Grecsó Krisztián: Vera

VeraFülszöveg
Szeged, 1980. Vera az általános iskola negyedik osztályába jár, jó tanuló, jó sportoló. A papa a honvédségen dolgozik, a mama meg minden nap várja őt tanítás után. De Vera biztonságosnak hitt élete pár hét leforgása alatt megváltozik. Az egyik eseményből következik a másik, mintha dominók dőlnének egymás után, mégsem lehet tudni, vajon mi indítja el az események láncolatát. Mi fordítja szembe végzetesen az addigi legjobb barátnőjével? Miért olyan jó és ugyanakkor ijesztő egyre több időt tölteni Józeffel, az új lengyel fiúval? És miért vannak a felnőtteknek titkaik, ha Verától azt várják el, hogy ő mindig csak az igazat mondja?

Grecsó Krisztián új regénye arról szól, hogy a családi titkokat felfedni nemcsak tudás, de bátorság kérdése is. Vera felismeri: vannak helyzetek, amikor idő előtt kell felnőttként viselkednünk. És hogy fel lehet nőni a feladathoz.

Én és a kortársmagyar nem vagyunk barátok, még csak nem is köszönünk egymásnak. Nagyon sokáig magamat hibáztattam azért, mert ez így van, és próbáltam helyrehozni a kapcsolatunkat, mindig adtam egy újabb esélyt: más szerző, más könyv, más téma, ez most jó lesz, előítéletmentesen olvasok, ezt most szeretni fogom, akkor is ha nem, nem baj, ha nem tökéletes, tetszenie KELL, mert hát kis hazám szerzői írják ezen műveket, hogy néz már ki, hogy pont én, aki annyira büszke a magyar kiválóságokra, nem szeretem a kortársmagyart. Kizárt dolog, hogy nincs egyetlen olyan kortárs magyar szerző sem, aki érdemes lenne a figyelmemre, a szeretetemre, és akinek legalább az egyik könyvéről tudnék jót írni. Biztos van, de én elfáradtam, és nem akarok tovább keresgélni. Nem szeretem a kortársmagyart. Sőt, továbbmegyek: annyira megutáltam, hogy nem is akarok többet kortársmagyart olvasni. Nem érdekel, hányan szeretik, hány díjat nyert el, tőlem távozzon.

A Vera egy tizenegy éves kislány szemszögéből meséli el egy család történetét, ami persze tele van titkokkal, elfojtással, sírással, szomorú izgulással, minden olyan érzelemmel, aminek a szabály szerint egy családregénynek meg kell felelnie. Ami rögtön feltűnt, és nagyon zavart, hogy Grecsó Krisztián túlságosan felnőttes gondolatokkal pakolta tele Vera fejét. Igaz, hogy egy gyerek szemén keresztül követjük végig az eseményeket, de ez nem ifjúsági regény, hanem felnőtteknek szóló szépirodalom, de ha ennyire szépirodalmárkodni akart, akkor nyugodtan elmesélhette volna külső szemlélőként, de a gondolatokat, amiket Verán keresztül közvetít, nem egy tizenegy éves kislány gondolatai. Tudom, mert voltam tizenegy éves kislány. És igen, minden tizenegy éves kislány más, de kíváncsi vagyok, hányan írnák le úgy a naplementét, hogy „a Nap eltűnt a nyugati házfal mögött”. Ha valakinek egyébként nem lenne egyértelmű, hogy a Nap nem a keleti házfal mögött megy le. És miután ez az ominózus esemény megtörtént, Vera meglátta a nagyhasú bácsikat. Csak számomra túl hirtelen a váltás és éles a kontraszt a magvas, coelhoi leírás, és a naiv gyermeki megfogalmazás között?

Ez az ál-szépirodalmárkodás egyébként az egész regényt átszövi, mert a szerző minden túlmagyaráz, nagyon érzékletesen akar leírni, átadni, megjeleníteni, de ez inkább csak sok és idegesítő, mintsem üdítő. A könyv jelzők és hasonlatok tömkelege, nagyon tömény és teljesen felesleges. Ez azért baj, mert nem tudja átadni a gondolatait hasonlítgatás nélkül. Erről az jutott az eszembe, amikor valaki azt mondja egy általa olvasott könyvről, hogy nagyon tetszett neki, mert jó, izgalmas, fordulatos és letehetetlen. És felsorol még tíz másik jelzőt, de hogy miért jó, izgalmas, fordulatos és lehetetlen, az sokszor már nem derül ki. A melléknevek egymásra halmozása miatt még nem lesz egy írás szépirodalom. Azt például miért kell százszor leírni, hogy SOKOL rádió, meg viaszkos vászon terítő? Mert különben az olvasó elfelejti, hogy mikor játszódik a történet? Felfogtuk, nem kell folyton emlegetni, az élőbeszédben mondja bárki azt, hogy a Panasonic tévém, meg a vászonterítőm? Csak tévé és terítő, miért kell túlbonyolítani? Ez a folytonos hangsúlyozás hamis érzetet kelt, nem természetes, izzadtságszagú.

A történet fájdalmasan sablonos, és már az elején lehet tudni, hogy mi lesz a csattanó, de az oka nem derül ki. Miután többször is Vera szemébe vágják az igazságot, a szülei minden alkalommal azt mondják, hogy megbeszélik majd az elhangzottakat, aztán ez egyszer sem történik meg. Miért nem? Ezt nem értettem, és nagyon zavart a magyarázat hiánya. Teljesen normális, hogy egy gyereknek ilyet mondanak, aztán mintha mi sem történt volna, mindenki visszaül a tévé elé, és nézik tovább a Ben-Hurt. Ja, nem, nem az. Szerintem maga a szerző sem tudta, mivel magyarázza az eseményeket, és így könnyebb volt. Vera néha kapott egy-két részletet, általában Ádámtól és Évától elindulva, aztán annyi, elvitte a cica. Nehogy szegény gyerek végre helyre tudja tenni magában a dolgokat, mert hát minek.

Sajnos az sem segített, hogy hangoskönyvként hallgattam meg ezt a könyvet, ezt életemben először és utoljára tettem meg. Borzasztó élmény volt, nekem kell, hogy én olvassam a mondatokat, elmélázzak rajtuk, visszaolvassak, a saját tempómban haladjak, fizikailag ott legyen a kezemben a könyv. Törőcsik Franciska hangja pedig elképesztően irritált, azt hittem, soha nem érek a végére, mesterkélt volt a felolvasása, szenvedés volt hallgatni.

Szeretném tudni (tényleg nagyon kíváncsi vagyok rá, ez nem csak költői kérdés), hogy miért szeretnek a mai magyar kortárs szerzők x tíz évvel ezelőtt játszódó történeteket írni? Miért nem tudnak egy napjainkban játszódó, hiteles történetet egyedi hangon megírni, anélkül, hogy arra törekednének, hogy technikailag megfeleljenek a potenciálisan sikerlistás mű követelményeinek? Úgy érzem, hogy van egy íratlan szabályzat, ami tartalmazza azokat az elemeket, amiket a kortársmagyarnak kötelezően tartalmaznia kell, és ha ezeket valaki kipipálja, akkor garantált a sikert, és az olvasók ettől általában el is alélnak. 87%-on áll a Molyon is. Őszintén nem értem, mert semmi eredeti nincs benne, 12 egy tucat.

És miért akarja mindenki megírni a nagy magyar családregényt? Mindenki Szabó Magda akar lenni, senki nem akar önmaga lenni, pedig ezek a könyvek csak nagyon halovány Szabó Magda utánzatok. Szabó Magda élt és alkotott, zseniális volt, és mert a saját korában játszódó történeteket papírra vetni! A mai szerzők miért nem merik ezt megtenni? Félnek az aktuális társadalmi témákkal foglalkozni? Állást foglalni? Félnek az aktuálpolitikától? Mennyivel könnyebb a múltról írni, hiszen arról már következmények nélkül lehet… Gyávaság, tehetségtelenség, csak a siker hajszolása? Mi az oka? Arról nem is beszélve, hogy senki nem fog tudni olyan hitelesen egy 40-50-60 évvel ezelőtt játszódó regényt megírni, mint ha arról írna, mint amiben él. Kivétel ez alól, ha a szerző élt abban a korban, amiről ír, de ez akkor is a könnyebb út.

Írhatnám, hogy csalódtam, de nem lenne igaz. A lelkem mélyén tudtam, hogy ez is rossz élmény lesz. De ha valaki tud nekem olyan kortársmagyart ajánlani szépirodalom kategóriában, ami napjainkban játszódik, és nem akar Szabó Magda egyik műve lenni, és szeretni is fogom, annak imába foglalom a nevét. Habár most egy életre elment a kedvem a próbálkozástól, de egy nagyon erősen megtámogatott ajánlás hatására TALÁN tennék még egy utolsó próbát. TALÁN.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s