Fülszöveg
Néha az okozza a legtöbb fájdalmat, aki szeret.
Lilynek nem ment mindig könnyen a sora, de annál keményebben dolgozott, hogy olyan életet élhessen, amilyenre vágyik. Elhagyta a Maine állambeli kisvárost, ahol felnőtt; egyetemet végzett, és Bostonba költözött, ahol saját vállalkozásba kezdett. Amikor szikrázni kezd a levegő közte és a jóképű idegsebész, Ryle Kincaid között, Lily életében hirtelen minden túl szép lesz ahhoz, hogy igaz legyen.
Ryle magabiztos, makacs, kicsit talán arrogáns is, de emellett érzékeny, okos, és Lily a gyengéje – bár a kapcsolatoktól való viszolygása aggodalomra ad okot.
Lilyt mégsem csak az új kapcsolata foglalkoztatja. Rengeteget gondol Atlas Corriganre is – az első szerelmére, aki a hátrahagyott múltjához köti. A fiú, aki lelki társa és védelmezője volt, most újra feltűnik a színen, veszélyeztetve ezzel mindent, amit Lily és Ryle együtt felépített.
Ebben a merész és mélyen személyes regényben Colleen Hoover szívszorongató történetet tár elénk, ami új, izgalmas utakra vezeti őt magát mint írót is. A Velünk véget ér felejthetetlen mese a szerelemről, amiért nagy árat kell fizetni.
Add át magad a reménynek!
Eredetileg nem terveztem elolvasni ezt a könyvet, mert nem az én stílusom, nem olyasmi, amit magamtól a kezembe vennék, azonban egy ajánlás meggyőzött, hogy tegyek vele egy próbát, ez nem olyan semmitmondó gagyi romantikus könyv, mint a többi. Elöljáróban lelövöm a poént: de az. Aki szerette a könyvet, és nem tudja elviselni, ha darabokra szedik a kedvencét, annak azt javaslom, ne olvassa tovább ezt az értékelést, mert nem bántam kesztyűs kézzel a regénnyel.
Alapállás: adott egy átlagos, szerény leányzó, akit csak azért nem illetek a szürke kisegér jelzővel, mert a változatosság kedvéért vörös haja van. A neve Lily Bloom. Már ennek intő jelnek kellett volna lennie. Ahogyan annak is, hogy Lily Bloom apja a történet elején hal meg. Vagy annak, hogy Lily Bloom egy tetőteraszon a naplementét bámulva szenved, amikor feltűnik a színen a dühkezelési problémákkal küzdő gazdag, tehetséges és ELKÉPESZTŐEN jóképű idegsebész, Ryle Kincaid. Természetesen szóba elegyednek, és amint várható ezen mély (*szarkazmus*) beszélgetést követően csak egymásra tudnak gondolni, egy hét után pedig nem tudnak a másik nélkül élni és halálosan szerelmesek. A szex természetesen fantasztikus, és ez a lényeg, nem pedig az, hogy egyiküknek sincs személyisége, Colleen Hoover pedig úgy fogalmaz, mint én negyedik osztályos koromban, amikor a Bambiról írtam fogalmazást. Most nagyképű leszek és megkockáztatom, hogy jobban írtam negyedik osztályos koromban.
Természetesen Lily a legjobb dolog, ami történt Ryle-val, akinek elköteleződési gondjai vannak, és soha senkit nem mutatott még be a szüleinek, soha senkit nem hívott még a barátnőjének, de jön a vörös démon angyal, akit egyáltalán nem ismer, de ő lesz élete értelme, kb. annyi idő alatt, amíg én a vacsorámat sem melegítem meg. Ismerős, ugye? Hát persze, hogy az, minden hasonló semmitmondó romantikus-erotikus könyv erre a panelra épül. Na, jó, nem leszek gonosz, ezt nem rovom ezt fel Ryle-nak, nincs is nagyon mit megismerni Lily-n, ugyanis főhősnőnknek tényleg nincs semmilyen jellemvonása. Megkockáztatom, hogy még Bella Swan is összetettebb személyiséggel rendelkezik. Ez persze oda-vissza igaz, Ryle is csak a szokásos birtoklási mániával küszködő barom, akit nem tudom melyik szerző óta iparági szinten köpköd magából a szórakoztató irodalom selejtes ága, hogy bizonyos olvasóknak az ideális férfiról alkotott tévképzetét kielégítse. Nem ilyen egy férfias, erős férfi, oké? Ezt annak üzenem, akinek a fejében az ehhez hasonló alakok élnek így. Nem Edward Cullen, Christian Grey meg Ryle Kincaid a követendő férfikép.
Lily apja polgármester volt, aki után szép kis vagyont örököl, ezért valóra váltja régi álmát, és huszonhárom évesen, MIUTÁN KÜZDÖTT (!!!) érte (kb. egy évet dolgozott valahol, miután lediplomázott), valóra váltja az álmát és virágboltot nyit. RENGETEGET DOLGOZIK (itt már nagyon ideges voltam), ami abból áll, hogy hetente egyszer bemegy a boltba egy kicsit, hogy kidekorálja. Ha valaki abban a szerencsés helyzetben van, hogy nem tudja mit jelent sokat dolgozni, azt nagyon szívesen felvilágosítom, és úgy gondolom, van még a társadalomnak jó néhány egyéb tagja, aki tudna erről mesélni. Egy kicsit. Egy icipicit. SIKERES ÜZLETASSZONY lesz a mi édes kis virángszálunkból, akiről még az újságok is cikkeznek. Miért kell ezt bedobni? A Colleen Hooverhez hasonló szerzők félnek felvállalni, hogy gazdag lányt írjanak a sztoriba? Miért? Jobban együttéreznek a női olvasók, ha csak a férfi gazdag, Hófehérke pedig serényen tesz-vesz valami ál állásban, miközben egyébként örökségből vagy bármi másból stabil anyagi háttérrel rendelkezik? Én komolyan nem értem ezt. Vagy akkor tényleg legyen egy küszködő gyári munkás a főhősnő. Mint a Paula és Paulinában, amikor Willy Montero viszonyt folytatott Vivianával.
Ryle-ról aztán kiderül, hogy nem az a hófehér lovon ügető szőke herceg, akiről Lily álmodott, egyszer-kétszer odasóz, de nem úgy, mint a mi drága Christianünk, hogy ezt megbeszélte kedves partnerével, itt ez nem közös megegyezésen alapul, úgyhogy Lily egészen kiborul, de azért még párszor a karjaiba omlik utána. Mert Ryle jó, ő nem ilyen, nem lehet, hogy ez az áldott jó ember ilyet tegyen, ő ismeri, a szívét, a lelkét, Ryle nem ilyen! NEM IS ISMERED!!! KÉTSZER EGYÜTT ANDALOGTATOK MEG SZEXELTETEK PÁRSZOR, NEM TUDSZ RÓLA SEMMIT, TE DÍSZNÖVÉNYKÉNT FUNKCIONÁLÓ AGYATLAN KÉTDIMENZIÓS FRUSKA!
Ja, azt el is felejtettem, hogy Ryle húga, aki még jelentéktelenebb, mint a főszereplők, ezért a nevét is elfelejtettem, betéved Lily Bloom virágzó, sikeres virágboltjába, és munkát vállal, mert unatkozik. A milliomos Pinterest-kurva (igen, ez így szerepel a könyvben) unatkozik otthon, ezért beugrik, hogy két szál virágot odébb tegyen. Az idő nagy részében ugrándozik és tapsikol mint egy agyatlan csitri, és vihog örömében, amiért a testvére talált egy kedvére való használati tárgyat, akivel játszadozhat (mert Lily kb. ilyen szerepben tetszeleg). Hogy még csavarosabb legyen a sztori, Lily régi szerelme, Atlas is feltűnik a színen, neki köszönhetően Lily múltjába is betekintést nyerünk, ami elég megrendítő, de Colleen Hoover nem tud írni, és mivel nem tudta ezt hitelesen megjeleníteni, én nem tudtam ezt átérezni, szóval nem sajnáltam senkit a történet során, csak abban reménykedtem, hogy mind benne égnek egy liftben, vagy autóbalesetben meghalnak és vége ennek a nyálas, bugyuta, giccses, semmitmondó, felszínes ömlengésnek, de sajnos nem így lett.
Nem árulok egy többet a sztori alakulásából, Colleen Hoover a szokásos hatásvadász trükköket veti be, hogy még gumicukrosabb legyenek Boston azon macskakövei, amelyekre ezek az agyalágyult teremtmények a lábukat teszik, szerintem nem nehéz kitalálni miről van szó, mindenki gondoljon csak bármely szappanopera alapvető eleimre, és válogasson kedvére, ott rejlik a megoldás.
Nagyon rég nem idegesítettem már így fel magamat egy könyvön, de így kell nekem, minek olvasok KMK-s könyveket (khm, összefűzött papírlapokat). Colleen Hoover nem tud írni. Tényleg nem. Margaret Atwood után és Moskát Anita előtt fájdalmas volt ezt a szart olvasni, ez nem könyv, ez nem irodalom, ezt még ponyvának is túlzás csúfolni. Semmi mélység, semmi érzelem, semmi nincs ebben a könyvben, minden mondat gagyi, minden fordulat hatásvadász, olcsó elem, semmi eredetiség. Nincs mögöttes tartalom. Semmi, de semmi, de semmi, de semmi! A bántalmazás és a családon belüli erőszak témája is olyan hiteltelenül, nevetségesen gagyin jelenik meg benne, hogy csak nevetni lehet rajta. Ezt a könyvet egyszerűen nem lehet komolyan venni, csak egy újabb sztori gazdagok és szépek nyafogásáról, műdrámájáról és vég nélküli siránkozásáról, én pedig nem hiszem el, hogy 95%-on áll ez a könyv a Molyon. Ez egy kicsit szomorú számomra, hogy erre ekkora igény van.
SPOILER! Egyetlen erénye van ennek a regénynek: a vége. És ezt most nem úgy értem, hogy (szerencsére) véget ér, hanem hogy Lily felismeri, hogy a bántalmazás elfogadhatatlan, és nem ragad benne a kapcsolatban. Legalább a végső üzenetével nincs gond, de emiatt nem fogok leborulni előtte. Ez sajnos édeskevés, mert tényleg nagyon rosszul van megírva, és ami előtte történik, az viszont teljesen elfogadhatatlan. SPOILER VÉGE.
Egyébként rájöttem, hogy nekem már egyáltalán nincs igényem romantikus regényekre. Tíz éve még volt, de ilyen olcsó kacattal már akkor sem lehetett megvásárolni, ezért is nem olvastam belőlük sokat, mert nem találtam igazán jókat. Harminc éves koromra azonban már teljes mértékben eloszlott az a rózsaszín köd, maradt a józanság és a realitás, nem tudok már az ilyenekkel mit kezdeni. Ennek a történetnek semmi valóságalapja nincs, a való életben ebből semmi nem így történt volna meg. Szívesen olvasok jól megírt szerelmi szálakat egy adott stíluson belül, de tisztán, kizárólag romantikus regényekre már nem vágyom.
Ha jót akartok magatoknak, ne olvassátok el, főleg ha a romantika egyébként sem a zsáneretek. Sok rossz könyvet olvastam már, de most határozottan kijelenthetem, hogy ez a legrosszabb könyv, amit valaha olvastam. Teljesen komolyan gondolom, hogy ettől még A szürke ötven árnyalata is jobb. Igen, az is sablonos elemekkel operál, de az nem akar többnek látszani, mint ami. Ez viszont előadja itt a mélységeket, hát hagyjuk már. Ha a kedves szerző annyira írni akar, akkor írjon olyat, ami nem haladja meg a képességeit, és ne akarjon olyan szerepben tetszelegni, amit nem tud megugrani. Nem tudom, egyébként van-e olyan, amit meg tudna ugrani, de ha nem csempészett volna bele álkomoly elemeket, csak szépen megmaradt volna egy tinglitangli limonádé szintjén, kevésbé húzott volna el, és kevésbé szedtem volna szét.
Sok mindent akartam még írni, csak mire odajutottam, hogy le tudtam ülni megírni ezt a posztot, a felét elfelejtettem, mert egyébként eléggé felejthető történet, nem hiszem, hogy pár hét múlva bármi eszembe fog még jutni róla, pedig bennem a legtöbb olvasmány elég élénken megmarad.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 