Margaret Atwood: Az özönvíz éve (MaddAddam-trilógia 2.)

Fülszöveg
A MaddAddam-trilógia második kötetének középpontjában az emberiséget elpusztító járvány és az azt megelőző évtizedek állnak, melyek története két túlélő elbeszéléséből tárul fel. Ren édesanyja kihűlt házasságából megszökött egy rejtélyes férfival, és magával vitte a lányát is; Toby pedig egy gyorsétteremláncnál volt eladó, ahonnét menekülnie kellett, miután egy jól irányzott rúgással nyilvánosan megalázta zaklató, szadista főnökét. Mindketten a Kertészek szektájában lelnek menedékre: a természetet és az életet mindenek fölött tisztelő hívek szakadatlanul készülnek a Víztelen Özönvíz elérkezésére, melynek hitük szerint egyedüli túlélői lesznek. Míg a trilógia első kötete, a Guvat és Gazella a tudomány oldaláról, Az Özönvíz éve a vallás és a hit felől teszi mérlegre a kérdést: ha az ember már teremteni is képes, mi a felelőssége a teremtett világgal szemben?

Margaret Atwood nagyszabású disztópiája a MaddAddam-trilógia. A Guvat és Gazella, valamint Az Özönvíz éve javított kiadásban jelenik meg a Jelenkor Kiadó gondozásában, a befejező kötet, a MaddAddam pedig most először olvasható magyarul.

Én naiv olvasó azt hittem, hogy ez a kötet ott veszi majd fel a cselekmény fonalát, ahol az előző abbahagyta. Hát, ebben nagyot tévedtem, ugyanis nem a jelenben folytatjuk a kalandozásunkat Hóemberrel, hanem ismét visszatérünk a múltba, hogy megismerjük Toby és Ren történetét, és a Guvat és Gazellában megismert csillogóan tökéletes szép új világ szöges ellentétét. Más életkorban és más úton, de Toby és Ren is életük egy válságos időszakában kerülnek a Kertészekhez, akik aktív természetvédők, és teljes mértékben ellenzik a természet rendjébe való bármiféle beavatkozást, a pazarlást, és nem fogyasztanak semmilyen állati eredetű, illetve mesterségesen előállított ételt. A természettel teljesen összhangban, önellátó módon, békében élnek, és egy tetőkerten termesztik az élelmüket. A közösség és a hit nagyon fontos számukra, a vezetőik Ádámok és Évák, mindenkinek megvan a helye és a feladata, mindenkinek ki kell vennie a részét a munkából. Befogadnak bárkit, de aki csatlakozik hozzájuk, annak be kell tartania a szabályaikat. Egyetlen céljuk van: visszaállítani a világ természetes rendjét, és megakadályozni a vérontást, mélyen elítélik ugyanis az erőszakot és a gyilkosságot, irányuljon az akár ember, akár állat ellen, csak akkor alkalmazzák, ha az feltétlenül szükséges.

A Kertészek az ellentétei minden mesterségesnek, ami Margaret Atwood posztapokaliptikus világának központi magját adja: a génmódosításnak, a műételeknek és műéleteknek.

A témája ellenére ez egy sokkal meghatóbb regény, mint a Guvat és Gazella. Nincsenek benne undorító csirkebimbók meg gömböcök és génmanipulált borzadályok, és ugyan van benne nyomor és szenvedés, de az előző kötettel ellentétben van jóság és összetartás is, egy közösség, amelyik a nehéz időkben sem hagyja magára a tagjait. Pont emiatt a hangulata is kevésbé nyomasztó, mint a Guvat és Gazelláé, és habár a Föld kipusztulása elkerülhetetlen az emberiség nagy részének pazarló és ártalmas életmódja, és a tudományos kísérletek miatt, egyfajta nyugalmasság hatja át a regényt. A Kertészek megtesznek mindent, amit tudnak, náluk az élet – tekintettel a közelgő katasztrófára – ha nem is boldog, de viszonylag nyugodt és rendezett.

Ezt a kötetet teljesen másfajta légkör lengi be, mint az előzőt, és pontosan azért, mert van benne jó is, nem csak rossz, nem csak taszító, tömény természetellenesség. Nagy életigazságok fogalmazódnak meg benne, sokszor egészen nyíltan, sokszor elrejtve a sorok között. A Kertészek nézetei alapvetően a kereszténységen alapulnak, de egyébként egy szektáról van szó. Szélsőségesek, de békések. Vagyis szélsőségesek egyáltalán? A vezetőknek persze fontos, hogy a nézeteiket is továbbadják a követőiknek, de nem ártanak senkinek, jó szándékúak, és semmi mást nem akarnak csak azt, hogy a Föld gyógyuljon meg. Amiben alapvetően nincs semmi szélsőséges, és milyen érdekes, hogy mégis ez a szó jutott először az eszembe. Talán azért, mert ha valaki egyetlen dolog köré építi fel az életét, és mindent annak rendel alá, ezt a szót szoktuk használni. Azok a fránya beidegződések…

Az özönvíz éve jobban tetszett, mint a Guvat és Gazella, egyrészt amiatt, hogy ebben a kötetben nagyrészt nem a gyomorforgató tartalom kapott helyett, másrészt azért, mert több szemszögből lehetünk tanúi az eseményeknek.

Margaret Atwood stílusa ugyanúgy, mint az első részben steril és távolságtartó. Annak ellenére, hogy ez egy nagyon jó könyv, és egyszer mindenképpen ajánlatos elolvasni, nem az az olvasmány, amihez jó visszatérni, mert habár ez egy szelídebb kötet, de azért maga a világ, amiben játszódik visszataszító és életidegen.

Borzasztó volt egyébként látni, hogy alapvetően milyen kényelmes az ember, és mindegy, mi történik, jöhet pusztító vírus, özönvíz, éhínség, bármi, a lényeg, hogy neki jó legyen. Pusztító és egocentrikus. Csak az számít, hogy luxusban élhessen, hogy a bőre hibátlan, a haja pedig csillogó legyen, hogy rózsaszín, illatos habokban lubickolhasson egy wellness fürdőben, miközben a Föld elpusztul, hogy mindennap ihasson egy finom csésze kávét, hogy génmanipulált, ízfokozókkal felpumpált hamburgert egyen egy olyan helyen, ahol a felszolgálókat a műszak előtt, alatt és után megerőszakolja a tulajdonos. Hogy míg egyesek olyan pazarló életmódot folytatnak, hogy az anyagi javaikból és tartalékaikból egy kisebb várost el lehetne tartani, mások penészes ágyakon alszanak és a kukában turkálnak. Ismerős, ugye? Ez nem is annyira a jövő… Mert minden az én, nem pedig a mi. Minden az egyén, nem pedig a közösség. Az ember az Isten.

Ami pedig ijesztő, és felnyitja az ember szemét, hogy mennyire afelé haladunk, amiről ez a trilógia szól. Ez egy kitalált történet, mégis azt hiszem, az összes disztópia és posztapokaliptikus regény közül, amit eddig olvastam, ez áll a legközelebb egy olyan világhoz, ami a viszonylagos közelmúltban ránk köszönthet. A tudományos túlkapások és egy ökológiai katasztrófa ötvözete. Bár ez utóbbi az első részben annyira nem kap hangsúlyt, itt azért jobban, hiszen a Kertészek célja megakadályozni, hogy a Föld kipusztuljon. És nem azt, hogy az emberiség kipusztuljon. Persze, nem kívánják ez utóbbit, de mégiscsak az ember használta ki és tette beteggé a bolygót.