Sarah Crossan: Darázsfészek

Fülszöveg
Ana és Connor három éve szeretők. Szűk hotelszobákban, zsúfolt kávézókban, rövid üzenetekben és lopott hétvégéken egy olyan világot építenek maguknak, amelyben kettejükön kívül nincsen másnak hely, és amelyből esténként más-más családhoz térnek haza.

Egy nap aztán megtörténik az elképzelhetetlen: Connort halálos baleset éri, és Ana egyedül találja magát a titkuk fogságában. Ráadásul a legrosszabb szerepben – hivatalból, hagyatéki ügyvédként pont neki kell vigaszt és megnyugvást nyújtania a gyászoló özvegynek.
Hogyan veszíthetünk el valakit, akiről a világ azt sem tudta, hogy a miénk?

Hogyan gyászolhatunk meg valamit, ha a fájdalmunkat nem beszélhetjük ki? Sarah Crossan regénye két egymás árnyékában létező házasság élveboncolása, egy volt szerető érzelemteli, ám kegyetlenül őszinte vallomása szerelemről, veszteségről, az elengedés és a megbocsátás útvesztőiről.

Az egyedi története miatt nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, és habár nem vagyok a verses kötetek nagy rajongója, tudom élvezni, ha jól van megírva. Egyszer találkoztam hasonló felállással, mint ami megjelenik a könyvben, ez pedig a Mistresses c. sorozatban volt (az eredeti brit verziót kedvelem, az amerikai szerintem a nyomába sem ér). Mindig is vonzottak a nem hétköznapi történetek, és ami a Darázsfészekben történik, az minden, csak nem megszokott.

Félve nyitottam ki a könyvet, hiszen a hűtlenség számomra ismeretlen dolog, nem tudtam, hogy fogom befogadni ezt a témát, ráadásul valljuk be, általában elég ócskán és sztereotipikusan is dolgozzák fel. Nos, itt szerencsére nem ez történt, Sarah Crossan különleges érzékenységgel közelítette meg a gyászoló szerető fájdalmát, akinek ráadásul még az özvegy feleséget és támogatnia kell a hagyatéki eljárás során, ami meglehetősen bizarr. Mintha nem lenne elég, hogy elvesztett valakit, akit szeretett, és ezt nem oszthatja meg senkivel, nincs aki őt támogassa, még neki kell vigaszt nyújtania.

A megcsalás részét nem boncolgatnám, mert összetett dolog, a feleken kívül nem tartozik senkire, és senkinek nincs joga pálcát törni más élete felett, ahány pár, annyi élethelyzet. Én nem tudnám elfogadni, de más élete és döntései nem rám tartoznak. Ha kérdeznek erről, én nem is szeretek véleményt nyilvánítani, egyrészt mert semmi értelme, másrészt kit érdekel, mit gondol erről egy kívülálló, ezt a feleknek kell megbeszélniük és megoldaniuk, az, hogy más hogyan vélekedik, soha nem fog előrébb vinni egy ilyen szituációt.

Ana fájdalma és küszködése hihetetlenül jól van megjelenítve, akiről egyébként nagyon sokáig nem derül ki, hogy férjnél van, azt pedig még később tudjuk meg, hogy gyerekei is vannak. (Ezt csak azért, mertem leírni, mert a fülszövegben is szerepel, én viszont már elfelejtettem a fülszövegnek ezt a részét, mire elkezdtem olvasni a könyvet.) Először azt hittem, hogy egyedülálló, és csak Connor családos, aztán kiderült, hogy nem így van, és ennél a pontnál azért bukfencezett egyet a gyomrom. Nem azért, mert “gondom” volt azzal, hogy Ana nem egyedülálló, hanem mert a szerző tényleg azt a képet festette le róla, hogy ő az, és ahogy tálalta, hogy ez nem így van, az eléggé váratlan volt, és csattant, mint egy pofon.

Az elbeszélésmód töredezett, és Sarah Crossan az időben is ugrál, én szerettem ezt a stílust. Nem volt zavaró, lehetett követni a történéseket is, sőt, számomra kifejezetten illett ahhoz a fajta érzelmi zavarodottsághoz, ami az egész könyvet uralta. Ami nem csak a fájdalomról, szerelemről és megcsalásról szól, hanem két sikertelen házasságról is, elképesztően hitelesen megjelenítve annak minden valódiságát és keserűségét. Nem éreztem azt, hogy egy filmben vagyok, azt éreztem ez a kemény, való élet.

Érdekes módon egyetlen karakterrel sem lehet különösebben szimpatizálni, én mégsem utáltam egyiküket sem. Minden hibájuk, tökéletlenségük és rossz döntésük ellenére együtt tudtam érezni velük (kivéve talán Connor özvegyét, Rebeccát), valahol mindenkinek megértettem a szemszögét, amit azért sem tudtam (tudok) hova tenni, mert nem voltam még érintett fél ilyen szituációban, de nekem ez is csak annak a bizonyítéka, hogy Sarah Crossan tehetséges, illetve kellő érzékenységgel és empátiával közelítette meg a témát. Mindezek ellenére, nagyon bántott, ahogy Ana a férjét kezelte, aki jó ember volt, és nem szolgált erre rá. Ana szerintem sokkal rosszabbul bánt Paullal, mint Connor Rebeccával (már a megcsalást leszámítva), és nagyon érződik, hogy ez mind a saját bűntudatából és frusztráltságából fakad, amit a férjére vetített ki. Őt utálta azért, amiért ott van, és amiért nem Connor, pedig valójában saját magát utálta azért, amit tett, és amit ezzel Paulnak és a gyerekeinek okozott.

Ilyenkor mindig felteszem magamban a kérdést, hogy nem lenne könnyebb tovább állni, és úgy szeretni egymást, hogy ezzel ne bántsuk meg azt, akit egykor választottunk, szerettünk? Ha ilyen egyszerű lenne, nyilván nem lenne ez olyan ősrégi és gyakori dolog a hűtlenség, de sokszor úgy érzem (nem csak ezzel, hanem sok minden mással kapcsolatban is), hogy csak mi, emberek bonyolítjuk túl, és a dolgokat sokkal egyszerűbben is el lehetne rendezni, de kell a dráma, mert anélkül minden túl unalmas.

Ana hangvétele a benne dúló zűrzavar és fájdalom ellenére végig nagyon higgadt volt, de nem olyan módon, mint Rebeccáé, aki inkább rideg volt, és akivel kapcsolatban végig az az érzésem volt, hogy nem érintette meg a férje halála. Az ő karakterére nem tudtam ráhangolódni, igaz, belőle kapunk a legkevesebbet, de őt inkább praktikus okokból izgatta Connor halála. Az volt a fontos, hogy minden legyen elrendezve, és kerüljön a helyére. Persze, mindenki máshogy gyászol, de vele kapcsolatban az volt a benyomásom, hogy egyáltalán nem is gyászolt. Vagy csak direkt ilyenre formálta őt a szerző Ana ellentéteként.

Minden keserűsége és helytelensége ellenére van valami furcsán felemelő ebben a könyvben. Talán ahogy Sarah Crossan az érzelmeket kezeli, vagy amilyen hangulatot teremt, vagy a regény szerkezete, vagy ezek így mind együtt, de valami elképesztően jó érzés volt olvasni. Furcsa egy paradoxon ez, tudom, én sem tudom igazán megmagyarázni, egyszerűen ezt váltott ki belőlem. Nagyon szerettem olvasni, mélyen belém ivódtak mind a szereplők, mind a hangulat, mind a kavargó érzelmek sokasága.

Annak ellenére, hogy mennyire abszurd, ami történt, és mennyire lehetetlen helyzetbe hozta Anát Connor halála, valami elemi nyugodtság lengi át a történetet, valami olyasfajta hömpölygő, lassú sodrás, amivel én magam is szeretnék sodródni, benne akarok lenni ebben a történetben, figyelni akarom a szereplők viselkedését, a tanúja lenni érzelmeik és életeik alakulásának.

Amennyire megosztó véleményeket olvastam róla, annyira meglepett, hogy nálam bizony a kedvencek és az újraolvasandók között kapott helyet ez a könyv. Őszinte, mély és húsbavágó könyv a Darázsfészek, rám mély benyomást tett, és aki valami különlegességre vágyik, annak jó szívvel ajánlom. A befejezés meglepett, de azt hiszem elkerülhetetlen volt, mindenki kapott némi feloldozást, aztán hogy mit kezdenek vele, az már csak rajtuk múlik.

Hírdetés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s