Fülszöveg
Az okos és ambiciózus, mindössze tizenöt éves Vanessa Wye viszonyba bonyolódik nála huszonhét évvel idősebb, karizmatikus irodalomtanárával, Jacob Strane-nel. Tizenhét évvel később egyre több, a hatalmával és a tekintélyével visszaélő férfi ellen indul eljárás, és váratlanul Strane-t is szexuális zaklatással vádolja meg egy volt tanítványa, aki Vanessához fordul segítségért.
Vanessa lehetetlen választással szembesül: hallgasson, hiszen hajdani kamasz énje önként vállalta ezt a kapcsolatot, vagy értékelje újra a múlt eseményeit?
Hogyan hagyhatná cserben az első szerelmét, aki alapvető hatást gyakorolt az egész életére? Lehetséges lenne, hogy a férfi, akit tinédzserként szeretett, egyszerűen csak manipulálta őt? De hogyan lehetne ő áldozat, ha semmire sem kényszerítették? Egyáltalán mi az igazság, és mi történt valójában az iskolában?
Szerintem életemben nem volt még ilyen nehéz dolgom, amikor véleményt kellett írnom egy könyvről, mint jelen esetben. És nem, nem a téma miatt (nem mintha nem lenne borzasztó ilyesmiről olvasni, csak hát én edzett vagyok már, na), hanem a stílus, a kivitelezés, a mondanivaló és az üzenet miatt, mely dolgok nyilván szorosan összekapcsolódnak a témaválasztással, hiszen ha másról szólna a könyv, kevésbé lenne kényes kérdés, hogy hogyan jeleníti meg a történetet a szerző.
A sztori régi és sokan sokféleképpen feldolgozták már: tanár-diák viszony; a tizenöt éves diáklányt (Vanessa) elvarázsolja a Harvardon végzett, könyökfoltos zakós, költészetről párás szemmel előadó, misztikusnak ható férfi (Strane), aki egyébként nem tesz más, mint precízen kiszámolja, mit kell tennie, mondania, hogy felkeltse a neki tetsző lányok figyelmét, akik persze ezt nem veszik észre, hanem szépen beleesnek a csapádba, mint Alice a nyúl üregébe. Strane viselkedése csupa allűr, patikamérlegen kiporciózott reakciók tömkelege, megspékelve mesteri manipulatív képességekkel. Egy sejtelmes pillantás, odavetett megjegyzés, tiltott érintés, és máris elhiteti a lányokkal, hogy ő valami földöntúli, mitikus alak, aki által a vele kapcsolatot létesítő lány is többé válhat, mint az átlag. Strane módszere “mesteri”, az általa “választott” lányokkal elhiteti, hogy különlegesek, de ha azt érzi, hogy vonakodnak, akkor előadja nekik, hogy talán még nem állnak készen arra, hogy továbblépjenek, talán mégsem olyan érettek, ahogy ő gondolta. Ez persze megteszi a hatását, hiszen a lányok nem akarnak éretlen csitriknek tűnni a hatalmas tudású, fantasztikus Strane szemében.
A történetet két idősíkon Vanessa szemszögéből ismerhetjük meg, aki talán fel sem fogja, hogy Strane szexuális zaklatása milyen nagy hatással volt az életére, és hogy mennyire befolyásolja ahogyan ő magára tekint, és ahogyan az élete alakult. Nem vallja magát áldozatnak, hiszen mindenbe beleegyezett, Strane semmire nem kényszerítette, de mégis motoszkál benne egy hang, ami azt mondja, hogy ami történt, az nem volt helyes. Vanessa szét van csúszva, az élete egy káosz, az érzései pedig kavarognak a kipattant botrány kapcsán: egy nő szexuális zaklatással vádolja meg volt tanárát, azt a Strane-t, akit Vanessa olyan nagyra tartott, és aki éveken keresztül meghatározó szereplője volt az életének. Hogyan lehetne az ember, akitől annyi jót kapott, rossz? Elképzelhetetlen számára, hogy Strane más lányokkal is megtette azt, amit vele, főleg, hogy Vanessa különleges volt Strane számára, legalábbis a férfi mindig ezt hangoztatta.
Habár a téma fontos, nehéz jól hozzányúlni, nagyon nagy empátia és nem kevés írói tehetség kell hozzá, hogy valaki hitelesen meséljen el egy ilyen történetet. Kate Elizabeth Russell számomra nem ugrotta meg ezt a lécet. Voltak olyan részei a könyvnek, amelyek nagyon jól leírtak egy-egy élethelyzetet, és visszaadtak egy-egy érzést, de ez egy legfeljebb középszerű írás, egy középszerű szerző tollából. Eleve nem szépirodalom, de ez egy olyan téma, amihez kevés egy ponyvaíró eszköztára, ezt igenis szépírónak kell megírnia. Sok helyen kidolgozatlan is, főleg a jelenben játszódó szálak, a lezárás is felemás, nem Vanessa érzelmi életének tekintetében, hanem olyan értelemben, hogy hirtelen szakad vége. Az, hogy Vanessa mit és hogy vállal (vagy nem vállal fel) mások és a nyilvánosság előtt, nagyon fontos eleme volt a regénynek, de sajnos csak egy kihagyott ziccer maradt. Ebbe jobban bele kellett volna menni, a váltás is hirtelen és éles volt, ahogy a folyamat a pszichológusnál sem volt valami reális minden esetben. A szülők szerepe és felelőssége is faék egyszerűséggel el lett intézve, pedig ez is központi eleme kellett volna hogy legyen a könyvnek, hiszen egy ilyen esetben rendkívüli jelentősége van annak, hogy a szülők hogyan (nem) reagáltak, mit tettek, beszéltek-e a gyerekükkel, eleve hogy kezelték az egész helyzetet. Aztán ott van még a közvetlen környezet szerepe: tanárok, iskolatársak, ezek szintén vázlat szinten maradtak benne a könyvben, pedig mennyi potenciál van ebben is!
Az a helyzet, hogy nagyon érdekes és ígéretes témákhoz sokszor olyan szerzők nyúlnak, akiknek ez nagy falat, és jelen esetben szintén ezt éreztem. A múltbéli részekkel nem volt nagy problémám, az korrekt iparosmunka lett (nem a legigényesebben megírt, és nem mindenhol tökéletes, de viszonylag tényleg korrekt), bár azért hagy az is némi kívánnivalót maga után, viszont a történések továbbvitele csapnivaló lett. Ahhoz képest, hogy ez egy majd’ ötszáz oldalas könyv, egy óriási kihagyott lehetőségnek érzem.
A szerzőnek a szememben egy apró mentsége van (bár nyilván ő nyugodtan alszik attól, hogy valakinek nem tetszett a könyve, tegyen is így, soha semmi nem fog mindenkinek tetszeni), hogy egy hasonló (nem ugyanilyen) történetet én már olvastam a legnagyobb írózseni, Nabokov tollából. Igazságtalan vagyok, mert folyton Nabokov megugorhatatlan, tökéletes szépirodalmi színvonala lebegett a szemem előtt, akitől nagy kedvencem a Lolita. Igaz, az más szituációt ír le, ráadásul a férfi szemszögéből, de (nem helyes módon) képtelen voltam nem összehasonlítani a kettőt. De ha mélyen magamba nézek, és megpróbálom a Lolitát leválasztani erről a könyvről, nekem akkor is kevés. Kicsit bosszantott is, hogy mindig a Lolitára hivatkoztak a könyvben, abból idéztek, mintha ennek a ponyva akár csak köszönőviszonyban lenne a Lolitával.
Összességben véve egy közepes olvasmányélmény volt számomra ez a regény, egyszer talán megéri elolvasni, és lehet, hogy egy sznob liba vagyok, és csak én nyafogok ilyeneken, másnak pedig sokkal jobban fog tetszeni. Egy dolgot mégis köszönök neki: újra kedvet kaptam a Lolitához, úgyhogy idén biztos, hogy újra fogom olvasni.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 