Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

Fülszöveg
Ove 59 éves. Saabot vezet. És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne valami lehetetlen külföldi márkát venni. De ennek már semmi jelentősége a történtek után… Hiszen Ovénak már állása sincs. Neki, akinek lételeme a munka.

Nem sokra becsüli ezt a komputerizált világot, ahol egyeseknek egy radiátor légtelenítése vagy egy utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai, akik ilyesféle hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna ellene. Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem vágyik jobban… Egymás után fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben szerintük ő és csakis ő képes segíteni: hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani vagy épp befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha – különösen az a kis iráni nő a mamlasz férjével – képtelenek lennének elszakadni attól a tévképzetüktől, hogy ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel a mogorva Ove, aki kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki szemrángást a környezetében? Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott el mostani élethelyzetéig, amely szerinte csak egy, végső megoldást kínál? Milyen ember ő valójában, s van-e számára kiút?

Ajánljuk szomszédoknak, ezermestereknek és kétbalkezeseknek, morcosaknak és életvidámaknak ezt a nagyszerűen megírt, mély emberismeretről tanúskodó, hol nevettető, hol torokszorító történetet, amely minden idők egyik legnagyobb könyvsikere Svédországban.

Elég régóta árválkodott már a polcomon Fredrik Backman legnépszerűbb könyve, és a minap egy beszélgetés során szóba került a munkássága, én pedig kedvet kaptam, hogy elolvassam, és egyébként is fő célom, hogy csökkentsem az itthoni olvasatlanok számát (ez a szám még mindig 100 feletti, fájdalmas még leírni is), úgyhogy belevágtam.

Eléggé felemás érzésekkel zártam be a könyvet, nem állítanám, hogy rossz volt, de azt sem, hogy jó. Azért nehéz eldöntenem, mit is gondoljak róla, mert Fredrik Backman szerintem alapvetően egy tehetséges író, látok benne potenciált, de Az ember, akit Ovének hívnak egy elképesztően sztereotip történet (az Itt járt Britt-Marie is az volt), ami mindenféle fantáziát nélkülöz. És ez egy kicsit becsapós is, mert az elején olyan érzésem volt, hogy valami szuper egyedi sztorit olvasok, ami megható és vicces, néha szomorú, amolyan bölcselkedő keserédes élettörténet egy magányos farkasról, akinek egyébként hatalmas szíve van. És a szerző valami ilyesmire is törekedett, csak nagyon elrontotta a kivitelezést, mert egy cukros, hollywood-i giccs lett belőle.

Ove (Úvének kell ejteni) egy ötvenkilenc éves mogorva özvegy férfi, egy tipikus magányos farkas, aki a klasszikus férfit testesíti meg: ezermester, imádja az autókat (csakis a Saabot), ért is hozzájuk, a kemény munkában, és egy analóg világban hisz, megvetéssel tekint mindenre, ami digitalizált. Tipikusan az a karakter, akivel számos filmben és könyvben találkozhattunk már: szótlan, erős, goromba férfi, aki találkozik A NŐVEL, aki megolvasztja a szívét, és kiderül, hogy valójában egy érző lény, csak képtelen kifejezni az érzéseit. Alapvetően nincs gondom ezzel a felálállással, ha jól vannak összerakva a karakterek és a történet is. Csakhogy itt minden a bevett fordulatokra épül, és ettől elképesztően hatásvadász az egész.

Ove rendkívül udvariatlan, és akkor enyhén fogalmaztam. Nem szeretem ezt a szót, de egy igazi bunkó. Aki feljogosítva érzi magát, hogy így viselkedjen, mert úgy gondolja, hogy jobb mindenkinél. Tudásban, szokásokban, életvitelben, mindenben, és aki nem úgy csinál valamit, ahogyan azt ő szereti vagy helyesnek tartja, az hülye. Ez pedig engem nagyon zavart. Az életben is nehezen viselem, ha valakinek ilyen a hozzáállása, én ugyanis nem gondolom, hogy egyik ember többet érne bármi miatt is a másiknál, főleg nem a tudása vagy a képességei miatt. Ezeket persze elismerem, de attól még emberileg senki nem áll mások felett, mert okos, művelt vagy éppen ügyes kezű. Az, ahogy Ove más emberekkel viselkedett, számomra teljes mértékben elfogadhatatlan volt. Igen, gyászol, igen, mogorva, de ez indok arra, hogy másokat minősíthetetlen stílusban kioktasson, vagy kiabáljon velük? Édesapám is egy eléggé szótlan, magának való ember, mégis nagyon kedves és udvarias mindenkivel, nem gondolom, hogy a két dolognak kéz a kézben kellene járnia. Szóval nem Ove magányos farkas státuszával volt a problémám, kicsit én is az vagyok, ezzel még tudtam is volna azonosulni, hanem hogy ezt olyan sztereotip tulajdonsággal párosította Fredrik Backman, mint a modortalanság. Rossz volt olvasni, ahogy a szomszédaival és az eladókkal beszélt, amilyen megjegyzéseket tett rájuk, még a régi jó barátjára is, akivel ugyan már nem voltak jóban, de ez nem jelenti azt, hogy szabad az út a gyalázkodáshoz.

Ove felesége, Sonja, aki a történet kezdetén már elhunyt, természetesen Ove teljes ellentéte. Itt is rángott egy kicsit a szemem, kivagyok a Mary-Sue karakterektől, és Sonja ilyen volt. Színes, kedves, szelíd, empatikus, segítőkész, életvidám, mindenben és mindenkiben csak a jót látta, semmilyen rossz szokása vagy tulajdonsága nem volt, egy igazi földre szállt angyal volt a szentem. Miért kell a szerzőknek tökéletes szereplőket írniuk? Senki nem tökéletes, és egy tökéletes karakter inkább irritáló, borzasztóan fárasztottak is ezek a részek.

Aztán ott vannak a szomszédok, akik nagyon idegesítőek, Ove számára legalábbis, bár egy ponton túl már számomra is azok voltak, nagyon belemásztak egymás és Ove privát szférájába, de ezt ugyebár normálisan is lehet kezelni, nem kell idiótának elkönyvelni őket, és ezt még a szemükbe is vágni. Gondolom azért sikeredett az utca népe ilyen sziporkázó, túlbuzgó kiscserkészekre emlékeztető csoportusolásra, hogy egy éles kontrasztot alkosson a vén morcos medvéhez képest (egyébként nekem az is furcsa volt, hogy mennyire öregnek írta le Fredrik Backman Ovét, szerintem egy ötvenkilenc éves ember nem öreg, de olvasás közben nekem mindig egy 65+-os nyugdíjas bácsi képe lebegett végig a szemem előtt). Itt is megkapunk minden lerágott csont szereplőt: a csupaszív, csacsogós fiatal bevándorlót, az ügyetlen informatikust, a másik ügyetlen informatikust, aki ráadásul elhízott és meleg is, az idegesítő újságírót (bár ő nem az utcában lakik, de lesz azért szerepe), a szintén mogorva régi jó barátot, és annak szintén kedves, szelíd, tökéletes feleségét, de valahogy mégsincs senkinek igazán személyisége. Az elhízott informatikus srácnak például annyi a szerepe, hogy eszik vagy éppen enni akar. Igen, egy elhízott embernek ennyi az összes személyisége, hogy szeret enni. Gratulálok, Fredrik Backman.

Ami még nagyon felhúzott, az Ove állatokhoz való hozzáállása volt. Nem szereti őket mindenki, rendben. De amikor elkezdte fenyegetni a szomszédját, hogy bántani fogja a kutyáját, ha továbbra is az ajtaja elé piszkít majd, és azt hiszem, kaviccsal is megdobálta (nem tudom, erre jól emlékszem-e), ott nagyon ellepte a lila köd a fejemet, és teljesen elszakadt nálam a cérna. Persze Sonja imádta a macskákat, és Ove meg is ment (persze nem önszántából, felőle akár meg is halhatott volna) egy fagyoskodó macskát, aki a legjobb társa lesz. Értem, a macskákkal minden könnyebben eladható, én is imádom őket, de ennél sokkal jobban is meg lehetett volna írni egy ember-állat kapcsolatot.

Ellenség is van természetesen a történetben, hogy Ove felvehesse valakivel a harcot, mindenki mellé is áll. Nem ezzel volt a bajom, tényleg jó ügyért küzdöttek, de most komolyan, a valóságban segítene bárki egy olyan embernek, aki folyton csak becsmérli?

És azoktól, akik szerint Ove szeretnivaló öreg medve, csak egy dolgot kérdeznék: ha valaki így viselkedne veled a valóságban, tudnál kedvesen és jóindulattal viszonyulni hozzá? Akármennyire megbántana, elhordana mindennek, kiabálna veled, mindig tudnál türelmes és szelíd maradni, hagynád, hogy így kezeljen, és közben minden rossz érzés nélkül, teljes mértékben megértéssel fordulnál felé? Ha igen, akkor egy igazi, tökéletes szent vagy.

A kötet végére Ove természetesen megváltozik, a gyerek- és állatgyűlölő emberből aranyszívű nagypapa, és a környék kedvence válik (aki még hazugságra is buzdítja “unokáját”), aki a környék új lakóival is jóban lesz, de azért továbbra is ordibál, és ezt továbbra is elnézi neki mindenki.

Kezd már összeállni? Kész panelekből áll az egész könyv, teljesen kiszámítható és sablonos, tényleg mintha valami mértani pontossággal előre megírt forgatókönyvet olvastam volna. Ez is szerepeljen benne, meg az is, ez így, az úgy, hogy pont legyen benne kellő mennyiség minden elemből, amitől biztosan a sikerlisták élén landol majd.

Azt továbbra is fenntartom, hogy Fredrik Backman jól ír, de úgy gondolom, bestsellereket akar írni, és ezzel elpazarolja a tehetségét, mert nem mer olyat bevállalni, ami potencálisan nem lesz közönségkedvenc, de pont emiatt lesz unalmas, kiborító és kiábrándító.

A jó stílus ellenére a választott írásmód is fárasztó volt, nagyon sokszor körbejártuk, hogy Ove mi mindent utál, és ezen utálata ellenére a bajsza alatt morogva mégis mindent megtesz, és minden fejezetben ment ez a spirál, és habár olvasmányos a kötet, ebben nagyon elfáradtam a végére. Ove nem akarta befogadni a macskát. Mert Ove nem szerette a macskákat. De Sonja szerette. Ove pedig Sonját szerette. Hiányzott neki. Ezért Ove befogadta a macskát. (Ez nem pontosan így szerepel a könyvben, csak én írtam, hogy érzékeltessek egyes részeket).

Volt egyébként néhány megható, kedves és vicces jelenet a könyvben, csak sajnos ezek eltörpülnek számomra a sok hibája mellett. Ha máshogy épülne fel, akkor akár még kedvenc is lehetett volna, Ove alapszemélyiségéből szépen lehetett volna építkezni.

Sajnálom, hogy alapvetően inkább negatív, mint pozitív élmény lett számomra ez a könyv, szerintem sokkal eredetibb, egyedibb történetet is lehetett volna kerekíteni az alap felállásból, nem pendítette meg bennem azokat az érzelmi húrokat, ami pedig valószínűleg a célja lett volna. És itt most is elengedem Fredrik Backmant, két könyvből kettő is inkább egy halvány közepes élmény volt, világos, hogy nem passzolunk egymáshoz. Lehet, hogy el is adom a könyveket, ezen még gondolkodom egy kicsit, de olvasni már mást biztosan nem fogok tőle.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s