Fülszöveg
A Császárnak nekromanták kellenek.
A Kilencedik Ház halottidéző hercegnőjének pedig egy rettenthetetlen kardforgató.
Gideonnak van egy jó kardja, pár izgi szexlapja, meg a hócipője, ami megtelt már az élőholt rendek baromságaival.
A lovaglány ugyanis eddigi életét halottimádó apácák, csontvázszolgák és ősöreg szektások között töltötte, így bármire hajlandó lenne, hogy végre kiszabadulhasson a rendház szolgaságából és beállhasson a Dominicus naprendszer Császárának fényes seregébe. Úrnője és egyben gyermekkorának megkeserítője azonban csak egyetlen feltétellel hajlandó útjára engedni…
Harrowhark Nonagesimus, a Kilencedik Ház páratlan csontmágus boszorkánya rendkívüli küldetés előtt áll. A Császár valamennyi Ház örökösét halálos próbatételre szólította, amelyhez minden tudásukra, erejükre és ravaszságukra szükségük lesz. Na, meg egy-egy tehetséges lovagra. Amennyiben Harrow kiállja a próbát, a Feltámadás halhatatlan, nagyhatalmú szolgájává emelkedik, azonban, ha az ő képességei és bajnoka, Gideon pengéje kevésnek bizonyul, a Kilencedik Házra biztos pusztulás vár.
Persze, jól tudjuk, hogy a halál nem feltétlenül az út vége.
Tamsyn Muir új-zélandi írónő debütáló regénye a 2019-es év legnagyobb meglepetése lett a sci-fi- és fantasy-irodalomban, amely az összes nagyobb díj döntőjéig eljutott, majd elnyerte a Locus-díjat a legjobb első regénynek járó kategóriában, illetve az újonc szerzők számára alapított Crawford-díjat.
Az utóbbi időben nem igazán olvastam fantasy-t, de már nagyon hiányzott, és erre a kötetre esett a választásom, ami már a megjelenése óta a radaromon volt. Mindenre számítottam ezzel a regénnyel kapcsolatban, csak arra nem, amit végül kaptam… Ha két szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, észbontó és lehengerlő, teljesen beleszerettem ebbe a kötetbe, mindent imádtam benne: a háttértörténetet, a világfelépítést, a karaktereket, a humort, és a neveket, annyira jó nevek vannak benne! Sziporkázó és egyedi, sötét és misztikus, de legfőképpen letehetetlen. Na, de kezdjük az ez elején.
A történet a távoli jövőben játszódik, hogy pontosan mikor, az nem derül ki. A Dominicus naprendszer különböző bolygóin kilenc uralkodóház tagjai élnek, mindegyik Háznak másfajta szerepe és tagjainak másfajta képességeik vannak. A Házak saját történelemmel és háttértörténettel rendelkeznek, ezekre fokozatosan derül fény a cselekmény előrehaladásával. A főszereplő Gideon Nav a Kilencedik Ház bolygóján él, mely Háznak Harrowhark Nonagesimus (imádom ezt a nevet) csontmágus az örököse. Harrownak választott lovagjával (a lovag szerepét jelen esetben Gideon tölti be) részt kell vennie egy fontos próbatételen, ami az Első Ház bolygóján kerül megrendezésre, a Császárnak ugyanis a legjobb nekromantákra van szüksége, ezért a különböző Házak örököseinek és lovagjaiknak össze kell mérniük nem csak az erejüket, hanem a tudásukat, illetve képességeiket is. Harrow és Gideon elutaznak hát, hogy megmérettessék magukat, csakhogy a történetben van egy kis bökkenő: mindketten szívből gyűlölik egymást, azonban egymásra vannak utalva, egymás nélkül mindkettejük sorsa meg van pecsételve (ennek az oka majdnem a történet végéig ismeretlen).
Időbe telt, míg elkezdett összeállni a kép, és kb. az első ötven oldal után abba is akartam hagyni, mert egyrészt idegesített, hogy nem értek semmit, egy nagy katyvasznak tűnt az egész, másrészt pedig erőltetettnek éreztem a nagyon laza stílust és az obszcenitást. Úgy éreztem, öncélú, és volt is bennem egy kis megbánás, amiért nem a könyvtárból kölcsönöztem ki, hanem rögtön megvettem, amikor kedvet kaptam hozzá. Aztán az ötvenedik oldal után szépen lassan kezdett átfordulni az egész, és nagyon-nagyon lassan, de a történet kezdett értelmet nyerni, és az események is egyre izgalmasabb fordulatokat vettek. Aztán már azt bántam meg, hogy csak e-bookban vettem meg.
Ez a könyv nem adja könnyen magát, a szerző elképesztően apró adagokokban csepegteti az információkat, és miután már elkezdtem élvezni a könyvet, még akkor is sokáig bennem volt az az érzés, hogy ennek egyébként semmi értelme nincs. Tetszett, nagyon jókat derültem a vicces részeken, szerettem a karakterek csörtéit, főleg, Gideon és Harrow dinamikus párosa került közel a szívemhez, de fogalmam sem volt, hova fog kifutni az egész. De Tamsyn Muir megajándékozott a kitartásomért, minden gyönyörűen a helyére került, és utólag belátom, sokkal jobb volt így, hogy nem tudtam mindent előre, teljesen elrontotta volna az élményt, hiszen abban mi az izgalom, ha kiszámítható a cselekmény, és mindenki nyílt lapokkal játszik? Ez így százszorta élvezetesebb volt.
A szerző nagyon ért a feszültségteremtéshez, és ahhoz, hogyan tartsa fenn az olvasó érdeklődését, ha nem így lett volna, tényleg már az elején feladtam volna a próbálkozást. A bejegyzés elején írtam, hogy mindent szerettem ebben a könyvben, de volt két dolog, ami különösen lenyűgözött: az egyedi világépítés, illetve a karakterek.
Ez ugyebár egy sci-fi fantasy regény, amiben inkább a fantasy jegyek dominálnak, a sci-fi csak másodlagos, mégis tökéletes elegye a kötet a két stílusnak. A jövőben járunk, a technológia előrehaladott, de közben mégis lovagok párbajoznak, az Első Ház bolygóján egy rakás mosdatlan karakter kóvályog, és a Házak képviselői egy lepukkant koszfészekben laknak. Egyfajta futurisztikus középkort kapunk, ahol szerepet kap a technológia, a közelharc, a vallás és a mágia is. Nagyon eklektikus az egész, és először kicsit furcsának is hatott, de meglepően remekül jól kiegészítik egymást ezek a különböző alkotóelemek.
A karakterábrázolás elsőrangú, női lovagok, kiskorú örökösök, báránybőrbe bújt szende szüzek, itt aztán minden van. Természetesen a hangsúly a két főszereplőn, Gideonon és Harrow-n van, akiknek az egymás iránti gyűlöletéből valami egészen furcsa, fenomenális szövetség bontakozik ki. A fricskák és a szócsaták természetesen elkerülhetetlenek, és itt ki is kell térjek arra, hogy a könyv meglehetősen obszcén szövegezésű. Ez engem nem zavart, mert illett a stílusához és a hangulatához, de itt tényleg mindenki kimond mindent. Gideon ócsárolja Harrow-t, ahogy csak a száján kifér, és ezt vissza is kapja. De a többi Ház tagjai sem bánnak kesztyűs kézzel sem egymással, sem ellenfeleikkel. Az öncélú trágárság nem az én asztalom, de itt nem erről van szó, abszolút illik a történet lendületéhez ez a kifejezésmód, a szerző nagyon a helyén kezelte a nyelvezetet. Úgy éreztem, előjön a szereplőkből az az ösztönlény, amit mi sokszor visszafojtunk, és amikor valamilyen lehetetlen helyzetben úgy odavágnánk valami nyers és nem túl kedves dolgot… Na, itt nem fogták vissza magukat, és ezáltal egy kicsit én is megéltem a bennem élő ösztönlényt, abszolút olyan hatással volt rám, hogy néhány elképesztően szórakoztató óra erejéig el tudtam lazulni, és a karakterek személyes harcain keresztül én is ki tudtam ereszteni a gőzt.
Mélyre merülünk a szereplőket mozgató motivációkban, és természetesen egy hatalmas rejtélyre is fény derül, de a befejezés még több kérdést vet fel, mint amire választ kaptunk. Ha újra fogom olvasni (mert újra fogom, e felől semmi kétségem nincs), sokkal lassabban fogom, most ugyanis túl mohó voltam, tényleg faltam a sorokat, nagyon türelmetlen voltam, tudni akartam mindent, de legközelebb szeretném sokkal lassabban kiélvezni, mert ez olyan történet, amit az első mondattól az utolsóig ki kell. Arról nem is beszélve, hogy az aprólékos történetvezetésben mindennek, de tényleg mindennek jelentősége van. A regény sok szereplővel dolgozik, Gideonon és Harrow-n kívül még tizenhat versenyző, plusz egy-két mellékszereplő is megjelenik, nagyon oda kell figyelni, van is egy lista a szereplőkről a könyv elején, én ezt kijegyzeteltem, és olvasás közben is mindig feljegyeztem, hogy kivel mi történt, hogy mindent észben tartsak.
Egyetlen kritikát fogalmaznék meg a kötettel kapcsolatban, ez pedig az utolsó, akciódús harcjelenet. Ez számomra egyáltalán nem illett oda, mert habár korábban is voltak fizikai összetűzések, ebben a történetben sokkal nagyobb jelentősége volt az elmejátékoknak, a stratégiának, a taktikázásnak, az ármánykodásnak, és nekem ehhez képest eléggé idegen volt, hogy ész helyett erővel dőlt el a végén minden. Ezt leszámítva nem tudok semmi rosszat elmondani róla, csak ajánlani tudom, ha egy igazán szokatlan, egyedi, pörgős, belevaló sci-fi fantasy regényre vágytok, és szeretnétek teljesen kiszakadni a valóságból. Az én fejemet teljesen elcsavarta, és tényleg kizártam mindent, amíg olvastam, csak a történet létezett, nagyon jó volt ilyen szinten kikapcsolódni.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 