Fülszöveg
Hetedik. Az első év a gimnáziumban. Új emberek, új osztály, tiszta lappal lehet indulni. Két ember mégsem várja az első napot: Sven és Parker. Mindketten szoronganak, és nem véletlenül… Sven tudja, hogy az epilepsziája miatt ő lesz a furcsa gyerek, ezért rögtön támad és gúnyolódik. Parker világba vetett bizalma egy betöréses rablás után romokban hever. Ráadásul az öccsei allergiája miatt meg kellett válnia Alaskától, mindennél jobban szeretett hófehér kutyájától, aki vigaszt és biztonságot jelentett a bajban. Azonban egy nap felfedezi őt az iskola előtt. Követni kezdi, és hamarosan az éjszakáit Alaskával tölti. Míg a kutyát simogatja, titkokat hallgat a kutya új gazdájától. Lassan eljut oda, hogy segítsen és segítséget tudjon kérni. Egyszerre fordulatos és érzelmes regény Anna Woltztól a tőle megszokott magával ragadó stílusban.
A tavalyi friss megjelenések között azonnal felfigyeltem erre a könyvre, és vonzott a borító, tetszett a fülszöveg és a téma is, és az első tavaszi olvasmányomként sort is kerítettem rá.
A történet Hollandiában játszódik, két kamaszról, Svenről és Parkerről szól, akik egy osztályban kezdik a gimnáziumot. Sven epilepsziás, ezért szeretne az új helyen tiszta lappal indulni, gyűlöli a betegségét, nehezen találja a helyét a világban, és még nem tanulta meg, hogy éljen együtt vele. Parkert nyáron trauma érte, a szülei boltját kirabolták, ő pedig szemtanúja volt az eseménynek, emiatt folyamatosan félelemben él. Ha pedig ez nem lenne elég, szeretett kutyáját, Alaskát is elvesztette, ugyanis az öccse allergiás a kutyaszőrre, ezért nem maradhatott náluk. Sven és Parker ismertsége elég rosszul indul, Sven kigúnyolja Parkert az egész osztály előtt, amikor a lány elugatja a Jingle Bells-t, amit Alaskával együtt tanult meg. Akkor éri igazán hideg zuhany, amikor iskola után meglátja Alaskát a parkolóban nem másnál, mint Svennél. Ekkor eldönti, hogy visszaszerzi imádott kedvencét, ami jó néhány bonyodalomhoz vezet.
Nagyon mélyen megérintett ez a könyv, szinte az egészet végigsírtam, mert annyira fontos témáról és annyira jól ír, hogy teljesen elérzékenyültem rajta. A szerző nagyon jól bemutatja, milyen nehézségeket kell megélnie annak, aki epilepsziával küzd, és nem sikerült beállítani a gyógyszereit. Hihetetlen, hogy milyen keveset beszélünk társadalmi szinten egyes betegségekről (és élethelyzetekről), és emiatt sok érintett sajnos a társadalom perifériájára szorul. Az epilepszia ilyen. Engem azért is hatott meg ennyire ez a történet, mert közvetve én is érintett vagyok valaki révén, aki nagyon közel áll hozzám, és neki sajnos a mai napig nem tudták az orvosok beállítani a gyógyszereket.
Svennek vannak kisebb és nagyobb rohamai, nagyobb rohamok esetén elesik, rángatózik a teste, habzik a szája, a szemei fennakadnak, kisebb rohamok esetén pedig hangosan nevet. Ez az idő pedig teljesen kiesik, amikor pedig magához tér, ott folytatja a dolgait, ahol a roham előtt abbahagyta. A könyv nagyon jól visszaadja a rettegés, megalázottság, értéktelenség érzését. Sven nem akarja, hogy ujjal mutogassanak rá, hogy megbámulják, és szörnyszülöttként kezeljék. Ő sajnos pontosan így tekint magára, és fájdalmas volt olvasni, hogy nem érzi úgy, hogy értékes tagja a társadalomnak, és mennyire nehéz egyedül ezt a terhet cipelnie. A szülei szeretik és féltik, de zavarja, hogy csak beteg gyerekként tekintenek rá, folyton az egészségi állapotával vannak elfoglalva, és nem tud szabadon élni, mint a kortársai. Nagyon szeret például úszni, de ezzel is fel kellett hagynia.
Parker a rablás óta csak az elkövetőket kutatja a városban, ugyanis nagyon alaposan megfigyelte a cipőjüket, és mindenáron meg akarja őket találni, nem tud együtt élni a tudattal, hogy valaki, aki ilyesmit elkövet, szabadon jöhet-mehet. Az apja teljesen bezárkózott, az öccseivel nagyon nehéz, az édesanyja pedig egyedül vezeti az üzletet, Alaska elvesztésével a világa darabokra hullott, és nagyon magányos, és semmilyen segítsége nincs a trauma feldolgozásában.
Sven és Parker nem is veszik észre, hogy egymás támaszai lehetnének a nehézségekben, a kezdeti incidens nagyon eltávolította őket egymástól, pedig pontosan egymás támogatására és barátságára lenne szükségük, hiszen mindketten egyedül állnak a világban. Vajon képesek lesznek-e meglátni azt, ami összeköti őket, ahelyett, hogy arra koncentrálnának, ami elválasztja őket?
Anna Woltz szépen, hitelesen ábrázolta a karaktereket és belső vívódásaikat, nagyon szerettem olvasni. Nagyon fontos olvasmány, és minden tizenkét évnél idősebb gyereknek és sok felnőttnek is a kezébe adnám, hogy próbáljanak meg sokkal empatikusabban fordulni mások felé. Ha valaki szorong, mert valamilyen trauma érte, akkor ne csak legyintsenek rá, hogy túldramatizálja a helyzetet, és csak hisztizik, hanem legyenek megértőek, hallgassák meg, támogassák. Ha valaki rohamot kap nyilvánosan, akkor ne bámulják meg, mint a kétfejű kecskét, vagy valami cirkuszi látványosságot, mert ez egy emberhez méltatlan és elképesztően megalázó helyzet. És mi az első gondolat, ami ilyenkor átsuhan a legtöbb emberen? “Jaj, szegény, milyen rossz lehet neki, de jó, hogy nem velem történik.”
Elég rövid könyv, és először azt akartam írni, hogy részletesebben ki kellett volna bontani Sven és Parker problémáját, illetve kettejük konfliktusát, mert így túl elnagyolt, de aztán rájöttem, hogy nem baj, hogy ilyen, nagyon jó útravaló kötet a gondolkodáshoz, és ahhoz, hogy aki olvassa, az egyáltalán elkezdjen foglalkozni a témával, és felismerje a saját hozzáállását, esetleges előítéleteit. Eleve az, hogy megszületett, és ilyen jól megírva, ennyire reálisan megfogalmazva és átadva Sven és Parker érzéseit, a rövidsége ellenére megérdemli, hogy beszéljenek róla, úgyhogy én nagyon ajánlom mindenkinek! Olvassátok nyitott szívvel. Alaska pedig egy csoda, egyszerűen imádnivaló, és nagyon jól megjelenik a könyvben, hogy az állatok szeretet mennyi mindenen képes átsegíteni az embert.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 