Marc-Uwe Kling: QualityLand

Fülszöveg
Isten ​hozott, kedves olvasó, a nem túl távoli jövőben, QualityLand országában – Európa legjobb, legszuperebb, legminőségibb államában! Ez a felsőfokú jelzők birodalma, ahol már szinte kizárólag robotok és mesterséges intelligenciák dolgoznak (bár a munkával járó stresszt sokuk nehezen viseli), a reklámcégek és híroldalak kínálatukat előzékenyen a fogyasztók ízléséhez igazítják, a szerelmi élet pedig a randialkalmazások mindentudó algoritmusai által előre kijelölt mederben csordogál… Ugyan mi váratlan történhetne egy ilyen precízen kiszámított, boldogságra automatizált világban?

Így gondolja a regény főszereplője, Munkanélküli Peter is, egészen addig, míg egy személyre szóló ajándékot nem kap az ország legnépszerűbb csomagküldő szolgálatától: egy rózsaszínű, delfin alakú vibrátort. A kéretlen segédeszköz hatására hősünk egyszemélyes hadjáratba kezd QualityLand teljhatalmú mamutvállalatai ellen, mígnem végül egy széles körű tiltakozó mozgalom élén találja magát. Ezzel párhuzamosan QualiyLand mindaddig megnyugtatóan egyhangú politikai játszmái is meglepő fordulatot vesznek. Mivel az ország aktuális elnöke haldoklik, előrehozott választást kell kiírni, melyen a bevándorlókkal riogató szélsőjobb jelöltjével szemben az ellenzék Miénk Johnt indítja. Kampányuk azonban korántsem alakul zökkenőmentesen: John ugyanis képtelen hazudni… és nem mellesleg egy android.

A QualityLand őrült ötletekkel és abszurd fordulatokkal tűzdelt, fergeteges humorú szatíra, egyszersmind nagyon is megfontolandó figyelmeztetés a napról napra fejlettebb technológia és a vele szemben egyre kiszolgáltatottabb ember kapcsolatáról.

Nagy érdeklődéssel és még nagyobb elvárással kezdtem bele ebbe a könyvbe, ugyanis rajongok a disztópiákért. Amikor elkezdtem olvasni, az 1984, a Szép új világ és a Black Mirror (főként a The Entire History of You és a Nosedive c. részek) szellemiségét véltem felfedezni, egy kis Margaret Atwood stílussal megfűszerezve (gondolok itt főként a Guvat és Gazellára).

Olvasás közben azon filozofáltam, hogy vajon miért vonzanak annyira az ilyen bizarr disztópiák, aztán rájöttem, hogy azért – amiről lentebb is szó lesz -, mert a legtöbb disztópia nem is igazán az, hanem egy, az ajtón kopogtató lehetséges világkép. A könyvben felbukkanó jelenségek közül jó néhány már ma is napi szinten megjelenik az életünkben.

A történet a jövőbeli QualityLandben játszódik, a legpompásabb országban, ahol minden a legjobb és a legminőségibb, ez a szuperlatívuszok országa. A technológia rendkívül fejlett szinten áll, a mesterséges intelligencia, az algoritmusok és a gépek az élet minden területén uralmuk alá vonták az emberek életét, akik a társadalomban elfoglalt helyük alapján meghatározott szinten helyezkednek el. Minél magasabb szinten van valaki, annál értékesebbnek számít, és annál több kiváltsággal rendelkezik. Aki 10-es szint alatti, az hivatalosan is semmirekellő, a társadalom perifériájára szorult egyén. Mindenkinek van profilja a hálózaton, az Everybody oldalán, ez nem választás kérdése. Az internetes tevékenyégei és a társadalomban elfoglalt szintje alapján az algoritmusok mindenkinek beskatulyázzák a személyiségét, és csak olyan híreket jelenítenek meg az adott egyén számára, ami számot tarthat az érdeklődésére, és (rendelés nélkül, ingyenesen!) csak olyan termékeket kap a TheShop-tól, a világ legjobb csomagszolgáltatójától, amilyeneket az algoritmus szerint szeretne. A párkeresés nagyrészt már csak online történik, meghökkentő, ha valaki még személyesen ismerkedik. Ha valaki párkapcsolatban, házasságban él, de már nem elégedett a partnerével, a QualityPartner felajánl egy, a szintjének és személyiségének sokkal megfelelőbb partnert. Mindenkinek van személyi asszisztense, fülbemászónak hívják, a véráramra csatlakozva segíti a használóját, még kivenni sem szükséges, így éjjel-nappal bármilyen információhoz másodpercek alatt hozzá lehet jutni. Az adataival senki sem rendelkezhet.

Ha a rendszer vesztesnek tart, aki gyorséttermi hulladék fogyasztásával és trashfilmek bámulásával tölti az idejét, akkor ennek megfelelően gyorséttermi hulladékot és trashfilmeket fog a figyelmedbe ajánlani. Továbbá olyan partnerrel fog majd összekötni, akinek éppolyan alacsony a besorolása, mint neked. Amikor lakást keresel, akkor csak azokat az egérlyukakat fogod látni, amelyeket a rendszer előzőleg hozzád illőnek ítélt, és amikor álláshirdetéseket böngészel, akkor sosem jönnek majd szembe veled olyanok, amelyekre a rendszer szerint nem vagy alkalmas. Ha mégis sikerülne jelentkezned egy ilyen helyre, akkor az algoritmusok még azelőtt kiszűrnének, hogy a mappád a humánerőforrásokért felelős alkalmazott asztalára kerülne. És bizony, ha valaki csak a semmirekellőknek szánt állásajánlatokkal találkozik, akkor elég nehéz lesz elérnie, hogy ne maradjon örökre semmirekellő. A profil így lényegében nem más, mint önbeteljesító jóslat. Egy önmagát megteremtő identitás. Ez persze fordítva is működik, vagyis akkor, ha a rendszer történetesen egy kitűnő állampolgárt lát benned.

Bizarrul hangzik, ugye? Pedig ez nem is annyira a távoli jövő, hiszen már most is figyelik a kattintásainkat, természetesen csak azért, hogy a számunkra legrelevánsabb hirdetésekkel találkozzunk, az adataink és a magánszféránk természetesen senkit nem érdekelnek. Hogy is jut bárkinek ilyen az eszébe? A világ összes államát és minden multinacionális vállalatot kizárólag a közjó megteremtése, és az emberek életszínvonalának lehető legmagasabb szintre történő emelése vezérel! Aki mást gondol, az ostoba összeesküvés-elmélet hívő. Nem újkeletű dolgok ezek senkinek, de azért a mostani helyzet még közel sincs QualityLand szintjén, ennek ellenére egyre többen tartanak tőle, hogy afelé haladunk, nem minden alap nélkül. Úgy vélem, a többségnek nem tetszene QualityLand világa, de azért a legtöbben mégis elfogadnák, és – még ha vonakodva is – alkalmazkodnának hozzá, használnák a szolgáltatásokat, ha nem is az összeset, de a nagy részét igen, mert hát mit lehet tenni, az embert rákényszerítik, teljesen ellehetetlenül, ha nem áll be a sorba. De ez biztos, hogy így van? Nem inkább csak arról szól ez az egész, hogy kényelmesebb beállni a sorba? Lehet élni ma is digitális eszközök nélkül, az interneten sem kötelező bankkártyával fizetni, de sokan inkább fizetnek azzal, mert sok cég felszámol plusz pénzt a utánvételért cserébe. Postán is feladhatnánk a leveleinket, de nem kényelmesebb és gyorsabb írni egy e-mailt? A sort a végtelenségig folytathatnám, a lényeg az, hogy ez az egész egy öngerjesztő folyamat, egyre többen élnek a technika vívmányaival, különböző okokból, és egy idő után olyan szintre jutunk, hogy teljesen természetes, hogy a kényelmes és gyors technikai eszközök és szolgáltatások az élet minden területén jelen vannak, így lényegében nélkülözhetetlennek tűnnek a mindennapi élethez. Pedig nem azok. Csak egyszerűbb velük élni, de egyáltalán nem lehetetlen nélkülük. Aztán persze jönne a rendszer hibáztatása, pedig nincs rendszer, csak az egyes emberek egyéni választásai vannak. Árulhatnak minden sarkon kábítószert, ha senki nem fog vásárolni, akkor nem épül ki az árusítói és fogyasztói hálózat. Minden hirdetésben felbukkanhat egy alkalmazás, ha senki nem tölti le, és kezdi el használni, akkor nem tud kinek reklámozni, nem lesz bevétele, és nem szerzi meg a felhasználók adatait. Ez ilyen egyszerű. Persze az adatainkat teljes mértékben lehetetlen védeni, de igenis gátat és határt szabni a folyamatnak.

A cselekmény két szálon fut, amelyek egy ponton összekapcsolódnak. A főszereplő Munkanélküli Peter, aki egy gépmegsemmisítőben dolgozik, és egy alkalommal kap a TheShop-tól egy delfines vibrátort, amit szeretne visszajuttatni, mondván, tévesen küldték neki, nincs rá szüksége, azonban mindenhol csak falakba ütközik, állítják, hogy a profilja alapján igenis szüksége van rá. Amikor megpróbál rámutatni, hogy esetleg a rendszer hibás, és rosszul állapították meg az érdeklődési köreit, természetesen elutasítják az állítását, a rendszer ugyanis nem téved. Peter azonban nem tágít, nem is a delfines vibrátor, hanem az elvei miatt. Nem akarja annyiban hagyni a dolgot, ezért elszánt harcba kezd, hogy rámutasson a rendszer hibáira, és visszajuttassa a TheShop-hoz a terméket. Ebben a segítségére lesznek azok a gépek, akiket megsemmisítésre vittek hozzá, ő azonban nem zúzta be, hanem leköltöztette őket a pincébe. A másik cselekményszálon éppen választási kampány folyik, ugyanis az ország elnöke haldoklik (a halála időpontját az algoritmusok persze pontosan megjósolták), és biztosítani kell a gördülékeny átmenetet a régi és az új rendszer között. Az egyik párt egy android elnököt indít, ez azonban még QualityLandben is sokakból erős ellenérzéseket vált ki.

A szerző egy rendkívül ijesztő világot épített fel, ahol minden szép és jó, csupa cukormáz, kényelem és kedvesség, a felszín alatt azonban csak kiszolgáltatottság, önzőség, őszintétlenség és rothadás tenyészik. Olvasás közben válogatott hirdetések és újságcikkek (hozzászólásokkal tarkítva) ismertetik meg az olvasóval QualityLand bizarr világát. Eleinte nagyon élveztem az olvasást, és vártam, hogy hová fog kilyukadni a történet, és milyen mélységek tárulnak majd elém, de sajnos nem vagyok maradéktalanul elégedett az élménnyel. Annak ellenére, hogy üdvözítőnek tartom a témát, és úgy gondolom, fontos ezekről beszélni, három fő problémám is volt ezzel a könyvvel, ami ellentmond a célnak, ami miatt született, kettő legalábbis mindenképpen.

Az első, hogy elképesztő módon didaktikus. Készen tálalja a válaszokat, nem nagyon ösztönöz gondolkodásra. Leírja a problémát, felteszi a kérdést, aztán valamelyik szereplőn keresztül rögtön meg is adja rá a választ. Olvasás közben úgy éreztem magam, mint aki egy tankönyvet olvas, és a feladatot követő oldalon azonnal megtalálja a megoldókulcsot. Van egy karakter, az Öreg, egyfajta atyáskodó mentor figura, akit főként a fantasy történetekből ismerhetünk, amolyan Gandalf/Dumbledore forma bölcs öreg, aki elzárkózva él, lecsatlakozott a hálózatról, ő a mindentudó entitás, még a nagy digitális robbanás előtti korból. Peter egyszer-kétszer ellátogat hozzá, és az öreg gyorstalpalót tart neki QualityLand működéséről. Peter természetesen megvilágosodik, és ő maga is bölccsé válik. És ez azért nem ilyen egyszerű, ha valóban létezne ez a világ, a valóságban sem lenne ilyen egyszerű, egy ilyen kis tête-à-tête azért sokkal nehezebben jönne össze (ha egyáltalán összejönne), eleve az út ahogyan Peter eljutott az Öreghez, nevetségesen könnyű volt, főleg, hogy az Öreg elzárkózva él a világtól. Ebben a történetben minden olyan könnyen jön: a válaszok, a megoldások, és ebből ered a másik problémám.

A könyvnek sajnos egyáltalán nincs mélysége. Írtam a bejegyzés elején, hogy amikor elkezdtem olvasni a könyvet, az 1984, a Szép új világ és a Black Mirror szellemiségét véltem felfedezni, de ezeket csak nyomokban találtam meg. Valóban van hasonlóság, a QualityLand ezeknek a könyveknek a halovány, összegyúrt verziója. Amivel nincs gond, természetesen egyáltalán nem kell, hogy bármelyik könyvre is hasonlítson, de hasonlít, csak a mélységek nélkül. Kapunk egy világot, ami hosszan kifejtve rávilágít arra, hogy az ember ki van szolgáltatva a fejlett technológiának, ebből adódik pár gubanc, de semmi több. Nem látom a lényeget, az eszenciát, a mondanivalót. Eddig is világos volt, hogy ez a helyzet, a világ is ebbe az irányba halad, de mi a konklúzió? Mi volt a célja ennek a történet megszületésének? Ez csak egy világleírás valódi cselekmény és igazi konfliktusok nélkül, semmi több. Lehet, hogy amiatt is érzem így, mert egy ilyen téma már nem hat újdonságnak, sokféleképpen feldolgozták már (nem csak könyvek, filmek és sorozatok, sőt még zeneszámok is). Ennek ellenére úgy gondolom, hogy ha a szerző megerőltette volna magát, lehetett volna egy sokkal erősebb, magvasabb sztorit építeni az ötlet köré, ami egyébként nagyon tetszik. Margaret Atwood pl. sokkal jobban csinálta a Guvat és Gazellában. Nem szép dolog hasonlítgatni, tudom, de nem tehetek róla, hogy mások korábban már sokkal jobban megírták majdnem ugyanezt. Néha pedig belém bújt a gonosz kisördög, és azt gondoltam, hogy ez a könyv csak azért született meg, hogy a szerző fitogtassa a szellemességét, tudását, és megossza a világnézetét az olvasókkal.

A harmadik dolog, ami miatt húztam a számat, hogy míg a szerző többek között próbált rávilágítani arra, hogy milyen károsak és veszélyesek az előítéletek, ő maga sem maradt előítéletmentes a könyv megírása során, ugyanis a történet egy az egyben a konzervatívok karikatúrája. Mindenki, aki jobboldali gondolkodású, rendkívül negatív karakter: rasszista, homofób, idegengyűlölő, buta. Ennek a történetnek nem tett jót, hogy belekeveredett a politika, de ha már így történt, vagy objektívnek kellett volna maradnia, vagy pedig megfelelően árnyalnia kellett volna a képet, nem pedig a sztereotípiákra építenie. Ahogyan az algoritmusok QualityLandben (elég csak pl. a semmirekellőre, mint elnevezésére gondolni), a szerző is egyetlen tulajdonság alapján komplett személyiséget társított az emberek adott csoportjához. Valószínűleg Trump és a választási kampányának, illetve kormányzásának a kifigurázása volt a cél, de ez elég kiábrándító, hiszen rendkívül kényelmes megoldás, tekintve, hogy róla aztán sok jót nem lehet elmondani. De még ha nem is Trump volt a minta, akkor is beleesett az uralkodó narratíva felszínes, ítélkező hibájába, és leragadt a konzervatív-liberális ellentétnél, pedig mindkét politikai ideológiának többféle irányzata létezik, és még maguk a filozófiai és politikai gondolkodók sem értenek egyet minden értelmezési kérdésben, és ez az egész tényleg nem egy fekete-fehér jelenség. Arról nem is beszélve, hogy sokan magukat konzervatívnak vagy liberálisnak vallók nem tisztán ezek vagyok azok, hanem vannak olyan elvek, nézőpontok, amelyek más ideológia meghatározói, mégis szimpatizálnak velük. Ez sokszor nem tudatos, adódhat pl. abból, hogy valaki nem tanult filozófiát, politológiát, és kizárólag a hétköznapi értelemben véve használja a konzervatív vagy liberális kifejezést, és nincs tisztában annak a társadalomtudományok által meghatározott pontos fogalmával és tartalmával, de meglepődne, ha tudná, hogy amivel – magát egyébként konzervatívnak vagy liberálisnak definiálva – egyetért, az egy másik ideológiai irányzat “alapelve”.

Nem állítom, hogy nem érte meg elolvasni, egyszer mindenképpen érdemes, de nem valami eredeti, nem jutottam olyan felismerésre, amit eddig ne tudtam volna, nincs különösebb mondanivalója, és nem történt benne olyan esemény, ami katartikus élményt okozott volna. Sajnos nem azt kaptam, amit vártam, és amit ki lehetett volna ebből az ötletből hozni. Ettől függetlenül érdekel a folytatás, kíváncsi vagyok, milyen nyomvonalon folytatódik a történet, és lesz-e bármilyen előrelépés, ami a hibáit illeti.