Novemberben olvastam el Philippa Gregory Tudorok könyvsorozatának utolsó részét, és ebben a bejegyzésben összességében szeretném értékelni a sorozatot, ugyanis vannak az egyes kötetektől független gondolataim az írónővel és az egyes részekkel kapcsolatban.
Nem fogom újra értékelni a könyveket (legfeljebb egy-két rövid gondolat erejéig), ha valakit érdekel, hogy konkrétan az adott részről mit írtam, itt elolvashatja, ez inkább egyfajta átfogó „elemzés” lesz.
Mielőtt konkrétan rátérnék a Tudorokra, egy kis bevezetővel kezdeném, akit ez nem érdekel, görgessen lejjebb, és ugorjon a lényegre.
Nagyon szeretem a történelmet, mindig is érdekelt, egyes korok és emberek pedig kifejezetten, míg mások kevésbé, de egy kicsit mindig bajban vagyok a történelmi regényekkel, filmekkel és sorozatokkal, mert mindegyik máshogy fest le egy-egy korszakot, szereplőt, nyilvánvalóan attól függően, hogy a történet melyik szeletét és milyen fényben akarja feltüntetni. Száz százalékosan sosem lehet tudni, hogy egy-egy mű mögött mennyi kutatás áll, és mennyire megalapozott. Nyilván egy szakkönyv és egy dokumentumfilm/dokumentumsorozat esetén ez a kérdés nem, vagy csak nagyon ritkán fogalmazódik meg bennem (azért volt már rá példa, csak azért, mert valami nem szórakoztató, hanem tudományos, oktató célzattal készült, még nem biztos, hogy hiteles forrásokra épül), egy szórakoztató jelleggel készült könyv, film vagy sorozat esetén annál inkább.
A Tudorokról is kismillió feldolgozás készült, példának okáért ott van a rendkívül népszerű sorozat Jonathan Rhys Meyers és Natalie Dormer főszereplésével, ami nagyon igényesen lett elkészítve, a színészek is kivételesek, de sok ponton történelmileg nem hű. Szórakoztató, és akinek csak a kikapcsolódás a célja, annak tökéletesen megfelel. Számomra azonban fontos, hogy egy történelmi regény, sorozat vagy film valós történelmi tényeken alapuljon. Nem baj, ha szórakoztató, de ne ferdítse el a tényeket. A Vikingek c. sorozatot is lelkesen kezdtem el nézni, de akkora blődségek vannak benne, hogy az első évad után nem folytattam.
Philippa Gregory megugrotta azt a szintet, amit én elvárok. Rengeteg kutatómunka áll a könyvei mögött, még úgy is, hogy bizonyos részeket, a fehér foltokat a saját elképzeléseivel töltött ki. Ezt egy percig sem tagadja, mindig leírja utószóként, ahogyan azt is, ahogyan ezeket a részeket megpróbálta a lehető leglogikusabb módokon rekonstruálni.
Ami miatt igazán élveztem a regényeit az olvasmányos stílusán kívül az az, hogy egyik szereplőt sem a közvélemény – sokszor téves – meggyőződése alapján ítél meg, sőt, ő tulajdonképpen nem is ítél, a döntést mindig az olvasóra bízza, inkább úgy fogalmaznék, hogy bemutatja a jót és a rosszat is.
Aragóniai Katalinról például sokakban VIII. Henrik öregedő, aszott, bigottan vallásos feleségének a képe él, pedig ő sokkal több volt ennél. Ő is volt fiatal, boldog, rajongva szerelmes, és alapvetően erkölcsileg szilárd, állhatatos nő volt, ezen túlmenően pedig kiemelkedő műveltségű, szellemes, intelligens és kifogástalan modorú, amit általában elfelejtenek megemlíteni, pedig nem kis erények ezek. Aztán ott van Boleyn Anna, akit mindenki elkönyvelt egy szajhának, sőt, sokan boszorkánynak is tartották. És való igaz, hogy közönséges volt, de Philippa Gregory nem tagadta el az ő jó oldalát sem: éles eszű volt, felvilágosult, olvasott, és nem valószínű, hogy megcsalta volna a királyt, évekig őrizte neki a szüzességét, még ha csak érdekből is. És minden további további történelmi szereplőt igyekszik a könyveiben úgy megismertetni az olvasóival, hogy azok ne csak a sztereotípiákat lássák, hanem próbáljanak meg a közvélemény esetleges téves elképzelései mögé nézni. Az, hogy ezek után kinek szimpatikus az adott szereplő, már szíve joga.
A legerőteljesebb kötet kétségtelenül A másik Boleyn lány és Az állhatatos hercegnő, de A Boleyn örökség, A makrancos királyné és a Három nővér, három királyné is az élen járnak. Az utolsó három kötetet, A királynő bolondját, A szűz királynő szeretőjét és A másik királynőt nem éreztem annyira kiemelkedőnek, mint a többi részt, de mégis sokat tanultam belőlük, és ha még sokszor laposnak, unalmasnak, indokolatlanul terjengősnek is tartottam, nem bántam meg, hogy elolvastam őket.
A sorozat olvasása során egyébként nem csak az uralkodókat, hanem az ők körülvevők életét is megismerhetjük, illetve az adott kor szokásait és a korszellemet is. Ez utóbbival való ismerkedés volt számomra a legfontosabb, és erről olvasni jelentette a legnagyobb újdonságot. Azt például mindenki tudja, hogy VIII. Henrik szakított a pápával, hogy elválhasson Aragóniai Katalintól, és összeházasodhasson Boleyn Annával, de az oda vezető küzdelmes és bonyolult utat már nem biztos, hogy olyan sokan ismerik. Pedig mennyi megvesztegetés, cselszövés, árulás és hisztéria kellett hozzá! Ezek a részletek, a finom nüanszok azok, amiket én annyira szeretek, és amik olyan nagyon érdekelnek.
A vallási kérdések folyamatosan megjelennek a kötetekben, ahogyan A makrancos királynőről készült értékelésemben is írtam, VIII. Henrik Angliájában vallás nélkül nem volt állásfoglalás semmiben, de ezt halála után utódaira is örökül hagyta, így volt ez a későbbiekben is bizony még jó sokáig. Aki nem az „igaz hit” oldalán állt, az eretnek volt, azt megbélyegezték. Félthette az életét, akit I. Mária uralkodása alatt rajtakaptak, hogy elfordítja a fejét úrfelmutatáskor, vagy éppen ellenkezőleg, a protestáns I. Erzsébet Angliájában aggódhatott, aki a pápista szokásokat kívánta vissza.
Meg kell viszont említsek egy visszatérő elemet, ami egy kicsit zavart a könyvekben, ez pedig nem más, mint az önismétlés. Ez jellemző a szerzőre, és nem bántóan idegesítő, de tény, hogy ezzel számolni kell vele kapcsolatban. Érezhető, hogy ezzel a hangsúlyozás eszközeként él, és ezt a szereplők gondolatain keresztül jeleníti meg. Aragóniai Katalin például számtalan alkalommal nyomatékosítja, hogy ő Anglia felszentelt királynéja, a király igaz hitvese, és ebben senki nem kételkedhet. De minden részben vannak ilyen visszatérő momentumok. Néha soknak éreztem… Volt ugyan, ahol indokolt volt, viszont volt, ahol nem, ott valóban idegesített. Az utolsó Tudor kötet például emiatt vált borzasztóan unalmassá.
Mindent összevetve, én nagyon tudom ajánlani ezt a könyvsorozatot azoknak, akik igényes, szórakoztató, de valós tényeken alapuló történelmi regényt szeretnének olvasni, és nem rettennek vissza az ötszáz feletti oldalszámoktól, és kibírják az időnként kissé lassabb, egyhangúbb részeket is.
Az olvasási sorrend pedig a következő (linkeltem az értékeléseimet):
2. Három nővér, három királyné
8. Az utolsó Tudor
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 