Fülszöveg
Marie Aubert új regényében egy család egy hétvégéjének eseményeit követhetjük nyomon több különböző nézőpontból. Egy átlagosnak gondolt, boldognak mondott, középosztálybeli család – nyugodt jólét, békés hétköznapok, biztonságos rutinok. A családját elhagyni készülő apa, egy önazonosságát éppen elvesztő nővér vagy a barátnője ghostingolása miatt egyre jobban frusztrálódó kamasz lány azonban mintha nem passzolnának bele a klasszikus képbe. Amint a korábbi viszonyítási pontok kezdenek elmosódni, és a komfortzónáktól távol kerül, amit a szereplők tettek, tesznek vagy tenni készülnek, jogosan teszik fel maguknak a kérdést, hogy ha igazából nem ilyenek, akkor milyenek vagyunk?
„Lezuhanyozom, lerázom magamról ezt az ügyet, és megdöngetem a mellkasomat, shit happens. Holnap felkelek, felveszem az öltönyömet, atyavilág, beszédet kell mondanom Linnea tiszteletére, szép dolgokat kell mondanom róla, miközben ő izgatottan ott ül, mind ott ülnek majd ünneplőben, mindenki ott lesz, én előadom a házigazdát az öltönyömben, és mosolygunk és ragyogunk a boldogságtól. Vasárnap este bebújok Ellen mellé az ágyba, hétfőn reggel felkelek, és uzsonnát készítek a gyerekeknek. Bemegyek dolgozni … munka után bevásárolok, hazamegyek, rendet teszek Eirik és Sivert után és tésztát főzök vacsorára. És újra meg újra meg újra.”
Amikor visszavittem a könyvtárba a Felnőtt embereket, rögtön szembejött velem az újdonságok polcán a szerző másik könyve, és a fogadalmam, hogy ezúttal tényleg nem viszek haza könyvet, természetesen porba hullt, azonmód ki is kölcsönöztem. Ez már kb. egy jó hónapja volt egyébként, jelenleg azon vagyok, hogy felzárkózzak az értékelésekkel, kicsit el vagyok maradva velük, de a következő hetekben igyekszem mindent pótolni, mert sok gondolatom van az olvasott könyvekről.
Az Igazából nem ilyen vagyok hangulatában és stílusában is nagyon hasonlít a Felnőtt emberekhez, de mégis más kicsit. Már csak elbeszélés módja is: a szerző több szereplő nézőpontjából meséli el annak a néhány napnak a történetét, mialatt a cselekmény játszódik.
A családtagok ez alkalommal is családi esemény megünneplésére, Linnéa konfirmálására gyűlnek össze (Norvégiában a népesség nagy része evangélikus vallású). Bevallom, ez megmelengette a szívemet, én magam is konfirmáltam (még élénken él bennem annak a napnak az emléke), és annyira jó volt olvasni, hogy ez van, ahol még mindig élő hagyomány, és egy szép, méltóságteljes családi ünnep, nem csak valami kényszeres dolog, amit le kell tudni. Aki nem vallásos, vagy idegenkedik ettől a témától, ne ijedjen meg, ez csupán annyiban jelenik meg a történetben, hogy az ünnepség és a családi ebéd megszervezése körül forognak az események, nem hittérítésre vagy bibliai idézetekre kell számítani (de az én lelkemnek még így is jólesett).
Marie Aubert minden karakteren keresztül más problémát jelenít meg, és ezúttal is mindet nagyon hitelesen és valóságosan ábrázolja. Tökéletesen átadja a tinédzserlány frusztráltságát és tehetetlen dühét, amikor a barátnője minden magyarázat nélkül ghostingolja, vagy a felnőtt nő magányát, akire teljesen máshogy néznek az emberek, csak azért mert lefogyott, vagy az apa gyötrődését, aki beleszeretett a kolléganőjébe, és éppen azon gondolkodik, hogyan közölje a családjával, elköltözik otthonról.
Átlagos, jómódú emberek, akik élik a nagykönyv szerinti életüket, de valami mégis hiányzik, és csak léteznek egymás mellett a saját kis világukban, anélkül, hogy valójában kapcsolódnának egymáshoz. Egyikük sem tudja, mi játszódik le a másikban, el vannak foglalva a saját problémáikkal, pedig csak önnön makacs büszkeségük választja el őket attól, hogy rendezzék soraikat, és jól funkcionáló családként, egymást támogatva megtalálják az összhangot. Mutatnak magukból valamit, ami a valóság egyetlen szeletével sem találkozik, aztán csodálkoznak, hogy senki nem érti meg őket… Hát így nehéz is lesz…
Mégsem lehet őket hibáztatni, mert tükröt tartanak nekünk, olvasóknak: mi sem vagyunk hibátlanok, sőt, sokszor ugyanúgy megjátsszuk magunkat, ki ilyen, ki olyan okból, de megtesszük, miközben azt hisszük, jobbak vagyunk, mint a szereplők, pedig nem vagyunk. Megmutatni a teljes valónkat másoknak félelmetes, mert sebezhetővé tesz bennünket, és minden egyes alkalommal, amikor valaki ezzel visszaél, egyre nehezebb lesz.
Múltbéli és jelenbéli szálak is felvillannak a könyvben, és a Felnőtt emberek egyik központi témája, a testvérféltékenység itt is megjelenik. Igaz, nem kap annyira hangsúlyos szerepet, de mégsem lehet elsiklani felette, mert Hanne és Bård kapcsolatát alapvetően befolyásolta, ahogyan a szüleik kezelték őket gyerekkorukban. Módfelett találó volt annak az ábrázolása, amikor mindkét szülőnek megvan a maga kedvenc gyereke, és álságosan azzal hitegetik magukat, hogy egyformán bánnak mindkettejükkel, mert a jó és feddhetetlen szülő szerepében szeretnének tetszelegetni, és gyávák ahhoz, hogy beismerjék, jobban húznak egyikükhöz vagy másikukhoz. Mert hát ki az, aki elég bátor és tudatos ahhoz, hogy kimondja: nem vagyok elég jó szülő? Nem tehetek róla, de az egyik gyerekemet jobban szeretem, mint a másikat? Tudom, hogy hibáztam, de szeretném jóvá tenni, csak nem tudom, hogyan… Abban, hogy Hanne és Bård viszonya feszült és felszínes lett, bizony vastagon benne vannak a szülők, ennek a következményei akkurátusan bomlanak ki az olvasó szeme előtt.
Rövid, de hatásos történet, amiben az olvasó számára is ismerős élethelyzetek köszönnek vissza a lapokról, ismét púder nélkül tálalva. Annak ellenére, hogy több téma személyesen is megérintett, a szerzőnek ezt a könyvét nem éreztem annyira erőteljesnek, mint a Felnőtt embereket. Nem tett jót a rövid terjedelemnek, hogy négy különböző nézőpont is megjelenik benne, számomra sokkal jobban működött volna egy narrátorral, így nagyon széttöredezett a szöveg. Ettől eltekintve nagyon szerettem olvasni, és ez még így is egy nagyon jó könyv, ami bele-belemar az olvasóba. Marie Aubert nagyon realisztikusan ragadja meg a különböző életérzéseket, anélkül, hogy bő lére eresztené a mondanivalóját. Szeretek elmerülni a hosszú történetekben, de számomra kevesen annyira jók, hogy akár 500+ oldalon is fenn tudják tartani az érdeklődésemet. Időnként a rövid történetek működnek igazán, és Marie Aubert nagyon jó ebben.
Az olyanoknak, mint Julia, könnyű azt mondani, hogy beszéljek többet magamról. Amikor efféléket mond, ideges leszek, és néha legszívesebben azt felelném, hogy örülnék, ha inkább ő beszélne kevesebbet mindenről.*
Egy személyes negatívumot így a bejegyzés végén azért megosztanék: Marie Aubert Kate Bush-t nyávogósnak nevezte, hát ezt kikérem magamnak! Kate Bush a legjobb! (Felháborodásomat félretéve: nem szokott megérinteni, ha valaki leszólja a kedvencemet, és az adott karakter idegességében nevezte nyávogásnak ez éneklését, de sokkal jobban örülnék, ha tehetségteleneket szólnának le a könyvekben, nem olyan zseniális ikonokat, mint Kate Bush.)
És akkor a bejegyzés végére csakazértis egy kedvenc Kate Bush dal. (Borzasztó nehéz volt egyet kiválasztani, az egész munkásságának egyetlen gyenge darabja sincsen, de mostanában ez szól sokat. Az Abbey Road után egyébként a The Kick Inside a kedvenc albumom.)
*Szeretem az olyan könyveket, amikben valamilyen vonatkozásban magamra ismerek. Azt hiszem, ezzel az olvasók többsége így van. Itt Marie Aubert a számból vette ki a szót.
Kiadási adatok
Kiadó: Scolar
Megjelenés: 2023
Eredeti megjelenés: 2022
Oldalszám: 208
Fordította: Pap-Vera Ágnes
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 