Szabó Magda: Freskó

Fülszöveg
A freskó egy lenvászon lepedő alatt rejtőzik a falon, a tarbai református pap kiszolgált, vén mindenese, Anzsu vályogházában. Annak idején családját festette meg rajta az esperes lánya, a gyerekkorától a színek és formák bűvöletében élő Annuska. E festmény alakjai elevenednek meg a regényben, s velük együtt több nemzedék sorsa és története, egy letűnt világ emberi viszonyai, társadalma és erkölcsei.

A család tagjai az évtizedekig elmegyógyintézetben ápolt papné temetésére gyűlnek össze. Ezért tér haza a városba Annuska, aki kilenc évvel korábban világra szóló botrányt kavarva szökött meg a szülői házból, hogy gyermekkori álmát valóra váltva festő lehessen. Megkeseredett, zsarnoki apja, aki egyik kezében a Bibliával, a másikban nadrágszíjjal nevelte gyermekeit, azonnal kitagadta. Azóta Annuskának a nevét se szabad kiejteni a tarbai parókián.

Már a “tékozló lány” visszatérésének híre felbolydítja a várost és a családot, amelynek tagjai magányban, szeretetlenül, a gyanakvás és gyűlölködés fojtó légkörében élnek. Az örök lázadó, a távollétében szinte mitikus figurává nőtt és most a nyári vihar hirtelenségével és frissességével érkező Annuska jelenléte óhatatlanul arra készteti őket, hogy számot vessenek addigi életükkel és önmagukkal. A reggeli és esti harangszó között eltelő tizenhárom órában elevenek és holtak hazugságai, álszentsége, képmutatása és önzése kerül mérlegre. Előbb-utóbb senki sem kerülheti el, hogy lehulljon róla az álarc.

Amennyire szeretem Szabó Magdát és a könyveit, annyira nehéz írnom róluk, mert minden gondolata megfoghatatlan lenyomatú érzéseket hagy bennem, amiket a szavak képtelenek eléggé hitelesen visszaadni.

A Freskóban bepillanthatunk a Máthé család életébe, ahol a felszínen a maga hétköznapiságában minden működik: mindenki elvégzi a dolgát, az élet csendben és rendben folyik, ám mélyen rengeteg elfojtott indulat, szeretetlenség és keserűség lapul. Belső monológokon keresztül, váltott elbeszélésekben ismerhetjük meg az egyes családtagok gondolatait és érzéseit. Szabó Magda ismételten nem ítélkezik – ezt már megszokhattuk tőle -, csak mesél. Elmond mindent: jót és rosszat, bűnt és erényt, leplezetlenül, a maga valójában.

Máthé Corinna, vagy ahogy mindenki hívja, Annuska húszéves korában szökött meg otthonról, miután már nem bírta elviselni az apja által teremtett fojtogató légkört, és a rengeteg megaláztatást. Az apja próbálta szigorúan fogni, megregulázni, de Annuska szabad szellem, szertelen, igazi hóbortos művészlélek, őt nem lehetett fogni. Kedves, jóságos, de túl harsány, nem illett abba az idilli családi képbe, amit Máthé István olyannyira szeretett volna látni. Csakhogy családi idill soha nem volt, a lelkészt nem érdekelte más, csak a karrierje, a papi hivatás, és a püspöki rang. Gyermekeit nem szerette, mert lányok voltak, holott annyira fiút szeretett volna, feleségét, akin Annuska születése után elhatalmasodott az elmebetegség, pedig megvetette. Egyedül Árpádot szerette, az Árvát, befogadott unokaöccsét, de ez csak szemfényvesztés volt, önmagát ámította, ahogyan Árpád is ámította őt.

A szereplők nagyon összetettek, gondolat- és érzésviláguk nem egy síkon mozog, senki sem tisztán jó vagy rossz, és a rossz sem akar rossz lenni, ahogyan a jó is lehet néha rossz… Az egyre inkább kiéleződött konfliktusokat egymás meg nem értése, sok régi vélt és valós sérelem, és mélyről, ismeretlen forrásból eredő elvárások okozzák, amik nem találkoznak a valósággal.

Tizenhárom óra leforgása alatt a karakterek számot vetnek önmagukkal: a múltjukkal, a jelenükkel, és elgondolkodnak azon, milyen lesz a jövő, lehet-e más, mint a kijelölt séma. Annuska megjelenésétől egy kicsit többet vártam, persze a lényeg nem az volt, ami akkor történik, amikor ő otthon tartózkodik, hanem az, hogy mit indított el a hazatérése a család tagjaiban. A legnagyobb meglepetést Janka okozta számomra. Szegényt mindenki hülyének tartotta, mert nem beszélt, és nem volt olyan viharos a természete, mint Annuskának. Annuska éles eszű, szókimondó, szenvedélyes lány volt, de okkal lett ilyen, ahogyan Janka sem véletlenül volt csendes, elzárkózó. Soha senki nem foglalkozott vele, még csak nem is beszéltek hozzá, pedig volt ám véleménye. Szuszu is meglepett, figyelt ő, csak sosem szólt. És itt eszembe jutottak az alábbi Szabó Magda sorok: „de hallgat-e valóban, aki csak nem beszél?”

A Freskó egy újabb csodálatos alkotás Szabó Magdától, tele finom rezdülésekkel, apró árnyalatokkal, egy-egy semmiségnek tűnő döntéssel az életben, ami mindent megpecsételt. Felkavart, egyben vonzott is magához, mesterien ábrázolja, ahogyan a családtagok elindultak az önismeret útján. De vajon meggyógyult-e bármelyikük?