs ló, jó a szamár is? Aztán rájöttem, hogy nem tett ő semmi rosszat. Nem volt biztos az érzelmeiben, és nem akart úgy igent mondani Levinnek, hogy közben más után epekedett, őszinte volt, és ez becsülendő, még akkor is ha fáj. Erről túl sokszor elfelejtkeznek az emberek… Persze Vronszkijt nem szerette igazán, amit iránta érzett, az inkább csak egy fellángolás volt. Fiatal, naiv lány volt, aki nem ismerte a férfiakat, és imponált neki annak a takonypócnak a széptevése. Sokkal egyenesebb megoldás volt ez, mintha később megcsalta volna Levint Vronszkijjal, és boldogtalanságot hozott volna mindkettejükre. Később azonban megnyugodott, és rájött, mit is akar valójában. Imádtam azt a jelenetet, amikor Levinnel újra egymásra találtak, olyanok voltak, mint a szerelmes kamaszok, akikben tombolnak a hormonok, el is fogom még sokszor olvasni azt a jelenetet, fülig ért a szám, hogy végre, végre, végre megjött az eszük, és összeházasodnak. Örülök, hogy az ő történetük jól végződött, illettek egymáshoz, Kitty enyhítette Levin szorongását, jó hatással volt rá, Levin pedig rajongásig szerette a kedvesét. Igaz, hogy szélsőségessége a házassága után is gondokat okozott neki, hiszen állandóan féltékeny volt, és minden apró, rosszul elejtett szó után úgy gondolta, Kitty nem is szereti. Ez néha nagyon bosszantó, ugyanakkor nagyon aranyos is volt, leginkább az, amikor megvilágosodott, hogy nincs mitől tartania.

Levinről egyébként a Paranoid c. Black Sabbath dal jutott az eszembe, ami azért elég vicces, ha jobban belegondolunk. (People think I’m insane because I am frowning all the time, all day long I think of things but nothing seems to satisfy, think I’ll lose my mind if I don’t find something to pacify…) És Levin tényleg ilyen, ezeket a sorokat mintha csak róla írták volna. Ha pedig már szóba került a zene, akkor komolyzenét ajánlok az olvasáshoz, alapvetően valakit az oroszok közül, de én sokszor Fabrizio Paterlinit hallgattam, ő az egyik kedvencem a kortárs zongoristák közül. Tőle is kifejezetten a Fragments Found c. albumot ajánlom.

A könyv végén volt egy kis hiányérzetem, Anna halála után már csak Levinről és Kittyről van szó, szerettem volna tudni, mi lett Vronszkijjal és Kareninnel, nem értem, hogy róluk már miért nincs szó. Ezt leszámítva tökéletes ez a regény.

Összességében véve megállapítottam, hogy ezek az oroszok nagyon tudnak ám szenvedni és drámázni, néha úgy éreztem, hogy egy latin-amerikai szappanoperában nincs annyi szenvelgés, mint amit Levin és Anna produkáltak, mert általában nekik fájt mindig a legjobban valami. Annyi a különbség, hogy míg a latin-amerikaiak állandóan kiabálnak meg bőgnek, az oroszok csendben, befelé szenvednek.

A karakterek egyszerűen zseniálisak, és olyan aprólékosan meg vannak festve, amilyennek talán még nem is találkoztam. Persze a könyv hossza miatt bőven van is idő arra, hogy a személyiségük teljes egészében, a legapróbb mélységig kibontakozzon.

Imádtam ezt a nagyívű, monumentális, igazán, minden ízében orosz regényt, csodálatos élmény volt olvasni, és azt hiszem, nem is baj, hogy nem olvastam hamarabb, mert abban biztos vagyok, hogy tíz évvel ezelőtt is tetszett volna, de úgy igazán felnőtt fejjel tudtam értékelni. Ajánlom mindenkinek, a hossza senkit ne rettentsen el, nem kell ezt habzsolni, csak szépen lassan, van idő olvasni, ízlelgetni, gondolkodni rajta, nem üldöz a a tatár. Nem hiába van ez a könyv rajta mindenféle listán a mindenképpen elolvasandó könyvek között, abszolút joggal vívta ki magának mindenhol a helyet. Számomra eddig ez 2020 legjobb olvasmánya, és az új évtizedé is, és úgy érzem, fogja is magát tartani tíz évig, és még tovább is.

Én egyébként az 1928-as kiadást olvastam, Ambrozovics Dezső fordításában, és ez is egy külön élmény volt, igazi csemege, de mai szemmel azért, volt benne egy-két vicces momentum.

Olvassátok, tényleg nagyon jó könyv! Nem kell megijedni attól, hogy hosszú és klasszikus, ezt a könyvet olvasni KELL, mert megérdemli. De legfőképpen azért, mert mindenkinek szüksége van rá, csak van, aki még nem tudja. Rengeteg következtetést le lehet belőle vonni a saját életünkre vonatkozóan, arról nem beszélve, hogy tökéletes, és elképesztően mélyreható korrajz a XIX. századvégi Oroszországról. Olvasásra fel! Én most megyek és megnézem a Sophie Marceau-féle filmet.

U. i.: Ezt a bejegyzést az eredeti megírása óta ötször frissítettem, mielőtt publikáltam, mert annyi minden az eszembe jutott még utólag.

Hírdetés