Joanne Harris: Csokoládécipő (Csokoládé 2.)

Fülszöveg
Ugye ​emlékeznek még Johnny Depp rosszfiús mosolyára és Juliette Binoche kacér boszorkányára? Öt év telt el a Csokoládé óta, amelyben egy „jó boszorkányt” hatéves lányával együtt egy előítéletekkel teli kis faluba fújt be a szél, hogy megnyissák a hírhedt csokoládéboltot, sokak örömére, és a helybeli pap bosszúságára.

Sok minden megváltozott. Vianne-nak született egy másik lánya, Rosette. Anouk elkezdte a középiskolát, és hármasban egy chocolaterie fölött laknak Párizsban, a Montmartre-on. Látszatra minden rendben: Vianne végre nyugalmat talált, a szél – egy időre – megszűnt fújni. De mindez nagy áldozatokkal járt; Vianne felhagyott a varázslással, nem készít csokoládét, lemondott élete nagy szerelméről, és férjhez készül menni az unalmas háziurához, aki anyagi biztonságot ígér. Anouk közben magányos kamasszá ért, aki gyűlöli Párizst, és kétségbeesetten vágyódik a régi melegség után.

Ekkor robban be az életükbe Zozie de l’Alba, a gyönyörű, szenvedélyes bohém, aki összebarátkozik Anoukkal, dolgozni kezd a boltban, és könnyed bájával elbűvöli a környékbelieket. De Zozie-t nem az önzetlen segítőkészség vezérli. Fokozatosan hatalmába keríti Vianne-t, a csokoládéboltot, a vevőket, de elsősorban Anoukot, aki az anyja félelmektől nem gáncsolt, régi énjét látja benne. Ahogy közeledik a karácsony, nyilvánvaló lesz, hogy a család egy hideg és rosszakaratú lény karmaiba került, aki mohóbb minden csokievőnél…

Joanne Harris, a világszerte népszerű Szederbor és Ötnegyed narancs szerzőnője megírta a Csokoládé folytatását, amely saját szavaival: „néhol olvadós tejcsoki, máskor keserű csoki, de végül is, minden csoki finom”.

Tavaly ősszel olvastam el a Csokoládé sorozat első részét, ami nagyon beszippantott és minden gondolkodás nélkül landolt is a kedvenc könyvek listáján, idén pedig végre kézbe vettem a folytatását. Már bánom, hogy ennyi ideig vártam vele, de kicsit tartottam tőle, hogy csalódni fogok, annyira varázslatos és magával ragadó volt az első rész története és hangulata, nem hittem benne, hogy azt a lécet meg lehet ugrani. Rosszul gondoltam, és nem is tudom, hogy nem bíztam Joanne Harrisben, aki az egyik legcsodálatosabb szerző, akitől valaha olvastam, nem akadt még olyan könyve a kezembe, amit ne imádtam volna. Ezt minden túlzás nélkül állítom, igazán rajongok a történetválasztásaiért, a stílusáért, a gondolatiságáért, sajnos méltatlanul mellőzött és alulértékelt szerző. Ehhez valószínűleg hozzájárul az is, hogy sokan nem vagy csak egyféle könyvet olvastak tőle, és a Csokoládé film könnyed hangulata alapján ítélik meg a munkásságát. Mindenesetre és töretlenül folytatom az életműve olvasását.

A Csokoládécipőben Vianne immár kétgyermekes édesanyaként Párizsban él, elhagyta Lansquenet-sous-Tannes-t. Az élete nyugodtabb lett, nem gyakorolja már a boszorkányos praktikákat, hiszen nem kevés baja származott belőle korábban. Szeretne láthatatlan lenni, nem pedig az a színes különc, akit annak idején nem fogadott be a helyi közösség. Saját és gyermekei érdekét szem előtt tartva megpróbál olyan átlagos életet élni, amilyet csak tud, de ez nehéz dolog, ha az ember Vianne Rocher. Egy igazi sziporkázó, életvidám, életigenlő, színes, jóságos boszorkány, aki jelenlétével, mosolyával és melegségével mindenkit elvarázsol, és minden, csak nem átlagos. Idősebbik lánya, Anouk nem annyira érzi jól magát, nem tetszik neki, hogy nem lehet az, aki, nem érti meg, az anyja miért zárkózik be, miért jár feketében, és miért tesz úgy, mintha nem lennének különleges képességei, mintha a csokoládéja nem lenne gyógyír, mintha nem tudna segíteni másokon és saját magán.

Borzasztóan hiányzott a régi Vianne, miközben értettem, mi vezérli: biztonságot szeretett volna nyújtani a lányainak, nem pedig állandó “veszedelemben” élni, és attól félni, mit okoz maguknak, ha használja a képességeit, vagy ha megfordul a széljárás. Ennek ellenére együttéreztem Anoukkal is, aki gyermekként (vagyis inkább már kiskamaszként) nehezen élte meg a hirtelen jött éles váltást, főként azért, mert Vianne nem volt őszinte vele, ahogy saját magával sem. Csakhogy a hazugságok egy idő után összeomlanak, mint egy kártyavár, és senki sem tagadhatja meg túl sokáig önmagát, az ugyanis iszonyatos teher, amit nem lehet örökké cipelni.

Ha Vianne-nak nem lett volna elég baja azzal, hogy fenntartsa magukat az aprócska csokoládéboltból, ami sajnos nem ment valami jól, az üzlethelyiség jómódú, tehetős tulajdonosa is szemet vetett rá, és eltökélt szándéka volt feleségül venni Vianne-t. Már maga az ötlet is egy vicc volt, hiszen nem is különbözhettek volna jobban egymástól: Vianne-nel ellentétben Thierry egy minden fantáziát nélkülöző férfi, aki a modern technika és az anyagiak megszállottja, és sem Vianne-ben, sem a csokoládéboltban nem hitt, a gyerekeket pedig folyamatosan lekezelte. Gyomorforgató volt, ahogy Rosette-tel viselkedett, aki a kora ellenére még nem beszélt, kézzel evett és kisebb volt mint a korabeli gyerekek. Állandóan meg akarta gyógyíttatni, és magában elkönyvelte szellemi fogyatékosnak, aminek többször hangot is adott. Vianne elképesztő türelemmel viselte ezeket a helyzeteket, ez számomra kicsit kiábrándító volt, úgy gondoltam, ebben a helyzetben anyatigrisként lépne fel valakivel szemben, aki így beszél valamelyik gyerekéről. Csakhogy Thierry olyan anyagi biztonságot jelentett volna számukra, amire óriási szükségük lett volna, de nem szerette Thierry-t, nem vonzódott hozzá, nem akarta vele lekötni magát, nem akarta feladni a csokoládéboltot, de azon sem akart aggodalmaskodni, miből fogja eltartani a lányait.

És ha mindez még mindig nem lett volna elég, egy különleges idegen is feltűnik Vianne életében, akiről hamar kiderül, hogy szintén nem átlagos jelenség, azonban Vianne-nel ellentétben nem a jószándék vezérelte, azonban mesteri érzéke volt a megtévesztéshez. Sajnos Vianne is bedőlt neki, Anouk-ról nem is beszélve, én pedig olyan ideges voltam olvasás közben, amiért ennyi bajt okoz szeretett kis családomnak, hogy legszívesebben kirángattam volna a lapok közül, és jól helyretettem volna, mágia ide vagy oda. Borzasztóan frusztált az áskálódása (talán annál is jobban, amennyire ez normális), olyan nagyon megszerettem Vianne-t, Anouk-ot, aztán Rosette-t is, hogy nehezen viseltem, hogy Zozie (ez csak álnév, a valódi neve nem derül ki) tönkre akarja tenni őket, főleg, hogy az okát sem értettem (nem mintha az okokat ismerve nem zavart volna). Később aztán régi emberek is feltűnnek Vianne múltjából, további bonyodalmakat okozva, és egy-két résznél még a szavam is elállt, annyira vágytam rá, hogy boldog legyen a befejezés, de annyira rossz irányba ment minden, hogy kétséges volt, ép bőrrel megússza-e bárki is ezt a párizsi “kalandot”.

Teljesen más a hangulata és a dinamikája ennek a kötetnek, mint a Csokoládénak. Még annál is sötétebb és baljósabb, és sokkal-sokkal intenzívebb, olyan, mint egy nagyon erős, 99%-os prémium minőségi étcsokoládé. Rám nagyobb hatással volt a komorabb, feszültebb légkör miatt, mert míg az előző kötetben Vianne-nak voltak támogatói, itt főként olyanok akadtak az útjába, akik csak megnehezítették az életét. Míg Vianne a házi boszorkányság, az otthonos praktikák képviselője, addig Zozie megjelenésével egy egzotikusabb, ám maliciózusabb mágikus vonal jelenik meg a regényben, és a kettő éles kontrasztot alkot. Izgalmas, de idegtépő kettejük harca, ami sokáig csak egyoldalú, hiszen Vianne sokáig nem tudja, hogy tartania kell Zozie-től. Zozie is színes, feltűnő jelenség, mint Vianne, ám óriási különbség kettejük között, hogy míg Vianne kedves, jóakaratú és meleg, addig Zozie harsány, tolakodó, kegyetlen és ártó szándékú. Ezt eleinte természetesen senki nem veszi észre, egyedül Anouk egyik barátjának tűnik fel, hogy valami nem stimmel a nővel, Anoukot viszont annyira elbűvöli Zozie határozott, karakteres kiállása, hogy vak minden kritikára vele kapcsolatban.

Sokkal jobban kívántam a csokoládét most, mint az első rész olvasása közben, átütőbb volt az ízek, illatok és színek kavalkádja (főleg az illatoké), mint a Csokoládéban, pedig azt hittem, azt az élményt lehetetlen fokozni, de kiderült, hogy nem így van. Elég sok forró csokoládét ittam, főleg étcsokoládét, elképesztő mennyivel erőteljesebben hatott rám ez a történet. Elég rossz lelkiállapotan olvastam egyébként, de nem ennek tudom be, mert Joanne Harris engem nagyon be tud vonzani bármelyik történetébe, alkalmas befogadó alany vagyok mindenre, amit ír, abszolút a célközönségébe tartozom.

A sötétségén túl szerettem még ebben a könyvben, hogy jobban kiéleződik és fontosabbá válik az anya-gyermek viszony, főleg Vianne és Anouk, de Vianne és Rosette kapcsolata is. Anouk már kevésbé támaszkodik az anyjára, inkább a barátai társaságát keresi, ami nem csak annak köszönhető, hogy az anyja nagyon bezárkózik (ezzel is tudtam most azonosulni, egyébként sem vagyok egy nyitott könyv, de az utóbbi időben extrém módon zárkózottá váltam), hanem annak is, hogy kamaszodik, és már nem az anyja az első számú referenciaszemély az életében. Rossz volt olvasni egyébként, hogy mennyire eltávolodtak ahhoz képest, hogy mennyire közel álltak egymáshoz korábban, de ez egyrészt elkerülhetetlen ebben az életkorban, másrészt ez is a konfliktusok egyik forrása volt. Vianne sokszor nem kezelte jól az Anoukkal kapcsolatban felmerült helyzeteket, elveszett a kétségbeesésben, az útkeresésben, az egyedüllétben, a saját, zárt világában.

Sokkal nyíltabban megjelenik a boszorkányság és a mágia is, míg a Csokoládéban csak finom utalások voltak elejtve (aminek ellenére persze ugyanúgy tudta az olvasó, hogy miről van szó), addig a Csokoládécipőben már sokkal inkább előtérbe kerül.

Az utolsó ötven oldal már olyan szinten borzolta az idegeimet, hogy néha azon kaptam magamat, a lélegzetemet is visszatartom, és azt kívántam, tűnjön már ez ármánykodó Zozie a francba… Imádtam minden sorát a könyvnek. Az atmoszféráját, a konfliktusokat, az érzelmi túlfűtöttségét, a megbéküléséket, azt, hogy Vianne újra önmagára talált, és az egymásra találásokat is.

Sok eleme megegyezik a Csokoládéval (mégiscsak a folytatása), mégis annyira más, mégsem írnám le azt, hogy jobb, mert nehéz őket összehasonlítani. Más élethelyzetetek és nehézségek jelennek meg benne, teljesen máshol van a fókusz, más a lendülete és a mondanivalója. Inkább úgy fogalmaznék, ahogy fentebb is írtam, hogy nagyobb hatással volt rám, jobban megérintett. Könnyebben tudtam azonosulni vele, és oda meg vissza vagyok az első részért, de ez jobban én vagyok, jobban tükrözi a lelki világomat.

Nem hittem, hogy tudom még jobban szeretni Joanne Harrist, mint amennyire eddig szerettem, de most valami egészen más szintre emelkedett ez nálam, annyira telibe talált mindenféle módon ez a könyv. Kicsit meg is ijedtem magamtól, hogy talán erőteljesebben bevonódtam ebbe a történetbe, mint az egészséges lenne. Nagyon kevés olyan könyv van, ami azt váltja ki belőlem, hogy nem csak szeretem, hanem benne is akarok élni a történetben, a részévé akarok válni. Nos, a Csokoládécipő ezt érte el nálam, és fájó szívvel fejeztem be. Különleges élmény volt olvasni, úgy érzem egy darabka ott maradt belőlem a történetben.

Hírdetés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s