Fülszöveg
Amerikát romba döntötte a gazdasági válság. A munkanélküliektől és hajléktalanoktól hemzsegő rozsdaövezetekben bandák, vandálok és elmebetegek fosztogatnak. A fiatal házaspár, Stan és Charmaine azért van még életben, mert csodával határos módon megmaradt autójukban laknak, ám nemritkán így is másodperceken múlik a sorsuk. Egy nap megváltásként érkezik a hír: önkénteseket keresnek Consilience városába, a Pozitron Projektbe. A Projekt résztvevőinek rendes munka és kényelmes, tiszta otthon jár – minden második hónapban. A köztes időszakokat viszont a város és a projekt szívét jelentő Pozitron börtönben, fegyencként kell tölteniük, házukat pedig frissen szabadult váltótársaik foglalják el, akikkel szigorúan tilos érintkezniük – erről a Megfigyelés gondoskodik. Elsőre nem tűnik túl nagy áldozatnak egy rendezett életért cserébe, ám amikor Charmaine a szabályokat áthágva szenvedélyes viszonyba kezd váltótársával, nyugtalanító események láncolata veszi kezdetét, s előbb-utóbb kénytelenek feltenni a kérdést, mi zajlik valójában Consilience és a börtön falai mögött.
Margaret Atwood 2015-ben írt disztópiájában a társadalmi felelősség és a közös túlélés problémái mellett előtérbe kerülnek az egyéni lét, legfőképpen a szenvedély kérdései: meddig mehet el az a másik birtoklásában anélkül, hogy elveszítené önmagát?
„Ők maguk, a jövendő Pozitron-tervezők – igazi hősök! Úgy döntöttek, vállalják a kockázatot, az emberi természet jobbik felére apellálnak, a psziché ismeretlen területeit tárják fel. Olyanok ők, mint a régi pionírok, utat törnek, helyet csinálnak a jövőnek: a jövőnek, amely biztosabb, gazdagabb és általában véve jobb miattuk. Az utókor áhítatos tisztelettel emlékezik majd rájuk. Ez a duma. Stan még életében nem hallott ennyi marhaságot. Másfelől viszont valahogy hinni akar benne.”
Izgatottan vettem kézbe az újabb Margaret Atwood olvasmányomat, ezúttal a Legvégül a szívre esett a választásom, amit a könyvtárból kölcsönöztem ki.
A Legvégül a szív egy disztópiába öltött lélektani regény, amely legfőképpen a társadalmi felelősség és az egyén szabad akaratának a kérdéskörét járja körül. A fiatal házasok Stan és Charmaine az autójukban kényszerülnek élni, miután mindenüket elvesztették a gazdasági válság következtében. Sokakhoz képest nekik még szerencséjük is van, mert ugyan hajléktalanok, de nem a koszos utcákon kell álomra hajtaniuk a fejüket, bár az élet még autóban élve is veszélyes, folyamatosan attól kell tartaniuk, hogy megtámadják, kifosztják, és megölik őket. Charmaine egy nap a munkahelyén lát egy hirdetést, miszerint azoknak, akik belépnek a Pozitron Projektbe, rendezett életet, tiszta otthont és állást biztosítanak Consilience városában, mindössze azért cserébe, hogy minden második hónapot a Pozitron börtönben töltenek fegyencként (később aztán kiderült, hogy sokkal nagyobb árat kell ennél fizetniük). A házon, amit a város kiutal nekik osztoznak egy másik házaspárral, akik akkor foglalják el azt, amikor Stan és Charmaine börtönbüntetésüket töltik. Habár váltótársaikkal szigorúan tilos érintkezniük, Charmaine egy nap összefut Max-szel, a másik házaspár férfi tagjával, és szenvedélyes viszonyba bonyolódik vele, olyan dolgokat tapasztal meg, amelyeket Stannel soha, és jobban élvezi, mint bármit valaha addigi életében. Csakhogy ez a viszony bonyodalmak nem várt sorát indítja el, aztán az is kiderül, hogy a Pozitron Projekt sem az emberek lelki békéjének és rendezett életviszonyainak a biztosításáért jött létre.
Margaret Atwood ez alkalommal is húsbavágó őszinteséggel boncolgatja a választott témát, és már a könyv első negyedében sikerült megdöbbentenie. A Legvégül a szívben szinte semmi nem az, aminek látszik, és a látszatnak óriási jelentősége van. Habár ez nincs kimondva, Consilience városa a totalitarizmus ideológiáján alapszik. A Megfigyelés rendkívül szigorú és folyamatos kontroll alatt tartja a lakókat, szabad akaratuk azon túlmenően, hogy mit reggeliznek, milyen bútorkárpitot és ruhát választanak, nem terjed ki semmire, sőt még a tárgyakat is katalógusokból választhatják ki, nem tudnak olyasmit megvásárolni, ami azokban nem szerepel. A híreket hamisítják, semmilyen elégedetlen, negatív visszhang nem ütheti fel a fejét, mindenkinek boldognak és elégedettnek kell lennie. Miért is ne lennének? Hiszen megvan mindenük: biztonságos, izolált környezet, ahová nem juthatnak be a bűnözők, kényelmes otthon, meleg víz, finom ételek, szép ruhák, biztos munkahely. Csak éppen nem lehet innen elmenni, és senkinek nem lehet önálló véleménye. Egyesek szerint ez csekély ár a jólétért, mások szerint pedig, nos nem annyira.
Ebben a közegben természetesen felüti a fejét a bizalmatlanság, hiszen egy rossz mozdulat, elejtett megjegyzés, furcsa elszólás, és az illető nagy bajban találhatja magát, a szabályok megszegése komoly következményekkel jár. Stan és Charmaine házassága azelőtt sem volt problémáktól mentes, hogy Consilience-be költöztek volna, de ez a sivár élet és Charmaine viszonya még inkább eltávolítja őket egymástól. Titkon mindketten teljesen másra vágynak, mint amiről hiszik, hogy a másik képes megadni számukra. Mindketten azt hiszik, a másik nem értené meg őket, de ez korántsem ilyen egyszerű. Margaret Atwood tökéletesen átadja, milyen bagatell módon fejlődik el két ember egymás mellett, hűen adja vissza sok párkapcsolat (nem megfelelő) dinamikáját, ahol semmi más nem hibádzik, csak a kommunikáció. Elcsépelt frázis ez, de Margaret Atwood hitelesen mutatja be ezt a jelenségét, egy kis csavarral megfűszerezve, egyáltalán nem ragad le a közhelyek szintjén.
A történet azonban nem ilyene egyszerű, Charmaine viszonya csupán az események katalizátora, sok emberről kiderül, hogy valójában egyáltalán nem az, akinek kiadja magát, és hogy nincs olyan elnyomó rendszer, aminek mindenki kérdés nélkül behódol.
Ebben a regényben nincs egyetlen szerethető szereplő sem (ez jellemző a szerző írásaira), ami általában számomra negatívum egy könyv kapcsán, de nem akkor, ha Margaret Atwoodról van szó. Az elbeszélés szintén rá jellemző módon nagyon érzelemmentes és távolságtartó, ez ilyen sok könyvének az elolvasása után akár már unalmas, idegesítő és fárasztó is lehetne, de nem az. Mert ennek ellenére valahogy mégis tele van vibrálással és tengernyi érzelemmel. Nagyon nehezen tudom megmagyarázni ezt a szokatlan kettősséget, de zsigerien a gyomromban érzek mindent, amit a szereplők, átélek mindent, amit ők. Margaret Atwood falat von a szereplők és az olvasó közé, de ez a fal nem zár ki teljesen, mert átlátszó, és óvatosan, kis adagokban ugyan, de minden átszivárog. Képtelenség kivonódni a történetből, mindabból, amin a karakterek keresztülmennek. Margaret Atwood csak mesél. Tényszerűen, rezignáltan, elmond mindent, se többet, se kevesebbet annál, ami történt, és ennek megélését teljes mértékben az olvasóra bízza. Az ő narrációja nem kíván befolyásolni heves érzelmekkel, de nem is takargatja a karakterek érzéseit. Azt átengedi a falon, de a sajátjait nem. Ez a fajta prózaiság rám elképesztő hatással van, és mindig erőteljesen megérint.
Nem volt ez másként ez alkalommal sem, azonban a kötet egyes elemeit nem tudtam hova tenni, és bevallom, a befejezésben csalódtam, egyszerűen nem illik a történet gondolatiságához. Azt nem tudom eldönteni, hogy Margaret Atwood csak elfáradt a végére, vagy szándékosan így akarta lezárni, de bármelyikről is legyen szó, sótlan és méltatlan ez a lezárás a kötethez és magához Margaret Atwoodhoz is. Összecsapott és elkapkodott, nincs benne karakterfejlődés, és a fizikai biztonságot leszámítva, nem érzem, hogy bármi is más lenne, mint a történet elején. Leírtunk egy nagy kört a semmiért. Egyes karakterek sorsa minden logikát nélkülözve fonódik össze, egy fél mondatnyi korábbi utalás sincs arra, hogy annak a két embernek bármiféle szándéka lenne egymással, vagy valamiféle közük lenne egymáshoz, ezért ezt nagyon légből kapottnak éreztem, mint aki kifogyott az ötletekből, de akart még valami nagy durranást, de az teljesen félresikerült. Ahogy Andi írta egyszer az egyik értékelésében, “a végét lecsapta az író, mint a csücskét, és hiányérzetem maradt”.
A félresikerült befejezést leszámítva szerettem olvasni a könyvet, az első kb. kétharmad része félelmetesen reális szatirikus disztópia lenyűgöző stílusban, ami ismét egy rakás gondolkodnivalót adott útravalóként.
Nézegettem a külföldi borítókat, mutatok is néhányat belőlük, nekem nagyon tetszik a magyar verzió, számomra leginkább ez adja át a legjobban a történet szellemiségét.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 