Fülszöveg
Ezt az antiutópista történetet egy tizenéves bandavezér, a jókedvvel kegyetlenkedő, ugyanakkor igen éles elméjű és a klasszikus zene iránt rajongó Alex mondja el, a maga egyéni, orosz eredetű szavakkal megtűzdelt szlengjén. Az ő egyszerre taszító és vonzó személyiségén keresztül kapunk képet az alattvalóira gondolattalan, gépies konformitást kényszerítő Államról.
Anthony Burgessnek (1917-1993), akit “Egy tenyér ha csattan” és “Beteg a doktor” című regényei alapján is ismerhet a magyar olvasó, leghíresebb műve a “Gépnarancs”. 1962-ben látott napvilágot, s azóta mit sem veszített aktualitásából. Nemcsak mert cselekménye a pontosan meg nem határozott jövőben játszódik, hanem mert Burgess írói képzelete és nyelvteremtő zsenialitása a napi politikánál is, a múló irodalmi divatoknál is időtállóbb.
A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!
Még évekkel ezelőtt a címe miatt figyeltem fel erre a könyvre, érdekesnek, furcsának találtam. A fülszöveg nem sokat árult el a cselekményről, úgyhogy elképzelésem sem volt, mire számítsak, és alaposan meg is lepett. Megküzdöttem az olvasással rendesen, nem csak a nyelvezete miatt, bár eleinte az is sokszor megakasztott. A regény eszenciáját ugyanis különleges nyelvezete adja, az orosz eredetű szleng, mely szavak/kifejezések a magyar kiadásban sem kerültek lefordításra. Eleinte vadul szótáraztam, keresgéltem a szavak eredeti, orosz megfelelőjét, de aztán rájöttem, hogy teljesen felesleges, több okból is. Egyrészt, nagyon frusztrált, hogy folyamatosan megakasztotta az olvasást, kb. minden második mondatnál meg kellett állnom; másrészt sok szó kikövetkeztethető a szövegkörnyezetből, ami esetleg mégsem, az x oldal elolvasása után értelmet nyer; harmadrészt pedig bizonyos szavak meg is vannak magyarázva.
Ami miatt inkább nyögvenyelősen haladtam, az a számomra felfoghatatlan mértékű öncélú erőszak, ami megjelenik a regényben. Nem csak lelkileg rázott meg, de egyes részek után már fizikai rosszulléteket okozott, ilyenkor le kellett tennem. Annyira nyers és barbár volt az egész, amit én már képtelen voltam befogadni. Elképzelni sem tudtam, hova fog vezetni ez az egész, félbe is akartam hagyni, mert nem voltam biztos benne, hogy lesz bármi értelme azon kívül, hogy a főszereplő megver, megerőszakol, kirabol bárkit, aki az útjába kerül, és mindezek után egy szemernyi rossz érzése sincs, a lelkiismeretfurdalás legenyhébb jeleit sem mutatja, sőt kifejezetten élvezi.
Alex azonban nem garázdálkodhat sokáig büntetlenül, ugyanis elfogják, később pedig szabadságvesztés büntetésre ítélik (a rendőrök személye is annyira kicsavart egy megoldás, a lehető legintelligensebb értelemben). Innentől válik igazán érdekessé a cselekmény, és komoly etikai, valamint erkölcsi kérdéseket vet fel. És itt értettem meg, miért volt szükséges, hogy egy ennyire szélsőségesen agresszív, erőszakos karakter legyen a főszereplője ennek a történetnek, ugyanis Anthony Burgess kérdésfelvetése* csak így lesz érvényes. Ahhoz, hogy Alex szabadulhasson, alapvetően problémamentesen le kell töltetnie a büntetését, azonban van egy kísérleti program, aminek a résztvevői hamarabb szabadulhatnak. Minden fogvatartott annyit tud erről, hogy a kezelés a szomszédos épületben zajlik, és Alex minden vágya, hogy átkerülhessen. Ennek érdekében előveszi meggyőzőtudományát, legfőbb fegyvere az álságos hízelkedés lesz. Naivan elhiszi, hogy kiemelkedő képességeinek köszönhető, hogy részt vehet a programban, de aztán kiderül, hogy ebben is volt egy csavar, teljesen más szintre emelte a kísérletet az, hogy a fogvatartott részt akart venni benne, és elhitte, ő maga érte el, hogy ez így is legyen.
Alex eleinte nagyon boldog, hogy néhány szem gyógyszer beszedése és pár film megnézése után szabadulhat, de nem sok időnek kell eltelnie, hogy rájöjjön, sokkal nagyobb árat kell fizetnie a szabadságáért. A kísérlet során ugyanis arra kondicionálják az alanyokat, hogy fizikai rosszullétet okozzon már az is, ha csak eszükbe jut, hogy elkövessenek valamilyen erőszakos cselekményt. Véghez vinni ezeket már nem is tudják, mert amint a gondolat megvalósítássá kezdene válni, egyszerűen képtelenek lesznek cselekedni.
Amikor Alex végre hazamehet, szembesül azzal, hogy teljesen átprogramozták, nem is tud mihez kezdeni magával, ráadásul a komolyzene iránti szeretetét is kiölték belőle, ami teljesen összetöri.
Itt érkezünk el a regény igazi csúcspontjához egy borzasztóan nehéz kérdéssel: meddig mehet el az állami büntetőhatalom a bűnözés visszaszorítása és a közbiztonság megőrzése érdekében? Ha van egy működőképes módszer, amivel teljes mértékben elérhető egy bűnözésmentes társadalom, akkor annak az érdekében bármit fel lehet áldozni? Meg lehet változtatni a bűnözők személyiségét, hiszen ők úgyis csak a társadalom “szemete”? Ember marad-e az ember, ha elveszik tőle a választás lehetőségét, vagy géppé válik? Mi fontosabb: a közérdek vagy az egyén szabad akarata?
Onnantól fogva ugyanis, hogy a kísérleti alanyok újra szabadok lesznek, nincs választási lehetőségük. Nem is dönthetnek úgy, hogy bűnöznek, mert arra teljes mértékben képtelenné váltak. És nem csak arról van szó, hogy a bűnözésre való képességük megszűnik, a személyiségüket is teljesen átformálják.
Kevés vagyok hozzá, és ez a blogbejegyzésni terjedelem is, hogy elkezdjem a kérdést mélyebben boncolgatni, és azt hiszem a könyv célja sem az, hogy kész válaszok szülessenek az olvasóban, de érdemes ezeken a kérdéseken elgondolkodni. Most elképzelhetetlen abba belegondolni, hogy egyáltalán valami hasonló helyzet valósággá válhat, de volt már nem kevés bizarr próbálkozás a történelem során, én soha nem vetem el a disztópikus/antiutópisztikus felvetéseket.
Hihetetlenül összetett kérdéskör ez, egyrészt borzasztó belegondolni egy ilyen kísérlet következményeibe, másrészt nem tyúklopásért büntették meg Alexet sem.
Érdekes kört ír le Alex személyisége, eleinte ugyanis mindenáron bűnözni akar, az agresszió, az erőszak a természete, a személyisége elválaszthatatlan része. Később, a kísérlet után továbbra is bűnözni akar, de már képtelen rá, a regény végére viszont megnyugszik, és már a bűnözés iránti vágya is megszűnik, egyáltalán nem vágyik rá, arra az érzésre, amit már csak az efféle gondolatok kiváltanak belőle. A kísérlettel tehát nem csak az érik el, hogy aki átesett rajta, ne bűnözzön, hanem hogy ne is akarjon bűnözni.
Engem mélyen elgondolkodtatott ez a könyv, bár azt hiszem, képtelen lennék még egyszer elolvasni, de a célját azt elérte. Egyébként is úgy gondolom, hogy fontosabb, hogy legyen az emberben egy kritikusi attitűd, merjen kérdéseket feltenni, azokon elgondolkodni, megvizsgálni minden szempontból, minthogy mindenre legyen valamilyen kész, azonnal bevethető, bölcselkedő válasza. Önhittség lenne azt gondolni, hogy valaki mindenhez ért, és minden témában kompetens annyira, hogy az álláspontja érdemben számításba vehető legyen.
Még inkább megnehezíti az olvasó dolgát, hogy a történet egy meghatározatlan időpontú jövőben játszódik, semmit nem tudunk arról, milyen típusú politikai rendszer, kormányforma működik (bár a körülményekből néhány dolog azért kikövetkeztethető), csak Alex életén és cselekedetein keresztül érzékeljük a valóságot.
Életem egyik legnehezebb olvasmányélménye volt ez a könyv, de nem bántam meg, hogy végül nem hagytam félbe, és csak arra tudok biztatni mindenkit, hogy tegyen vele egy próbát. Ha nem is esik jól olvasni, megéri kitartani, mert fontos könyv, Anthony Burgess pedig nem kispályás, mesteriek a megoldásai, és átüt a lapokon, hogy egy kiemelkedően intelligens szerző. Senkit ne tévesszen meg a sok kegyetlenség, attól még ez egy zseniális alkotás.
*Szerintem a Gépnarancs egy nagy felvezetés a fő kérdéshez, és az olvasó észre sem veszi, hogy szép lassan főzik meg az egyre melegedő vízben. A szerzőnek nem célja semmiféle válasszal szolgálni, és még csak nem is azért írta meg ezt a könyvet, hogy elmesélje kicsi Alex fiktív történetét, hanem hogy kegyetlenül rázúdítson az olvasóra egy szinte megválaszolhatatlan kérdést.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 