J. D. Salinger: Zabhegyező

Fülszöveg
“Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem. Először is unom ezt a témát, másodszor a szüleimet sorba megütné a gutman, ha nagyon mélyre találnék túrni a dologban. Az ilyesmire rém érzékiek, főleg az apám. Rendesek is, meg minden, nem mondom, de rém érzékiek. Ebből úgyse lesz itten életírás, vagy mit tudom én, csak azt akarom elmondani, hogyan zsongtam be tavaly karácsony táján, amiből aztán olyan nagy lerobbanás lett, hogy ideküldtek összeszedni magamat. Vagyis azt, amit már D. B.-nek is elmondtam, a drága bátyámnak, tudod, aki Hollywoodban van. Nincs túl messze ettől a nyomor helytől, majdnem minden hétvégen meglátogat. Jövő hónapban kocsin visz haza a diliházból, persze csak ha elengednek. Most vett egy Jaguárt. Egy olyan kis angol tragacs, tudod, kétszázzal fut óránként. Majdnem négyezerbe van neki. Most vágott zsebre egy csomó dohányt. Azelőtt nem szokott, mikor még otthon lakott, és rendes író volt. Ő írta azt a bombajó novellás kötetet, a Titokzatos aranyhal-at, ha még nem hallottad volna. A legjobb benne a Titokzatos aranyhal. Egy kis krapekről szól, aki senkinek se engedi az aranyhalát megnézni, mert a saját pénzén vette. Halálos volt. Most Hollywoodban van D. B. Tisztára elkurvult. Ha van valami a világon, amit utálok, az a mozi. Ne is mondd.” – így kezdődik a generációs regény.

Öregem, ez aztán nem volt semmi, ez a Salinger szivar tud valamit. Mit tud? Hát azt nem tudom, de valamit biztosan. Nem vicc. Ilyen ez, néha tele van a fejem, de aztán nem is tudom, mit akartam kezdeni az egésszel. Sokak szerint csak egy kókler, az a Holden Caulfield meg egyenesen egy gennyes alak, de szerintem nem az. Még az apácákkal is rendes volt, pénzt is adott nekik, meg minden. Nem rossz gyerek, csak ő maga se tudja, mi baja van. Elég hervasztó. De nem rossz gyerek, én mondom neked, öregem. Bezzeg az a Mr. Antolini! Ha tudni akarod az igazat, ő aztán egy igazi gennyes alak. Amúgy elég sok gennyes alak van ebben a könyvben, de vannak azért rendesek is. Engem teljesen lehervaszt, hogy ezt a könyvet ennyire alulértékelik, pedig egy igazi mestermű. Hogy pontosan miről is szól, vagy hogy szerintem pontosan miről is szól, azt mindjárt elmesélem, de az ilyesmihez hangulat kell, úgyhogy majd egy kicsit később számolok be róla részletesen. Nem lesz lelombozó, én se szeretem a lelombozó dolgokat, ne aggódj. Nem foglak untatni, öregem, erre mérget vehetsz. Na, persze kinek mi a lelombozó meg az unalmas. Az, hogy Stradlater mások előtt vágja a piszkos lábkörmét, na az lelombozó. D. B. írhatna könyvet erről a Stradlater gyerekről, akit csak az érdekel, hogy áll a haja, a fogalmazását bezzeg írja meg Holden helyette, mert Stadlater egy árva könyvet se olvasott életében, két értelmes mondatot nem tud leírni. Állandóan csak azzal van elfoglalva, hogy kinyalja magát, meg a lányok után rohangásszon, de amúgy egy igazi barom. Nem vicc. Nem is intelligens, meg semmi. Ráadásul sose tisztítja a borotváját. A fésűjét se. Csak úgy tűnik, hogy tiszta, de minden cucca csupa mocsok. Na, de nem is beszélek tovább Stradlaterről, mert teljesen lelomboz. Holdenről pedig egy kicsit később mesélek. Azért nem most rögtön, mert az ilyesmihez hangulat kell. Öregem, ez aztán a könyv!

Megpróbálok értelmes, koherens értékelést írni, de nem ígérek semmit. Ez egy nagyon meghatározó könyv számomra. Először tizennyolc évesen olvastam, és azonnal beleszerettem. Az elbeszélés módjába, a történetbe, Holdenbe. Féltem, hogy tíz év után már nem fog annyira tetszeni, leginkább attól tartottam, hogy kinőttem belőle, és csak azért szerettem annak idején annyira, mert korban nem álltam távol Holdentől. De nem véletlenül ez életem egyik legmeghatározóbb könyve, az újraolvasás során sem csalódtam, sőt rajongásom csak még inkább nőtt, és még jobban a szívemhez nőtt ez a különleges történet.

Mielőtt még belemennék a mű értelmezésébe, röviden a történet: Holden Caulfield egy tehetős család második legidősebb gyermeke, két testvére van: egy bátyja és egy húga (volt egy öccse is, Allie, aki sajnos gyerekkorában meghalt). Egy magániskolába, a Pencey-be jár, ami a negyedik iskola, ahonnan kicsapták. Közeledik a téli szünet, neki azonban nincs maradása az iskolában, ezért három nappal a szünet kezdete előtt ott hagyja, de nem akar hazamenni, hogy a szülei nehogy megtudják, ezért New Yorkban lézengve tölti a szünetig hátralévő időt. Ez alatt a három nap alatt elkölt egy rakás pénzt, megismerkedik néhány nővel, de közelebbi kapcsolatba egyikkel sem bonyolódik, részegre issza magát, taxival rohangál fel-alá a városban, titokban meglátogatja otthon a húgát, Phoebe-t, de legfőképpen elmélkedik. Azon, hogy mindenki egy gennyes alak, hogy mindenki megjátssza magát, semminek nincs értelme, és a legtöbb dolog a világon hervasztó.

Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem.

A regényt rengeteg kritika érte, ennek ellenére hihetetlenül népszerű, a világirodalom egyik legmegosztóbb alkotása, az USA-ban több iskolai könyvtár is betiltotta a szexuális utalásokra, illetve arra való hivatkozással, hogy sok benne a rejtett agresszió. Az biztos, hogy aki olvasta, annak határozott véleménye van róla, vagy imádja, vagy utálja. Nos, én az előbbi tábort erősítem, ez az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam.

Holden tizenhat éves kamasz, aki nem találja helyét az érzelmileg kiüresedett világban. Látszólat mindene megvan: van családja, a szülei tehetősek, drága holmijai vannak, jó magániskolába jár, és egyértelműen nem buta, csak nem érdekli semmi. Az iskola és a tanulás legalábbis semmiképpen. Nincs jövőképe, keresi a saját útját és hangját, a kötöttségeket pedig nem bírja elviselni. Valami különlegesre vágyik, unja a tettetést, az eredetit keresi. Lázad minden ellen, de hogy pontosan mit akar annak ellenében, amit nem fogad el, ő maga sem tudja igazán. Nyughatatlan, de szelíd figura, egyáltalán nem agresszív, még megverni is hagyja magát, csak nagy a szája. Nem bírja befogni, és ami kijön rajta, az bizony nem hülyeség. Egyfajta édes, idilli nihil megtestesítő alakja, akivel nagyon könnyű azonosulni. A normák elleni lázadás a kamaszkor lélektanának a része, Holden esetében ez a lázadás kitölti az egész életét, egyfajta krízis alakul ki benne az autoriter rendszerekkel kapcsolatban (szülők, iskola, felnőttek, kortársak, akik dirigálnak a többieknek). Salinger (hogy tudatosan tette-e, azt nem tudom) tökéletesen lefestette egy tipikus, identitásválságban lévő tinédzser pszichológiai portréját. Aki nem érti Holdent (mert sokan nem értik, mi baja van), az nem látja ezt? Én ugyanilyen voltam kamaszkoromban, annyi különbséggel, hogy szolidabban lázadtam, nem ittam, nem lógtam az iskolából, de a magam módján és eszközeivel, a határokat feszegetve lázadó voltam. És persze hogy vonzó figura Holden, mert ő meg meri tenni azt, amire sokan csak vágynak: ő tényleg lelép az iskolából, éli szabadon a saját kis életét (persze csak addig, amíg tart a pénze, de van terve arra az esetre is, ha kifogyna belőle). És sokan erre vágynak: hogy lerázhassák a láncaikat, hagyja őket a francba békén mindenki, csak élni akarnak bele a világba. Ez főleg serdülőkorban jellemző, de bizonyos esetekben még felnőttkorban is megjelenhet ez a vágy. És nem az alkoholizálás a lényeg, sem az, hogy idegen nőkkel ropja egy koszlott, New York-i csehóban, hanem hogy lerázta a láncait. Ez annyira egyszerű és világos, hogy számomra egyáltalán nem jogosak azok a kritikák, amik azért értik a regényt, mert nem értik meg Holden cselekedeteit.

Holden többször elmondja azt is, hogy elege van a tettetésből, és ha lesz egy saját kunyhója az erdő szélén, az lesz a szabály, hogy aki megjátssza magát, annak el kell mennie. Az őszinteség, eredetiség, az ember meztelen lényének megismerése iránti vágy teljesen természetes. Ki szeretne őszintétlen emberekkel körülvéve élni? Látja, hogy mindenki egy szerepet játszik, hogy megkapja, amire vágyik, és neki ez nem tetszik. Ő csak adja magát, úgy ahogy éppen jólesik, és ugyanezt várja másoktól is, ami nem nagy dolog, de mégis. Főleg úgy, hogy a tehetős felső középosztályból származik, ahol bizonyos játékszabályokat kötelezően be kell tartani.

Hogy az ivászat és „nőzés” által Holden menőnek érzi-e a magát, jó kérdés. Lehet, hogy ezáltal szeretne ő is olyan srác lenni, akire felnéznek, de szerintem inkább ezzel is a határait feszegeti. Kiderül róla az is, hogy még szűz, szóval nem akarja ő belevetni magát a dolgokba, amíg nem áll rá készen, de ki akarja próbálni, milyen elmenni egy bizonyos pontig. Azt is elmondja, hogy mindig leállt, amikor a lányok kérték. Ha nem lenne rendes srác, így tenne? Akármennyire be volt gerjedve, sosem erőszakoskodott, ha valaki nemet mondott, akkor elfogadta. Persze előadja, hogy mekkora hülyének tartja magát emiatt, de szerintem valójában nem érzi így. Egyáltalán nem erőszakos, nem akar és nem is tud verekedni, kétszer is megverik a három nap alatt, többször el is sírja magát, ő egy gondolkodó, lázadó, bizonytalan kamasz, nem egy erőember.

A könyv szleng stílusú, ez is közrejátszik abban, hogy annyira népszerű. Nem kell irodalmárnak lenni, hogy az ember közel érezze magához, és megértse a mondanivalóját. Én egyébként sok tekintetben felnőttként is tudtam azonosulni Holdennel. Ki nem vágyik arra néha, hogy azt tegyen, amit csak akar, fittyet hányva a következményekre? Kinek nincs már elege a sok megjátszásból és gennyes alakból? Kinek nincs már elege a közhelyekből, az unalmas dolgokból, az unalmas emberekből és az unalmas eseményekből? Ki nem vágyik őszinteségre, eredetiségre? Engem is untat meg bosszant egy rakás dolog. Untatnak a sablonos frázisok, az unalmas, egyéniség nélküli emberek, a hazudozók, az ostoba és értelmetlen szabályok, a logikátlanságok. Bosszant az embertelenség, a közöny, az igazságtalanság, az, ha valakinek lenne lehetősége változtatni, de mégis belenyugszik a tetű sorsába.  Lelomboz meg lehervaszt meg minden. Nekem is sok mindenhez hangulat kell. Szóval Holden Caulfield vagyok. Vállalom. Mit akarok? Egy jobb világot: több élettel, tűzzel, eredetiséggel, különcséggel. Néha pedig csak venni a bakancsomat, a hátizsákomat, egy térképet, és mindent hátrahagyva elindulni világot látni. Célok és tervek nélkül, az út szélén aludni, stoppolni, minél több országot bejárni és minél több kultúrát megismerni, eljutni a világ rejtett zugaiba, elfelejtkezni a csekkekről és a kötelezettségekről, élményeket gyűjteni, egyszerűen csak ÉLNI.

Állatian tudok hazudni, ilyet még életedben nem láttál. Rémes. Ha újságért megyek, és megkérdeznek: „Hova mész?”, fix, hogy azt mondom: „Az operába.” Fantasztikus.

Ilyen blődségeket én is szoktam mondani. Na, nem azért mert hazudós vagyok, mint Holden, csak ha olyanom van, szeretem zavarba hozni és meghökkenteni az embereket (nem túl szép tulajdonság, tudom, de néha ANNYIRA unalmas minden). Valaki veszi a lapot, és válaszol valami frappánsat, valaki meg úgy néz rám, hogy tudom, azt gondolja: „ez meg melyik zárt intézetből szökött meg”? Fapofával vicceskedni az egyik legjobb dolog a világon, már-már hobbi-szintű tevékenység nálam. Persze, kinek mi a vicces. És ezt is imádom Holdenben, hogy nem vesz semmit komolyan, polgárpukkasztó, humoros, élettel teli, életre való, nem egy elveszett fajta.

A történet végén Holden egyébként megenyhül, még a gennyes alakok és barmok is hiányoznak neki. Hát persze, hiszen minden gennyes alak, akivel az embernek valaha dolga volt, hacsak komoly fizikai vagy lelki sérülést nem okozott, képes hiányozni, az életünk egy része, a múltunk a történetünk darabkája mindenki, akivel valaha is találkoztunk, és valami összekötött minket. (Bár Holdennek még Maurice is hiányzik.)

Soha, senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd.

Amikor írtam ezt a listát, nem válogattam be a könyvet, de csak amiatt, amit fentebb is írtam, hogy tíz évig nem olvastam, nem emlékeztem rá kristálytisztán, és nem voltam benne biztos, hogy ugyanazt a hatást fogja-e elérni ennyi idő után is. A könyv olvasása közben egyébként Nancy Sinatra Boots c. albumát hallgattam (amit egyébként nagyon ajánlok), nekem nagyon illett hozzá.

A Zabhegyező egy életérzés, ami mára már kultusszá lett, de úgy gondolom, hogy generációtól és életkortól függetlenül mindenkinek a regénye, mindenkiben él – vagy élt egyszer valamikor – egy Holden Caulfield. Talán a felszínen megmutakozott, talán mélyen eltemetve, de a kamaszkor sajátosságaiból kifolyólag is elkerülhetetlen, hogy ha csak kis mértékben is, ha csak egy rövid időre is ne holdenizálódjon.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s