Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Fülszöveg
Jane Austen (1775-1817) halálának kétszázadik évfordulójára első ízben jelenik meg magyarul, egy kétkötetes gyűjteményben a világirodalom egyik legnagyobb hatású írójának összes regénye. Hiába telt el az a több, mint kétszáz év, Austen megunhatatlan szerző, akin nem fog az idő vasfoga, klasszikusan feszes, egyúttal sziporkázóan elmés és szellemes prózája soha nem megy ki a divatból. Történeteiben, melyek természetesen egytől-egyig a szerelemről és a férjvadászatról szólnak, a hősnők minden esetben hitelesek és szerethetőek, tűzrőlpattantak és okosak – gyakran éles ellentétében környezetük faragatlan ostobaságával vagy balga érzéketlenségével. A romantikus szál hátteréül szolgál Austen korának mesterien ábrázolt társasági élete, annak minden praktikájával és intrikájával együtt, tágabban véve pedig a tizenkilencedik század eleji vidéki angol középosztály mindennapi élete, melyről az írónő kaján és gunyoros képet fest.

Jane Austen korai halála miatt a fájdalmasan rövid életmű hat befejezett nagyregényt tartalmaz:
Értelem és érzelem (1811)
Büszkeség és balítélet (1813)
A mansfieldi kastély (1814)
Emma (1815)
Meggyőző érvek (1818)
A klastrom titka (1818)

A kétkötetes gyűjtemény második részében a Büszkeség és balítélet, az Emma, és A klastrom titka kapott helyet.

Amikor először olvastam a regényt, azonnal feltétlen rajongójává váltam, ma már azonban egy kicsit más szemmel olvastam újra. Ez alkalommal is nagyon tetszett, és jó volt egy kicsit elolvadni a régimódi romantikában, de már sokkal kritikusabban szemléltem. A történet eleje annyira idegesített, hogy először nem is akartam folytatni. Emlékeztem rá, hogy kezdetben milyen Elizabeth és Mr. Darcy viszonya, ahogyan Wickham hamis széptevésére is, de már elég régen olvastam, és nem élt bennem ennyire élénken a kép. Tisztában vagyok vele, hogy a kezdeti hibás döntések és ballépések mind szükségesek voltak a történet lefolyása és a végkifejlet szempontjából, és a szereplők nem is mehettek volna keresztül semmiféle jellemfejlődésen, ha rögtön minden problémamentesen lezajlik. Mindezek ellenére azonban sokkal jobban kikészített Elizabeth előítéletes, okoskodó, magas lóról beszélő jelleme, mint első alkalommal.

Jobbnak tartotta magát mindenkinél, pedig nem volt az, meggyőződés nélkül mindent elhitt egy idegennek és ennek tükrében ítélt meg egy másik idegent, akihez egyébként – eleinte – semmi köze nem volt. Nagyon szélsőséges gondolkodásmódja miatt második alkalommal már nem lopta be magát a szívembe, és nem győzött meg arról, hogy ő egy kivételes, éles elméjű, finom kisasszony. Különb volt a nővéreinél annyiban, hogy nem viselkedett közönségesen, ismerte és betartotta az illemszabályokat. Aztán természetesen az ellenszenvem egy része eloszlott, amikor belátta a hibáit, és innentől fogva már újra élveztem a regényt, de amíg idáig eljutottam, igencsak szenvedtem. Ettől a résztől fogva már az okos, értelmes Elizabeth köszönt vissza a lapokról, tetszettek az eszmefuttatásai, és kifejezetten rajongtam azokért a részekért, ahol Mr. Darcyval évődött.

Rajtuk kívül egyébként a többi szereplőtől továbbra is a falnak tudtam volna menni, mindegyiküktől  más ok miatt. Jane kiborított a naivságával (jó dolog a jóság és a kedvesség, de ez nála már olyan méreteket öltött, hogy semmit nem akart elhinni, csak a szépet és jót), Mrs. Bennet és többi lánya sekélyességgel és butaságával, Mr. Bennet a közönyével, Mr. Collins a létezésével, Mr. Bingley a befolyásolhatóságával, Lady Catherine pedig az önhittségével és képzelt mindenhatóságával. Tény azonban, hogy megszínesítették a történetet, a bosszankodáson kívül sokszor jól mulattam rajtuk. Mr. Collins volt a legnevetségesebb mindannyiójuk közül, ettől függetlenül ő tette a leginkább próbára az idegeimet. Aztán amikor Mr. Bingley-nek megjött az esze, és Jane is egy kicsit visszavett a szent szerepéből, ők is egészen elviselhetőek lettek, addig sajnos egészen bárgyú karakterek voltak. Mr. Bennettel kapcsolatban Elizabeth nagyon jól megfogalmazta azokat a gondolatokat, amik bennem is cikáztak: attól függetlenül, hogy rossz volt a kapcsolata a feleségével és elhidegültek egymástól, még igenis felelősséggel tartozott a gyermekeiért, és nagyon mosolyogtatóak voltak epés megjegyzései, nem kizárólag Mrs. Bennet hibája volt, hogy Mary, Kitty és Lydia oda jutottak, ahova. Bár Kitty talán még kikupálódott annyira, hogy esélye lett egy normális életre.

Mr. Darcy büszkesége kevésbé zavart, mint Elizabeth előítélete, számomra sokkal bosszantóbb jellemhiba az utóbbi, ráadásul én sem annyira szeretem a túlzott nyájasságot, talán ez is közrejátszott abban, hogy Mr. Darcy zárkózott, mogorva, tartózkodó viselkedése nem viselt meg annyira, mint a regény nőnemű szereplőiét. Miss Bingley erőltetett páváskodása viszont nagyon vicces volt, rögtön Miss Ingram jutott róla az eszembe.

A szereplők nagy része szerencsére komoly és pozitív változáson ment keresztül, ami jótékonyan hatott a lelkivilágomra, és elsimította a kezdeti idegi problémáimat. Habár tény, hogy senki problémája nem érhet Mrs. Bennetéi nyomába.

Amit a legjobban szeretek a regényben a szellemésségén túl, az a régimódi romantika, amit már fentebb is írtam, én ennek nagy rajongója vagyok. A szerelem szépen, lassan bontakozik ki a főszereplők között, a vonzalom nem kizárólag a testiségre épül, hanem a másik ember teljes jellemének, természetének, hibáinak és erényeinek megismeretére is, hiszen nem csak egy szép szempár vagy egy formás csípő lehet vonzó, hanem bizonyos tulajdonságok is. És bizony nem mindegy, hogy valaki milyen ember mellett kötelezi el magát egy életre. A modern, instant romantika nem nekem való, ezért (is) szeretek elmerülni a klasszikus művek érzelmeiben az erotikus regények és a hollywoodi ragacs helyett. Azt hiszem újra fogom nézni a minisorozatot is, a regény meghozta a kedvemet. Colin Firth remekel Mr. Darcy szerepében, teljesen ráöntötték, és Jennifer Ehle is egészen jól alakítja Elizabeth-et.