Walter Tevis: A vezércsel

Fülszöveg
Beth Harmon csendes, morózus és első pillantásra jelentéktelen nyolcéves kislány, akit édesanyja halála után árvaházba küldenek. Legfőbb társasága egy másik árva, és a gyermekotthon gondnoka, aki sakkozni tanítja. A sakk szép lassan Beth életének értelmévé válik.
Idővel a fiatal tehetség a nyugtatókhoz és az alkoholhoz nyúl, hogy elmenekülhessen a valóság elől. De a sakkpartik során kiélesednek az érzékei, tisztán gondolkodik, és úgy érzi, hogy talán visszanyerheti az irányítást. Tizenhat éves lányként a hidegháborús években már az USA nyílt bajnokságán küzd a győzelemért. Azonban, miközben szakmai képességei egyre fejlődnek, a tét is növekszik, egyre félelmetesebbnek tűnik számára az elszigeteltsége, és egyre csábítóbbá válik a menekülés gondolata.

És eljön az a pillanat, amikor a világ legjobb játékosával kell megküzdenie a Szovjetunióban. Képes lesz-e nyerni, vagy végül függőségei áldozatává válik?

A Netflix sorozat előtt sajnos én sem hallottam erről a könyvről, amit nagyon sajnálok, ugyanis óriási sakkrajongó vagyok. Gyerekkorom óta rendszeresen sakkozok, ha épp nincs kivel, akkor az interneten, és nagyon lelkes, bár amatőr játékos vagyok, de az olvasás mellett ez az egyik kedvenc időtöltésem.

Nagyon kíváncsi voltam a könyvre, de kicsit tartottam is tőle, hogy vajon vissza lehet-e adni sakkjátszmákat ugyanolyan élvezetesen egy könyv lapjain, mint a képernyőn (ami nem teljesen valid kétely, hiszen a könyv született meg előbb). Nos, egy kicsit sem csalódtam, sőt… Még jobban is élveztem a könyvet, mert Beth gondolatain keresztül meséli el a szerző a történetet, és behatóbban megismerhetjük a félelmeit, a motivációit és a küzdelmét, mint a sorozatban. Ami egyébként kivételes, én háromszor néztem végig, de a könyv részletesebb betekintést nyújt az ifjú sakkzseni életébe.

Sok minden érdekessé és különlegessé teszi a könyvet, az egyik kétségtelenül az a tény, hogy a főszereplő nő, aki ráadásul ragyogóan sakkozik, mindezt a ’60-as években, amikor is ez kuriózumnak számított. Mára már szerencsére ez nem ok a csodálkozásra, de akkoriban még az volt, de Beth Harmon karaktere egyébként is jellegzetes és egyedi. Nagyon csendes és visszahúzódó, a sakkon kívül nem igazán érdekli semmi. Miután az árvaházban, ahová édesanyja halála után kerül, a mogorva és nyers modorú gondnok megismerteti a játékkal, az egyetlen életcéljává a sakk válik. Egyedül akkor érzi igazán, hogy él, amikor sakkozik, ingerült és feszült, amikor nem játszhat, és nagyon dühös, amikor veszít, vagy feladni kényszerül a játékot. A helyzeten nem segít, hogy az árvaházban a gyerekeket altatókkal és nyugtatókkal tömik, így Beth már nagyon fiatalon gyógyszerfüggő lesz, amit később az alkoholfüggőség követ majd. Mélységesen felháborított, hogy az árvaház vezetői nem ismerték el a felelősségüket Beth függőségének kialakulásában (és ez biztos érintett még más gyerekeket is), sőt, még meg is büntették Beth-t, amikor az elvonási tüneteket enyhítendő gyógyszert próbált lopni. Erről a cselekményszálról szívesen olvastam volna bővebben, mert akkoriban ez abszolút megszokott megoldás volt, hogy ne legyen sok gond a “kezelhetetlen” gyerekekkel.

Sok minden elbűvölt ebben a könyvben, az egyik az atmoszférája: egy titkos világ, ahová csak a legkiváltságosabbak léphetnek be. Ha nem tudod fejből az összes sakkmegnyitást és végjátékot (nem is tudom, számon tartják-e valahol mindegyiket), itt esélyed sincs. Imádtam olvasni ezekről, magukról a lépésekről, az egyedi kombinációkról, amik nekem soha eszembe sem jutottak volna, de sürgető késztetést éreztem, hogy megvegyem a Modern Chess Openings c. könyvet, ami egyébként profi játékokosnak való, de akkor is. (Még nem vettem meg, de meg fogom.)

Két másik olyan vonulata van még a regénynek, ami engem nagyon megragadt, és ezek szorosan összekapcsolódnak. Az egyik, hogy a szerző nagyon hitelesen ábrázolja a mélységeket és a magasságokat, a “zseni létnek” nem csak a jó oldalát mutatja be, hogy milyen felemelő érzés, amikor Beth Harmon szimultán játékban mindenkit letarol tizenéves kamaszlányként, hanem azt a rengeteg gyötrődést, az álmatlan éjszakákat, a zsigeri félelmet, hogy elveszít egy játszmát, a függőséget és annak következményeit, azt, hogy minden egyes gondolata kizárólag a sakk körül forog, és ez teljesen beszűkíti a tudatállapotát.

A másik pedig a tehetség és a szorgalom kapcsolata. Sokan azt hiszik, ha valaki tehetséges valamiben, akkor minden könnyen jön, és nem kell érte megküzdenie. Nos, ez nem igaz, de a köztudatban valamiért mégis ez él. Beth útja szépen bemutatja, hogy még egy lángésznek is rengeteget kell gyakorolnia. Ő sem nyer meg minden mérkőzést, olykor hibázik, rossz döntéseket hoz, nem gazdálkodik jól az idejével, nem szán kellő időt az önfejlesztése (nem a sakkra, hanem a saját mentális jólétére gondolok) és a pihenésre, elszigeteli magát mindenkitől (ezt a részt nagyon átéreztem, erre én is hajlamos vagyok), vagyis egy esendő emberi lény, aki a tökéletességet hajszolja, és nem éri be kevesebbel. Az önértékelése attól függ, milyen eredményeket ér el a sakkban. Sokszor még azzal sem elégszik meg, ha megnyeri az adott játszmát, ha utólag úgy ítéli meg, hogy hibázott valamelyik lépésnél, azonnal önostorozásba kezd. Amikor pedig eljut oda a karrierjében, hogy a Szovjetunióba kell utaznia, és a világ legtehetségesebb, legkönyörtelenebb játékosai ellen kiállnia, akkor bizonyosodik be igazán, hogy még a zseniális Beth Harmonnak is RENGETEGET kell gyakorolnia. Nem csak a megnyitásokat, a középjátékokat és a végjátékokat, hanem tanulmányoznia kell ellenfelei stílusát is, korábbi mérkőzéseiket, a lehetséges buktatókat, gyakorolja azt is, amiben már nagy gyakorlata van, és még többet azt, amiben kevesebb. Heteket, hónapokat tölt reggeltől estig a felkészüléssel úgy, hogy már hosszú évek gyakorlata van mögötte, eleinte azonban csak ösztönből játszott, nem volt stratégiája, a nagy orosz sakkozók ellen azonban ez kevés, oda alaposság és megfontoltság kell, és ezen a téren Beth-nek még nagyon sokat kell fejlődnie.

A hosszú, versenyzéssel töltött évek alatt szerez ugyan barátokat, de a döntő pillanatban mégis kizárja őket, nagyrészt egyedül csinál végig mindent, és még magának sem vallja be, hogy a mentális terhet túl nehéz egyedül cipelnie, és segítségkérést a gyengeséggel azonosítja.

Beth-nek egyébként sem volt könnyű dolga, szülők nélkül kellett felnőnie, egy árvaházban, abuzív körülmények között. Igaz, később örökbefogadták, de a nevelőapja elhagyta, a nevelőanyja pedig nem törődött vele, csak az érdekelte, hogy Beth tehetsége mennyit pénzt hoz. Kihasználta a gyereket, akit eleve csak azért fogadott örökbe, hogy megmentse a haldokló házasságát. Beth előtt nem volt példa semmilyen egészséges emberi kapcsolatra, nem csoda, hogy ő maga is nehezen teremtett kapcsolatot másokkal. Nem volt rendes gyerekkora, igazi támogatást soha nem kapott, szóval nehezített pályán indult az életben, ehhez képest szép ívet járt be.

Érintőlegesen ugyan, de megjelenik a mentorálás fontossága is. A gondnok, Mr. Shaibel indította el Beth-t ezen az úton, ő volt az egyetlen, aki önzetlenül tett a lány előrehaladásáért, kisegítette, amikor pénzre volt szüksége élete első hivatalos versenyhéhez (amit a nevelőanyjának kellett volna biztosítania). Ez a motívum szépen visszaköszön a regény zárójeleneténél, Beth kicsit visszaad abból, amit ő kapott.

A történetvezetés egyébként nagyon lendületes, és a sakkjátszmák leírása még azok számára is élvezetes, akik egyébként nem tudnak sakkozni, vagy nem különösebben jártasak ebben a világban, sakkszeretettől függetlenül képes bárkit berántani a történet.

A regény központi kérdése számomra az volt, hogy kicsoda Beth a sakk nélkül. Ahogy korábban már írtam, a lány önértékelése attól függ, milyen eredményeket ér el a sakkban. De amikor nem sakkozhatott, ha veszített vagy hibázott, akkor automatikusan bekapcsolt nála az önutálat. Fájdalmas pont volt ez nekem a regényben, egész életemben ezzel küzdöttem, ha nem teljesítettem elég jól, vagy csak négyest kaptam egy vizsgán, nem pedig ötöst, ha nem első helyezett lettem egy versenyen, vagy egyszerűen csak hoztam egy rossz döntést/hibát követtem el, akkor teljesen kiborultam, és értéktelennek éreztem magamat (és akkor még enyhe kifejezést használtam). Ezen mára már tudtam változtatni, de aki bármiféle eredményhez vagy teljesítményhez köti/kötötte azt, hogy ő mennyire értékes ember, az tudja, miről beszélek. Beth-nek feladata megtalálnia önmagát a tehetségén túl is, a könyvben erre még nem kerül sor, de van egy jelenet, amikor elgondolkodik azon, hogy mi lesz, ha megnyer minden versenyt? Ha eléri a karrierje csúcsát és nagymester lesz? Mit kezd akkor az életével Beth Harmon? És ezt mindenki vonatkoztathatja a saját életére. Akármilyen vonzónak is tűnik kiemelkedően tehetségesnek lenni valamiben (hazudnék, ha azt állítanám, hogy én nem irigyeltem Beth Harmon-t, a fél karomat odaadnám, hogy fele olyan jól sakkozzak), óriási teher is ez, és meg kell tanulni bánni vele, különben teljesen felemészti az embert, és az ember élete nem foroghat egyetlen dolog körül. Vagyis foroghat, de azért cserébe nagy árat kell fizetnie.

Beth-nek nem volt alkalma átlagos gyereknek és kamaszlánynak lennie, vagy megélnie a nőiességét (ezzel kapcsolatban is nagyon jó jelenetek vannak a könyvben), mert a sakk mindent beárnyékolt. Borzasztó nehéz dolog ez, hiszen ha nem ad bele mindent, akkor nem válhat nagymesterré, de ha mindent feláldoz ennek az oltárán, akkor sok mindenből kimarad, ami később lehet, hogy hiányozni fog, és ott marad egyedül a kérdéssel, hogy merre tovább.

Csak ajánlani tudom ezt a regényt és a sorozatot is, számomra kiemelkedő élmény volt, abszolút kedvenc lett, amit biztosan újra el fogok még olvasni. Anya-Taylor Joy elképesztően jól játssza egyébként Beth Harmon karakterét, viszont egy-két helyen átírták a forgatókönyvet, kihagytak dolgokat, és a végén sem teljesen úgy történt minden, mint ahogyan a sorozatban bemutatták. Érdemes a könyvet is elolvasni, akit érdekel a téma, vagy akinek tetszett a sorozat, az nem fog csalódni.