Fülszöveg
Fredé asszony a jövő letéteményese. Olyasmire képes, amire csupán a nők töredéke: gyermeket szülni. Gileád állama különös figyelmet fordít arra, hogy ő társai megértsék, a szülés életük egyetlen célja és értelme. A vallási fundamentalista alapokon kormányzott ország átnevelő központokban készíti fel a termékeny nőket, hogy aztán az uralkodó elithez tartozó családokhoz kerülve két éven belül teherbe essenek a ház urától – a féltékeny, ám gyermekre vágyó Feleségek irigy pillantásától kísérve. Fredé a Parancsnok házában igyekszik belesimulni a hétköznapokba, megfelelni a dogmatikus vallási előírásoknak és mindenekelőtt megfoganni. Ha eltévelyedik, felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre a Nemnők közé hullákat égetni. A Parancsnok azonban egy este a szobájába hívatja, a szigorú tiltás ellenére teljesen egyedül, amire Fredé akkor sem mondhatna nemet, ha akarna.
Margaret Atwood disztópiája megrázó vízió egy olyan világról, ahol a nők egyetlen szerepe, hogy a vallás, az állam és a szaporodás szolgálatában állnak. A szerző „ellenjóslat”-nak nevezte regényét, mondván, ha ez a jövő részletesen leírható, talán nem fog bekövetkezni. A mára klasszikussá vált kultuszregényét 1986-ban Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte ez első Arthur C. Clarke-díjat, több mint negyven nyelvre lefordították, és számos filmet és színházi feldolgozás után 2017-ben tévésorozatot is bemutattak belőle.
Korábban már írtam A szolgálólány meséjéről, de nemrégiben újraolvastam, és mindenképpen szerettem volna még egy bejegyzést szentelni neki, mert ez alkalommal máshogy, sokkal összetettebben csapódott le bennem.
A bejegyzés spoileres, és azokra a dolgokra, amiket az előző posztban már leírtam, ez alkalommal nem tértem ki.
Margaret Atwood azon szerzők közé tartozik, akik mindig nagyon erőteljesen hatnak rám, millió érzés kavarog bennem az könyvei elolvasása után, és ezeket borzasztó nehéz visszaadni. Tudom, hogy sokszor írtam már ezt több könyv kapcsán is, de Margaret Atwood esetén ez hatványozottan igaz, mert ő annyira mélyre ás, semmit nem fogalmaz meg direkt módon, nem akar didaktikus lenni, csak mesél. Elmesél egy történetet, nagyon rezignáltan, fegyelmezetten, de ő maga nem visz bele érzelmet, az ő értékítéletét nem tartalmazza egyik írása sem, miközben maga az egész írás – vagyis annak a módja, ahogy elmeséli, ahogy a dolgok történnek – egy óriási értékítélet; ez pedig egy hatalmas ellentmondás, tudom, de aki olvasott már több könyvet is tőle, talán érti, mire gondolok. Az ilyen könyvekről a legnehezebb írni, mert ezek bennem nagyon mély rétegeket, a rétegeken belül pedig olyan sok, különböző, valami kozmikus vonzás révén mégis összefüggő érzelmet mozgatnak meg, amelyek aztán furcsa és komplex módon kapcsolódnak össze, és ezeket szavakkal visszaadni sokszor meghaladja a képességeimet. De azért mindig megpróbálkozom vele, ez most sincs másként, de ezt (és az ehhez hasonló értékeléseket) olyan szemmel érdemes olvasni, hogy a tizedét sem adja vissza annak, ami valójában bennem zajlik.
A történet tehát már nem volt ismeretlen számomra, ez alkalommal leginkább a rendszer kiépülésének módszeres voltára, és a szolgálólányok, illetve feleségek helyzetére, valamint a Fredében lezajlottakra koncentráltam.
Ez a könyv bőven túlmutat azon, hogy a nőket elnyomják egy elferdített keresztény alapokra épülő totalitárius állami rendszerben. Főként a nők jogaira és helyzetére koncentrál ugyan, de aki a főszerepben van, az az egyén. Az egyén szabadsága, döntési joga az életét érintő bármilyen kérdésben. Hiszen Gileádban nem csak a nők állnak teljes ellenőrzés és elnyomás alatt, hanem mindenki. Még a feleségek is. Meg a nem magas rangú férfiak. A márták, a gazdasszonyok, mindenki. Sőt, ha igazán a sorok között olvasunk, akkor még a magas rangú, a Gileádot vezető parancsnokok is.
A feleségek ugyan (relatíve) több szabadsággal rendelkeznek, mint a szolgálólányok, de ők sem tehetik meg azokat a dolgokat, amikre korábban lehetőségük volt. Boldogabbak, mert ők osztogatják a ház alkalmazottainak a parancsokat, vagy mert finomabb ételeket ehetnek? Esetleg mert nekik biztos(abb) helyük van a ház asszonyaként a férjük oldalán, míg a szolgálólányok helyzete bizonytalan és kiszámíthatatlan? Vagy mert dohányozhatnak, kaphatnak kozmetikumokat? Serena Joy példáján keresztül láthattuk, hogy ahogyan mindenki más Gileádban, ők is mérhetetlenül boldogtalanok, el- és megkeseredettek. És nem csak azért, mert a többségük meddő, pedig annyira vágynak a gyermekáldásra. Persze ez is benne van, de ugyanúgy rabok, csak egy kicsit jobb cuccokkal, és látszólag egy fikarcnyit több “szabadságjoggal”. De ha olvasnak, ugyanúgy levágják az ujjukat, vagy ha viszonyt folytatnak, ugyanúgy a Falon végzik. A büntetésük ugyanaz, kevés kiváltságuk pedig semmitmondó, mert valójában nem létezik egyik sem. A parancsnokok is a saját rendszerük foglyai, ahogyan a szolgálólányok egymás kémei, úgy a parancsnokok is. Szexelhetnek a szolgálólányokkal? Igen? Járhatnak prostituáltakhoz? Igen? Olvashatnak, használhatnak számítógépet? Igen. De az alapvető játékszabályokat ők sem szeghetik meg, nem szegülhetnek ellen, nem tehetik meg azt, amit ők akarnak, csak azt, amit Gileád megenged nekik. Annyi hatalommal és kiváltsággal rendelkeznek, amennyivel a rendszer felruházza őket. Se többel, se kevesebbel. És erről szól ez a regény, hogy egy önműködő mechanizmusként azok, akik létrehozták Gieládot, ugyanúgy a foglyává válnak, mint az elnyomottak, hogy a rendszer felfalja önmagát. Kicsit jobb helyzetben, de számukra sincs menekvés. A parancsnokok sem mondhatják azt, hogy elnézést kérünk, elcsesztük, ezt mi sem így akartuk, teljesen félresikerült minden, vissza az egész. El lehet képzelni, mi lenne akkor… Ők lennének az elsők, akik akasztófán végeznék. És inkább akkor hulljon meg nyomorogjon a többi…
Margaret Atwood hihetetlen érzékletességgel adja át ennek a folyamatnak a rettenetes tragédiáját, és hogy tulajdonképpen mindenki szenved. Szenved Fred Waterford, szenved Mrs. Waterford alias Serena Joy, szenved Nick, szenved Fredé (June), szenved Glené, szenved Warrené, szenved Rita, szenved mindenki. De a lényeg, hogy minden szervezett rendben, a legnagyobb tökéletességben zajlik, a rendszer olajozott fogaskerékként működik… Leszámítva a titkos szervezeteket, a Jézabelt, az öngyilkosságokat, a boldogtalanságot, a szeretetlenséget egy olyan világban, amit Isten szeretetére alapozva építettek fel (persze csak névleg). Az érzelmek feleslegesek, csak összezavarják a dolgokat, az alázaton és hálán kívül nincs szükség semmire.
A legnagyobb erénye számomra ennek a regénynek (és Margaret Atwood mindegyik könyvének), hogy mindezt anélkül mondja el, hogy valójában kimondaná. Csak leírja az eseményeket, aztán odavet egy rövid gondolatot, egy mondatot vagy szót, és az úgy hat, mintha beléd rúgtak volna. Apró kis betoldott megjegyzések, egyben döbbenetes felismerések. Nem kellenek a hosszú bölcselkedések, a zsenialitás egy mondatba összesűríti azt, amit más magyaráz egy egész regényen keresztül. Csak egy példa erre (nem a legütősebb, de sajnos a többit nem gyűjtöttem ki, bár nem is lett volna sok értelme, hiszen ezeknek a megértéséhez ismerni kell az előzményeket): a szolgálólányok nem használhatnak kést, nehogy kárt tegyenek magukban vagy másban, ezért ha olyan étel van, amit fel kell darabolni, már a konyhában megteszik helyettük.
Ha hús van, azt még odalent földarabolják nekem, mintha nem feltételeznék, hogy van annyi kézügyességem vagy fogam. Pedig van elég mindkettőből. Ezért nem engedik, hogy kést fogjak a kezembe.
Milyen egyszerű, mégis nagyszerű gondolatsor. Tudják, hogy egy elnyomott sem gyenge képességű vagy alkalmatlan bámire is, mégis úgy kezelik őket, de pontosan azért, mert tudják, hogy nem azok. Veszélyes, de ravasz és mesteri módszerek ezek. És mennyi mindent elmond Gileádról, hogy se kés, se borotva, se csillár, az ablak törhetetlen üvegből… Ezek a felszín alatt fortyogó aljasságok hihetetlenül jól jelennek meg a regényben.
Második olvasás után egyébként már nem találom olyan jónak a sorozatot, mint ahogyan a három évvel ezelőtti posztomban írtam. Az, hogy a színészek fiatalok, rengeteget elvesz a lényegéből, ahogyan az is, hogy Fredé nem ilyen harcias a könyvben, Glené és Janine szála is teljesen másképpen alakul. Önmagában véve minőségi sorozat, jó a színész alakítás, de mint a könyv adaptációja, sajnos nem adja vissza a történet eszenciáját.
Nagyon örülök, hogy másodjára is elolvastam ezt a kötetet, teljesen más élmény volt. Aki még nem olvasta, annak nagyon ajánlom, akinek pedig nem tetszett elsőre, azt arra biztatom, tegyen még egy próbát vele, mert nagyon sokat ad, és ismerve az előzményeket, több lehetőség van a lényegre fókuszálni.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 