Ezt a bejegyzést stílusosan év elején kellett volna megírnom a többi összegző poszttal együtt, erre viszont nem került sor, azt viszont nem szerettem volna, ha teljesen elmarad. Januárban összeszedtem azokat a könyveket, amik az elmúlt évtizedben nagy hatással voltak rám, és a kedvenceimmé váltak. Szerettem volna egy listát készíteni azokról a könyvekről is, amiket egyáltalán nem szerettem, és felidegesítettek, vagy egyszerűen csak keserű szájízt hagytak maguk után. Nem volt könnyű tízet kiválasztani. A listát ez esetben is úgy szerettem volna összeállítani, hogy minden évből kiválasztok egy olvasmányt, de ez nem sikerült, volt olyan év, hogy csak egy-két friss megjelenést olvastam, én ilyen listát szerintem soha nem fogok tudni írni.
10. Jodi Picoult: A nővérem húga
Tudom, hogy ez a Jodi Picoult könyv sokak kedvence (és megkövezés jár a nyilvános nemtetszés kifejezéséért), és be kell valljam, az alapötlet nekem is tetszett, szívfacsaró történet egy beteg gyerekről, kit ne hatna meg? A baj csak az, hogy én nem éreztem át az érzelmek hitelességét, annyira száraz volt a stílusa. Jodi Picoult számomra nagyon sterilen ír, patikamérlegen adagolta ki ezt a történetet, amit még valahol el is tudtam volna nézni, a legfőbb problémám még mindig nem ez, hanem az, hogy az egész sztori giccses, hatásvadász, és az üzenete erkölcsileg is erősen megkérdőjelezhető.
SPOILER! A egészséges testvér ügyvédet fogad, hogy a szülei ne zsákmányolhassák ki a szerveiért, aztán kiderül, hogy a beteg testvér nyomására tette, aztán végül az egészséges testvér meghal, hogy a beteg testvér élhessen. Mi ennek az üzenete? Hogy az egyik gyerek feláldozható a másikért cserébe? Hogy a beteg gyerek értékesebb, az ő halála jobban fájt volna? SPOILER VÉGE.
Nem tudom, de nekem a gyomrom felfordult ettől az egésztől. Ráadásul egyébként sem szeretem a felhajtást a szerző körül, ugyanis nagyon ponyva, amivel önmagában nincs semmi baj, de próbálják nívós szépirodalomnak beállítani a műveit a témái miatt, pedig a magas irodalomtól messze van.
9. Jane Austen: Meggyőző érvek
Bizony, egy Jane Austen regény is felkerült a listára. Semmi nem történik benne, mindenki csak szenved, a szereplők ráadásul papírmasé figurák. Untam, ráadásul senkivel nem tudtam azonosulni.
8. Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger
Értem a mondanivalóját a kitartásról és az akaraterőről, de nem kedvelem a minimalista stílust.
7. Alice Walker: Kedves Jóisten
Sokáig ácsingóztam erre a könyvre, mire végre ki tudtam kölcsönözni a könyvtárból, de sajnos alulmúlta az elvárásaimat. Nem tudok mit kezdeni egy olyan történettel, ahol a feleség kiszolgálja a férje szeretőjét, aztán végül összeszűri vele a levelet, és megtalálja az oldalán a boldogságot. Azért kellett kiszolgálnia a szeretőt, mert egy elnyomó korban és társadalomban élt, és nem volt választása, később viszont már szabadon lehetett leszbikus, és teljesedhetett ki a szerető oldalán. Ha valaki érti ezt, az legyen szíves, magyarázza el, mert én úgy látszik, kevés vagyok ehhez. Elvesztettem a fonalat, bár lehet, hogy fel se vettem… A stílusa is szenvelgős volt, és az egésznek se eleje se vége.
6. Paulo Coelho: Házasságtörés
Régebben olvastam egy-két Coelho regényt, de az összes közül, amit olvastam, ez volt a legrosszabb. Tanulság? Ha rossz a házasságod, lépj félre, és menj el sárkányrepülőzni, ugyanis a mocskos szex és a szép táj látványa miatti sírás mindent rendbe hoz. Felforrt tőle az agyvizem.
5. Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű
Ezzel is az a helyzet, mint A nővérem húgával (azzal a kivétellel, hogy ez szépirodalom): rengeteg potenciál volt benne, amit a szerzőnek nem sikerült kiaknáznia, és ez bosszantott benne a legjobban, nem is az, hogy halálra untam magam. Annyira bosszantó, amikor jó ötleteket nem tudnak megvalósítani… A fejezetek nem mindig kapcsolódtak egymáshoz, az írásmód modoros volt, és SEMMI NEM TÖRTÉNT BENNE, és a semmi is, ami néha megtörtént abszolút nem odaillő volt. Jaj, annyira utálom. Nagyon.
4. Mona Awad: Antilányregény
Nem részletezném még egyszer az okaimat, a címre kattintva olvasható az értékelésem.
3. Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg
Az örökzöld klasszikus. Ahogy mondani szokás, nem jött át. Egyedül a felelős lettél azért, amit megszelídítettél gondolat tetszett benne. A világirodalom leginkább túlértékelt alkotása. Szerintem.
2. Helen Silence: Enigma
Ez azért vicces, mert soha nem szerettem a kortárs magyar szórakoztató irodalmat, főleg nem a KMK-s ponyva vonalat, de egy időben próbálkoztam azért, mert úgy éreztem velem van a baj, én vagyok a rossz, hogy élből elutasítom az egész “műfajt”. Sok könyvbe belekezdtem, a legtöbbet általában a felénél, vagy még hamarabb félbehagytam, ezt a “gyöngyszemet” azonban végigolvastam. Gagyi, kisiskolás fogalmazás, sablonos történet, sablonos karakterek, kiszámítható cselekmény, engem elképesztően irritált, semmi eredetiség nem volt benne, még a szórakoztató irodalom nem olyan magas mércéjét sem éri el, irodalminak nem is lehet nevezni. Rettenetes élmény volt, és a magyar könyvpiac sajnos sok hasonló könyvvel van tele. Ja, és a Molyon szerepel a könyvön a mágikus realizmus és a pszicho-thriller címke, nem tudom, melyik a viccesebb. Attól, hogy a főszereplőnek van egy különleges képessége, a regény még nem lesz mágikus realizmus (ha ez így lenne, akkor ezt a címkét nagyon sok könyvre rá lehetne sütni), ahhoz kell egy, az érzékekre nagyon mélyen és ösztönösen ható hangulatteremtés is, ami ebből teljes mértékben hiányzik. A pszicho-thrillerhez meg annyi köze van, mint nekem a kvantumfizikához. Ez egy hatásvadász, nyálas, giccses, béna romantikusnak szánt sztori egy elképesztően elcsépelt szereplőpárossal.
1. Rebecca Donovan: Boldogító lélegzet
Volt egy időszak, amikor nem csak Paulo Coelhoval kísérleteztem, hanem a YA regényekkel is. Volt is néhány pozitív olvasásélményem, de alapvetően elkezd rángatózni az ideg a szememben, ha ez a téma szóba kerül. Hát még ha ez a regény! A sorozat első része, az Elakadó lélegzet nagyon tetszett, azt szerettem olvasni, újszerű és egyedi élmény volt, ezért is olvastam el a második és a harmadik részt is. A második rész nagyon feldühített, de az i-re a pontot a Boldogító lélegzet tette fel. Ilyenek lennének a mai fiatalok? Ennyi sekélyes, felszínes, önző, elkurvult karaktert, mint ebben a regényben, én még egy helyen nem láttam. Az a mérhetetlen mély világfájdalom pedig, amit próbálnak előadni ebben a könyvnek nem nevezhető papírhalmazban, az valahol a szánalmas és a nevetséges metszéspontján helyezkedik el. Életem eddigi legrosszabb könyve, ezért tényleg kár volt a papírt pazarolni.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 
Jodi Picoult rajongást magam sem értem… Ha megnézed, mindegyik könyve valami slágertémára épül. Én pl. a Gyere haza című könyvébe kezdtem bele, de teljesen kiakadtam. Kicsit spoileresen: A sztori egy nőről szól, aki már vagy a második halott csecsemőjét szüli meg, de neeem, neki még mindig kell gyerek, amit viszont a férje már nem bír elviselni, és szétmennek. A csaj erre elutazik valami másik csajjal, és rájön, hogy ő amúgy leszbikus… A pasi meg extra vallásos lesz két perc alatt, gondolom a csaj meg mégis teherbe tud esni, és akkor erről szólt…. Hiteltelen volt az egész! Sokkal jobbnak éreztem volna, ha mondjuk van ez a pár, akiknek nem jön össze a gyerek, és melléjük költözik egy leszbikus pár, akiknél meg most jön a gyerek.. na, az érdekesebb lett volna, de ez, hogy az egyik hirtelen meleg lesz, a másik meg szuper vallásos, ezt nem hiszem el.. Spoiler vége. Úgyhogy soha többet Picoult :D
A kis herceget sajnálom, én nagyon szeretem, de egyre többektől hallom ezt, hogy “nem jön át”, nem értik a rajongást, stb.
Enigma meg… :D egyszer beleolvastam, az bőven elég volt. Meg eleve ezek az írói álnevek, sajnálom, de annyira röhejesek, és ezért se tudom komolyan venni.
KedvelésKedvelik 1 személy
Igen, Picoult mindig valami hatásvadász témát kap fel, aztán nem tudja jól megírni, mert ahhoz sajnos nincs elég tehetsége. Egyébként a témaválasztásokkal még nem is lenne gondom, de mindig csak a felszínt karcolgatja, és az instant megoldásokat választja (úgy látom, a Gyere haza is ilyen akkor). Én pl. olvastam még tőle az Apró csodákat, ahol a fajgyűlölő fehér férfiból a könyv végére a feketék legnagyobb barátja lesz. Annyira elcsépelt, és nincs hiteles, lélektani fejlődési folyamat. És az ív, amit a történetei bejárnak, a valóságban biztosan nem úgy történnének meg, ahogyan a könyveiben. Picoult a tömegeknek ír, könnyen emészthető stílusban, és ezért van annyira felkapva. A témái egy jó szerző kezében (pl. Atwood) már kevésbé lennének fogyaszthatóak mindenki számára. Kíváncsi lennék, hogy pl. ő hogy írta volna meg az Apró csodákat.
A kis herceg nem az én könyvem, próbáltam meglátni benne, amit lások látnak, de sajnos nem sikerült.
Én sem értettem soha, hogy ezek a szerzők mit remélnek az álnévtől. Nagyobb népszerűséget? Hogy többen fogják olvasni őket? Attól, hogy álnéven írnak, mindenki tudja, hogy magyar szerzők, meg attól tehetségesebbek sem lesznek, hogy felvesznek valami béna, hiteltelen nevet. De amúgy olyan sok az ilyen könyv, a kiadót sem értem… Mondjuk sokan szeretik, ha megnézed az Enigmát, a Molyon 90%-on áll… Értetlenül állok ez előtt, ez szerintem már túlmutat a szubjektív ízlés kérdésén, mert egyszerűen nem ér el semmilyen színvonalat. Oké, hogy ponyva, de mégiscsak egy “irodalmi alkotás”. Na, mindegy, ezt el kell engednem, soha nem fogok ezeknek a könyveknek a sikerére rájönni. Úgy gondolom, csupán arról van szó, mint Picoult esetén is, hogy könnyen fogyaszthatóak, ezért egy széles közönséget el tudnak érni.
KedvelésKedvelés