Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

Fülszöveg
Családi titkok, testvérféltékenység, politikai fondorlatok és társadalmi feszültségek, ígéretek és árulások, „veszteség és fájdalom, emlékezés és sóvárgás” kavarognak Atwood nagyszerű új regényében, amelynek egyik cselekményszála az első világháború előtt felemelkedett gyáros dinasztia hanyatlását állítja elénk. Az írónőt joggal dicsérik azért, hogy mesterien képes az egyéni sorsok összetettségét a történelem fordulataival összeszőni. A Chase család sorsára döntő befolyást gyakorolt az első világháború, a gazdasági válság és a politikai boszorkányüldözés, a végső tragédia azonban éppen ennyire az emberi gyarlóság, kapzsiság és szenvedély következménye. A nyolcvan felett járó, szívbeteg Iris Chase Griffen huszonöt esztendős, különc, nem evilági húga, Laura öngyilkosságát és a neki tulajdonított, A vak bérgyilkos című regény posztumusz kiadását követően fog hozzá a történet elbeszéléséhez. Fanyar, tekintélyromboló, gúnyos és cinikus stílusa lenyűgözően közvetlen. Külön regényt alkot a regényen belül egy harsány színekkel felvázolt fantasztikus történet, amelyet titkos szerelmi találkáik alkalmával szövöget tovább egy azonosítatlan, gazdag fiatalasszony, és szeretője, a törvény elől bujkáló, ponyvaírásból élő szocialista agitátor; és alighanem kettejük története alkotja a harmadik regényt, a Laurának tulajdonított A vak bérgyilkost. A gyanús mozzanatok ellenére csak a regény közepe táján kezdjük sejteni, hogy semmi nem az, aminek látszik, mert a történetek és személyek egészen másként kapcsolódnak egymáshoz, mint hittük. Margaret Atwood regényíró, költő és drámaíró 1939-ben született a kanadai Ottawában. Számos kitüntetés és díj birtokosa, harmincnyolcadik könyvét, A vak bérgyilkost 2000-ben Booker Prize díjjal jutalmazták.

Amadea ajánlotta nekem ezt a könyvet (és ő is adta kölcsön), és már megint nagyon eltalálta, mire van szükségem. Ez a könyv zseniális, és csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Nehéz szavakkal visszaadni, mit adott nekem, de azért megpróbálom, de ez most valószínűleg nem a legjobb értékeléseim egyike lesz, mert még friss az élmény, és hihetetlen mértékben kavarognak bennem az érzelmek, de félek, ha még tovább várok az értékelés megírásával, akkor még kevésbé fogok tudni róla írni. Ó, Margaret Atwood, annyira jó, hogy vagy, és ilyeneket írsz!

Ez egy igazi nagyregény (bár Atwood eleve nem ír rövid könyveket, de ez kifejezetten az), amiben semmi nem történik. Egy kanadai gyártulajdonos család történetét ismerhetjük meg az idősebb lánytestvér, Iris szemszögéből, akinek a húga, Laura öngyilkos lett. Nincsenek benne különleges események, csak átlagos, minden családos érintő dolgokról szól: születés, házasság, halál, anyagi gondok, testvéri kapcsolat. Mégis annyi, de annyi minden történik ebben a könyvben! Az érzelmek szintjén legalábbis mindenképpen. Atwood könyveiben soha nincs különösen nagy történés, lélektani regényeket ír, de a szereplőit elevenen felboncolja, és úgy gyomorszájon rúgja az olvasót, hogy még olvasás után is sokáig nagyon fáj. Én legalábbis így voltam A vak bérgyilkossal, de Atwoodnak egyébként is ez a specialitása. Számomra egy kicsit Szabó Magdára hasonlít, annyi különbséggel, hogy Szabó Magda érzelemdúsabban, hevesebben mesél, míg Atwood mindig nagyon-nagyon rezignált, de mégis olyan hullámokat ver fel a lelkem legmélyebb bugyraiban, amelyeknek a létezéséről nem is tudtam.

Miért meséled nekem ezeket a szomorú történeteket? […] Ilyeneket tudok. Szomorúakat. Különben is, ha az ember logikusan végiggondolja, minden történet szomorú, mert a végén mindenki meghal.

A regényen belül van még egy regény, ami A vak bérgyilkos címet viseli, ezt Laura írta, és Iris jelentette meg Laura halála után. Egy sci-fi történetről van szó, amiben egy névtelen férfi mesél a névtelen szeretőjének. Ez a történetszál végig oda nem illőnek tűnt. Érdekes volt, de nem tudtam összekapcsolni a fő cselekményszállal, egyszerűen nem tudtam elképzelni hol és hogy fog a kettő összekapcsolódni. Természetesen összekapcsolódik, de olyan hihetetlen és nyakatekert, egyben mégis annyira természetes módon, hogy nem akartam elhinni, hogy nem jöttem rá, miről is szól az egész, hiszen a megoldás végig ott volt a szemem előtt.

Atwood körülbelül 700-750 oldalon keresztül csak mesél és mesél és mesél. Eleinte kicsit vontatott, nem is érettem, mi fog ebből kikerekedni, a szereplők jelleme is nagyon lassan bontakozott ki, sokáig nem is kedveltem meg igazán egyiküket sem, mindenki csak úgy elvolt a langyos vízben. Ez egyébként később sem nagyon változott meg, Iris-szel és Laurával is inkább együttéreztem, mintsem megkedveltem őket. Aztán ahogy haladtam előre, elkezdtem érezni valami furcsa feszültséget, afféle vihar előtti csendet, és tudtam, hogy nagy robajlás lesz. Így is lett, az utolsó 50-100 oldal úgy hatott rám, mintha egy villámcsapás ébresztett volna fel a legmélyebb kábulatból. Különös ez az érzés, mert utána rájöttem, hogy Iris valóban öntudatlanságban élte le az életét, és Laura volt az ő villámcsapása.

Atwood az, akitől akkor is olvasnék, ha a semmiről írna, rám hihetetlenül hipnotikus hatással van, egyszerűen imádom a stílusát, ő tényleg csak mesél. Semmi mást nem tesz. Úgy érzem, nem akar semmit elérni az írásaival, ezáltal mégis sokkal nagyobb hatást gyakorol, mintha szándékolt célja lenne. Ez a könyv olyan mélyen felkavart, hogy én sem tudom még teljesen feldolgozni, mit érzek az olvasottakkal kapcsolatban. Valamit felszakított bennem, de a vérzés forrását még nem tudtam azonosítani, sem a vérzést csillapítani. Atwood A vak bérgyilkossal beletaposott a lelkembe, majd felszakította, hagyott meghalni, hogy aztán újra életre keltsen, és tovább szenvedjek. Kegyetlen regény ez, pedig az induláskor nem úgy tűnik. Annak ellenére az, hogy semmi különös nem történik benne. Semmi olyasmi, ami a való életben ne történt volna már meg milliószor. Hihetetlen. Itt kezdődik a tehetség. Nem egyszer voltam libabőrös olvasás közben. Lélegzetelállító és brutális. Érdekes, hogy olvasás közben nem sírtam csak sokkolva tudomásul vettem a történteket, de most, hogy felidézem a regényt, mégis elerednek a könnyeim.

Atwood fantaszikusan ír a mentális egészségről is, anélkül, hogy tudatában lenne, hogy ezt teszi. És ezt egyáltalán nem lenéző megjegyzésnek szánom, de szerintem ő tényleg csak úgy ült le, hogy elmesél egy történetet. Ahogy befejezte mindegyik fejezetet… Egy rövid mondat, de abban minden benne van. Mindegyik egy felismerés, egy fájdalmas ütés. Micsoda felismerések és milyen fájdalmas ütések! Túlzás nélkül állítom, hogy az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam.

Lehet, hogy rossz a párhuzam és a metafora, de olyan érzésem volt, mintha a cím Iris-t jelképzené, aki végig vak volt, annyira vak és öntudatlan, és a regény végére felébredt, és rájött, mi veszi körül, miben él. Borzongató.

Amadea, nagyon köszönöm az ajánlást!

Csodálatos könyv, olvassátok. Nem biztos, hogy mindenkire akkora hatással, lesz mint rám, ehhez talán a könyvhöz passzolóan “kell bedrótozva lenni”, de ha nem lesz rátok ekkora hatással, akkor is megéri elolvasni, mert a világirodalom egyik kiemelkedő gyöngyszeme!