Fülszöveg
A Háztartás méltán szerepel minden idők legjobb regényei között. Ruth és Lucille egy idahói kisvárosban élnek szigorú nagyanyjukkal, majd, amikor ő meghal, különc nagynénjükkel, Sylvie-vel. Édesanyjuk elhagyta őket, és egy szikláról a közeli tóba kormányozta az autóját, ugyanabba a tóba, ahol korábban a lányok nagyapja is életét vesztette egy vonatbalesetben. Ruth és Lucille nemcsak a gyászt, de Sylvie sajátos gyereknevelési módszereit és csavargó életmódját is másképp dolgozza fel: míg az előbbi a kalandot látja benne, az utóbbi számára egyre kínosabbá válik a nő jelenléte, és mindent megtesz, hogy a családi köteléket elszakítva normális életet kezdjen. A Háztartás Marilynne Robinson minden érzékre ható, felejthetetlen regénye: pillanatkép két árva lányról, akiknek a felnőttkor küszöbén meg kell tanulniuk, milyen ára van annak, ha a saját útjukat akarják járni. A könyvet Szabadkai Bernadett fordította.
Marilynne Robinson Pulitzer-díjas író, esszéista 1943-ban született Idaho államban.
A bejegyzésben van egy spoileres rész, ezt megjelöltem.
A Háztartás a címéhez hűen egy háztartás, vagyis egy család történetét meséli el, ahol a főszereplő testvérpárt Ruth-t és Lucille-t édesanyjuk halála után több családtag is neveli: először a nagyanyjuk, az ő halála után a nagymama sógornői, később pedig nagynénjük, Sylvie. Habár a történéseket Ruth narrálja, és láthatólag ő és Lucille a főszereplők, szerintem sokkal inkább Sylvie-ről szólt ez a történet, aki felhagyva vándor életmódjával hazatért, hogy unokahúgairól gondoskodjon. Ebből a vándor életmódból kifolyólag Sylvie nem illik be az álmos, unalmas kisváros idilli képébe. Az állandóság és a biztonság, amire a gyerekeknek nagy szüksége lenne, számára ismeretlen fogalmak, nem tudja megadni Ruth-nak és Lucille-nak azt, amire szükségük van, de nem is igyekszik, hogy ezen változtasson, hiszen ahhoz fel kellene adnia önmagát. Hazatért ugyan, és elvállalta a felnőtt gondozó szerepét, de valójában képtelen ebbe a szerepbe belehelyezkedni, egyfajta folytonos zaklatottság jellemzi a lelkiállapotát, nem találja a helyét, mindig fél lábbal van csak bent a házban, a másik mindig menekülőutat keres: el a házból, a kisvárosból, vonatokat fürkész, ösvényeket pásztáz, melyik irányba tudna nyomtalanul elillanni.
Érkezése újfajta dinamikát visz a család életébe, de ez a legtöbb esetben nem felel meg két iskoláslány igényeinek. Az, hogy ő maga más, mint a helyiek, üdítő egyébként, néha igenis felül kell írni a szokásjogon alapuló konvenciókat, csakhogy itt két gyerek életéről van szó, nem biztos, hogy felelősségteljes döntés volt vállalkozni a szülői szerepre, annak a tudatában, hogy képtelen lesz beilleszkedni. Túlzásokba esik, nem törődik vele, hogy a lányok nem járnak iskolába, vagy hogy merre császkálnak sötétedés után, és hogy úgy általában véve mi van velük, mivel töltik a szabadidejüket, mi foglalkoztatja őket. Ennek a nemtörődömség azonban hosszú távon nem tartható állapot, és súlyos következményekkel jár…
Ruth és Lucille egyébként teljesen ellentétes személyiségek, és egy időn után abban is megmutatkozik, hogy hogyan reagálnak arra a háztartási rendre, ami Sylvie életével köszöntött rájuk.
A regény nagyon erősen indít, a hangulat végig nagyon nyomott és feszült, ott remeg a levegőben a “valami rossz fog történni” érzés, ami végül be is következik. Vagyis hát nézőpont kérdése, hogy ami történik, az rossz-e… Véleményem szerint legalábbis nem helyes. Abban az életkorban és formában, amikor és ahogyan megtörtént, semmiképpen. Van a regényben egy pont, amikortól nagyon lelassul a cselekmény, ami még rendben is lenne, de sajnos manírossá is válik. Ez a “nyugalmi” időszak Sylvie érkezése és azután kezdődik, hogy a jelenléte megszokott, elfogadott dologgá válik, és berendezkedik az új háztartás, és a végkifejlet bekövetkeztéig tart. Úgy éreztem, hogy ez a rész egy légüres tér, és a szerzőnek nincs mondanivalója, ezért a naplementéről és egyéb hasonlókról szőtt barokkos körmondatokkal töltötte ki a helyet. Ezek a nyilvánvalóan lírainak szánt leírások túlságosan is patikamérlegen vannak kiadagolva, mintha minden mondat egy képlet szerint lenne kiszámolva, és tiszta, sebészi precizitással lenne odaillesztve, hogy megfeleljen egy potenciálisan sikeres kortárs szépirodalmi mű követelményeinek. Nem tudom elfogadni a a filozofikus műveszkedésbe csomagolt semmit. Ez most úgy tűnhet, hogy a tájleírások nem tetszenek, pedig nem erről van szó, ez csak egy elem, ami eszembe jutott és kiemeltem, de úgy összességében túl van írva ez a rész.
A másik problémám, hogy az, ami a könyvben megtörtént, az számomra elrugaszkodott a valóságtól. Megismerve a szereplőket, és a motivációjukat, számomra hihetetlen volt. Mert hogy Sylvie csavargó, és teszi, amihez kedve van, egy dolog.
SPOILER!!! De ebbe belerángatni Ruth-t, és szó nélkül hátrahagyni Lucille-t… SPOILER!!!
Húsbavágóan realista próbálkozás ez a cselekményszál, de nem tudtam komolyan venni. Hamarabb elhittem volna, hogy az egyik reggel csak úgy eltűnik, persze akkor nem ütött volna ekkorát a befejezés, és nyilván ez volt a cél, de hatásvadásznak éreztem ezt a megoldást.
Értem, hogy fikció és szépirodalom, de a jó fikció (ha nem sci-fi vagy fantasy), azért a valóság talaján áll. Nagyon elvont és művészi akar lenni ez a könyv, de számomra átesett a ló túloldalára. A befejezés kicsit feljavította a cselekményt (bár az előbb leírtak miatt azzal sem vagyok teljesen megelégedve), sokáig azt gondoltam, sehová nem fog kifutni az egész, de sajnos még ennek ellenére sem nyerte el őszintén a tetszésemet.
Marilynne Robinson egyébként egyértelműen tehetséges szerző, jó témát is választott, de én megfelelési kényszert érzek ki ebből a regényből, mintha mindenáron egy díjakkal jutalmazott, sikerlistás kötetet akart volna kierőlködni magából. Valami olyasmit, amit garantáltan méltatni fognak a kritikusok, és ami a sikerlisták élén landol majd. Több ösztönös érzelem, és ez egy kiváló regény lett volna.
Lehet, hogy semmiben nincs igazam a szerző szándékát illetően, de bennem ez merült fel olvasás közben, aztán meg lehet, hogy ő szimplán csak így ír, én meg spekulálok.
A stílusa egyébként nagyon emlékeztet Elizabeth Stroutéra, aki viszont sokkal jobban műveli ezt a műfajt, mint Marilynne Robinson, csak valamiért ő kevésbé ismert és elismert, aminek az okát nem tudom (csak van-egy két sejtésem), de a tényét nagyon szomorúnak találom.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 