Fülszöveg
Az alabamai Maycomb városában utolsó gondtalan nyarát tölti egy testvérpár, Jem és négy évvel fiatalabb húga, Jean Louis, akit mindenki csak Fürkésznek nevez. Az őket anya nélkül nevelő Finch ügyvéd megpróbál tökéletes apaként viselkedni, ám neki sem könnyű. Izzik körülötte a levegő: egy színes bőrű férfit véd a bíróságon. Ráadásul váratlan események, misztikus jelenések, nyugtalanító hírek zavarják meg a család nyugalmát. A gyerekek élete is gyökeresen megváltozik: a felnőtté válás varázslatos és fájdalmas útja immár elkerülhetetlen számukra… Harper Lee magával ragadó történetét a gyermekek szemével láttatja, és ez ad a mesének olyan hitelességet és bájt, amely méltán emelte regényét az örök klasszikusok közé. Újrafordításával a mai kor nyelvén szólal meg a napjainkban is aktuális témát feszegető mű. A felkavaró regény folytatására 55 évet kellett várni. Több mint fél évszázad után került elő egy elfeledett kézirat, melyben a Ne bántsátok a feketerigót! gyermekszereplői már felnőttként tekintenek vissza az eseményekre, és szövik tovább a történetet. A bibliai idézetre (Ézsaiás 21,6) emlékeztető Menj, állíts őrt mélyebb kontextusba helyezi a már megismert család történetét és az ellentmondásokkal terhelt korszakot ábrázoló képet.
Nagyon régóta szerepelt már a várólistámon Harper Lee klasszikusa, és végre sort kerítettem rá, hogy elolvassam. Mostanában viszonylag gyakran járok könyvtárba, amit imádok, de szegény itthoni olvasatlan könyveim nem annyira örülnek ennek, mert cserébe sajnos velük nem haladok. A Ne bántsátok a feketerigót! is a könyvtárból kölcsönöztem ki, ez volt az első februári olvasmányom.
A könyvről mindössze annyi előismerettel rendelkeztem, hogy a rasszizmus a központi témája, és van benne egy Atticus nevű szereplő, semmi más információm nem volt, azt sem tudtam, hogy gyermekszemszögből meséli el a történetet, mert még a fülszöveget sem olvastam el.
A történet során megismerkedünk a Finch családdal: Atticus-szal, az özvegy apával, két gyermekével, Jeremy-vel (Jem), Jean Louise-szal (Scout), valamint házvezetőnőjükkel, Calpurniával. A történetet Scout meséli el, részletes képet kapunk a mindennapjaikról, és annak ellenére, hogy rendkívül olvasmányos a szöveg, én borzasztóan nyögvenyelősen haladtam az első kb. száz oldallal, bevallom, félbe is akartam hagyni, de erőt vettem magamon, mert érdekelt azért, hová fognak vezetni az események, de önmagamon is meglepődtem, mennyire nem bírtam elviselni az elejét. Nem értettem, mi lesz a jelentősége a leírtaknak, egy fekete férfi meghurcolásához mi köze van annak, hogy a fehér Finch család hogyan élt az 1930-as években az Amerikai Egyesült Államokban. Sok mellékes információt tartalmaz a könyv, aminek semmi köze a cselekmény fő szálához. Aztán kezdtek összeállni a mozaikdarabkák (bár a végén kiderült, hogy tényleg nem volt mindennek jelentősége), de a csúcspont után, ami egy fekete férfi (Thomas Robinson) tárgyalása volt, megint leült a történet, bár ezután azért több releváns dolog történt, mint a regény kezdetén.
Aztán kiderült, hogy részben azért volt hozzá köze, hiszen bemutatta a fehérek és feketék együttélésének a körülményeit, hogy hogyan bántak a feketékkel, mennyire fogadták be, vagy közösítették ki őket. Egyes részeknek kifejezetten jót tett a gyermekszemszög, Scout jóságos, ártatlan gyermekszemével nézni az eseményeket sokkal inkább kidomborította a történtek kegyetlen oldalát, hiszen egy gyermek nem nézi a bőrszínt, a vallást, ő csak az embert látja, és azt, hogy bizonyos dolgokat megtenni valakivel helytelen és igazságtalan. Ezzel szemben a felnőttek világa már előítéletekkel és alaptalan rosszindulattal fertőzött. Voltak azonban olyan részek, ahol kevés volt a gyermekszemszög, nem adta át az események erejét és jelentőségét, mivel egy gyermek még nem látja az azok mögött meghúzódó okokat és motivációkat, nem képes még olyan összetetten felmérni bizonyos helyzeteket.
A regény csúcspontja Thomas Robinson tárgyalása, ami fájdalmasan gyorsan el van intézve, az ezt megelőző eseményekről és magáról a tárgyalásról sokkal szívesebben olvastam volna, hiszen ez volt a lényege az egész történetnek. Legalábbis olvasás közben ezt gondoltam, aztán utólag rájöttem, hogy talán mégsem. Egy ember igazságtalan sorsán keresztül került bemutatásra egy komplett társadalmi probléma, aminek fontos részét képezik a szürke hétköznapok, amikor semmilyen rendkívüli nem történik, de mégis… Az egyik gyerek odaveti a másiknak az iskolában, hogy az apja niggerimádó, vagy egy lány hazudik az apjának, hogy mentse a saját bőrét, de ezzel egy másik ember, egy másik család vesztét okozza. Apróságok, amik mégis összeadódnak, és összeállnak egy nagy kerek egésszé. És ehhez nagyon szépen kapcsolódik Atticus gondolata, miszerint “a csőcselék mindig emberekből tevődik össze.” Ezt egyébként már Kosztolányi Dezső is megfogalmazta az Édes Annában: “Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.” Ezt sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni, és mindent a tömegre, illetve a rendszerre fogni, és annak ellenére, hogy a rendszerszintű rasszizmus egy nyilvánvalóan létező jelenség, azt a rendszert is emberek irányítják, aminek a fogaskerekei a hétköznapi emberek…
Atticus Finch figurája a legszimpatikusabb, ő az, aki mindig a jó oldalon áll, az igazság fáradhatatlan harcosa, bármilyen nehéz is, soha nem térne le a helyes útról. Ő a kis ember, illetve a kis ember képviselője a rendszer ellen, aki végtelenül türelmes, bölcs, atyáskodó szereplő, tisztesség és becsület dolgában mindenki felett áll. Hírneve és lelkiismerete makulátlan és kikezdhetetlen, egyszerűen képtelenség nem igazat adni neki, bármilyen erkölcsi vagy etikai kérdésről is legyen szó. Számomra Atticus egyértelműen egy krisztusi karakter, és elképzelhetőnek tartom, hogy a szerző direkt formálta ilyen feddhetetlenre és tiszta lelkűre, ő ugyanis az ellentéte minden rossznak és mocskosnak a világban, ő az, aki mindenkit olyannak fogad el, amilyen, még arra sem tud haragudni, aki kígyót-békát kiabál rá akár a háta mögött, akár szemtől szemben, sőt, még arra sem, aki a csőcselék részévé válik, és a vesztére tör. Fordítsd oda a másik orcádat is… Én is szerfelett kedveltem, mint embert, mint ügyvédet, mint állampolgárt, de mint apa meglehetősen távolságtartó volt. Jemet és Scoutot ugyan mindig a jóra tanította, mindig meghallgatta őket, és az alapvető törődést és gondoskodást biztosította a számukra, de mindeközben valahogy mégis nagyon hűvös maradt, és nem éreztem részéről azt a feltétlen szeretetet a gyermekei irányába, ami szerintem egy egészséges szülő-gyermek kapcsolatot jellemez. Számára a tiszta lelkiismeret mindennél fontosabb volt, még a gyermekeinél is, ez az utolsó jelentből is világosan kiderült.
Annak ellenére, hogy úgy gondolom, ez egy jelentős mű, ami több oldalról közelíti meg a fenti témákat, nem lett a kedvencem, sőt még kiemelkedően jónak sem mondanám. Egyszer mindenképpen érdemes elolvasni, de Harper Lee nem ír annyira jól, hogy magával sodorjon és az agyamba fészkeljen a regény. Néhány dolgot egyedülálló szemszögből jelenít meg (mint pl. a fent említett rendszerszintű rasszizmus kérdése), a gyermekszemszög is jó választás volt egyes részekhez, de annyira összetetten kívánta feldolgozni a regény témáját, ami meghaladta a képességeit, és ezért a befejezés is jelentéktelenségbe fordult át, sajnos nagyon kifulladtak már a szereplők és a történet is, nem kapott egy szép, kerek lezárást. Hiányérzetem maradt, mind a történések, mind egyes szereplők sorsát illetően, és míg kevésbé fontos dolgokról több tíz oldalon keresztül olvashatunk, emberek élete pár oldalon vagy mondatban el van intézve.
Nem bántam meg, hogy elolvastam – azt igen, hogy nem fiatalabb koromban tettem, akkor talán nagyobb hatással lett volna rám -, és bizonyos gondolatokat magammal viszek belőle, de ez számomra nem lett egy életre szóló, meghatározó könyv.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 