Ismét összegyűjtöttem néhány könyvet, amelyekről külön nem írtam a blogon, de mindenképpen említést érdemelnek. Elég vegyes a paletta (mint nálam általában), és habár egyiket sem tartom kiemelkedőnek, de jól megírt könyvekről van szó, amiket szerettem olvasni.
Steinar Bragi: Felföld
Ha egy bármilyen skálán pontoznom kellene a Felföldöt (amit a könyvtárban a skandináv krimik között találtam meg, de ez minden, csak nem krimi), nem tudnám, mert a befejezés teljesen semmissé tesz minden sort. A végét leszámítva mindent imádtam benne, de az alapjaiban változtatja meg az egész történetet, így az is teljesen jogos lenne, ha azt írnám, hogy imádtam, és az is, hogy utáltam. Olvassátok el, és megértitek. Abszolút olvasásra érdemes kötet egyébként. Tudom, ez nem hangzik logikusan, de spoilerek nélkül nem tudom ezt bővebben kifejteni.
Négy ember (két pár) egy kirándulásból hazafelé tartva az izlandi felföldön autóval egy ház falába csapódik, ezért kénytelenek más módon folytatni az útjukat, ha haza akarnak jutni, márpedig ki akarna a sivatag közepén ragadni, ahol mindennap homokvihar tombol, a köd pedig olyan sűrű, mintha megszilárdulna az ember körül a levegő? Ebben a kötetben az izlandi folklór keveredik a posztmodernnel, pontos és aktuális képet festve az izlandi társadalomról, ami a négy szereplő múltján keresztül bontakozik ki. Borzongató és meghökkentő, néhol már-már horrorba hajló, de legfőképpen szürreális. Egyik karakter sem szerethető, és némelyikük nehezen is érthető, mégsem viseltettem egyikük iránt sem ellenszenvvel, magam sem tudom, miért. Nagyon erős mondatok és jelenetek vannak benne, Steinar Bragi nem finomkodik. Olyan kár azért a fránya lezárásért… Nincs kifogásom a nyitott vagy a többféleképpen értelmezhető befejezés ellen, ha az jól van megírva és passzol a történethez, itt nem éreztem, hogy bármelyik is fennállna, inkább csak egy végtelenül megúszós megoldás volt a szerző részéről. A legfélelmetesebb rész számomra Skimmi Stokkur legendája volt, igazi hideglelős történet, valódi horror a javából.
Kiadási adatok
Kiadó: Animus
Megjelenés: 2015
Eredeti megjelenés: 2011
Oldalszám: 304
Fordította: Utassy Ferenc
Sarah McCoy: Marilla a Zöld Oromból
A Marilla a Zöld oromból Lucy Maud Montgomery Anne sorozatának előzménykötete, amely az Anne-t befogadó testvérpár női tagjának, Marillának az életét meséli el, de szerepet kap a testvére, Matthew is, ahogyan a szüleik és Avonlea lakói is. A teljes Anne sorozatot én nem olvastam még, csak az első két részét, azt is jó régen, és bevallom, nagyon sok mindenre nem emlékszem. A karakterek nagy vonalakban megvannak, de a konkrét események eléggé kiestek, idén vagy jövőre (inkább jövőre) tervezem elolvasni a teljes sorozatot. Ezt csak azért tartom fontosnak kiemelni, mert emiatt nem tudom, az események az Anne sorozat tükrében mennyire hitelesek.
Eléggé szkeptikusan állok ahhoz egyébként , amikor valaki egy nem általa írt könyvnek/sorozatnak írja meg az előzményeit, vagy szentel egy külön kötetet valamelyik szereplőnek. Én képtelen lennék rá (és nem is vágynék rá), hogy egy valaki más által alkotott világhoz hozzányúljak, nem is értettem soha, hogy ez mire jó, de azt kell mondjam, jelen esetben nagyon örülök, hogy ez a történet megszületett.
Ez a regény számomra teljes mértékben felidézte a hamisítatlan avonlea-i hangulatot, és azt kell mondjam, pontosan ilyennek képzeltem el Marillát fiatalon. Már kiskamaszként is nagyon határozott és szilárdan kiáll az elvei mellett, egy kívülálló számára akár ridegnek is tűnhet, de nagyon is érzékeny, csak megkeményítette az édesanyja halála, és olyasfajta karakter, akinek mindig a kötelességei és az erkölcsi irányelvek voltak az elsődlegesek. Takaros, gondoskodó, jóindulatú, aki mindig kész segítő kezet nyújtani annak, aki rászorul. Igazán példamutató életet él, és nagyon is tisztában van az erényeivel és a gyenge pontjaival. Nagyon sajnálom, hogy a szerelemben nem volt szerencséje, igazán megérdemelte volna a boldogságot egy szerető férfi oldalán, de úgy gondolom, az élete egyéb területein teljes mértékben ki tudott teljesedni, mindenki szerette, tisztelte és felnézett rá. Üdítő élmény volt olvasni ezt a könyvet, külön tetszett, hogy a korabeli politikai helyzet is megjelenik benne. Olykor szomorú és megindító volt, de egy kivételesen jól megírt előzménykötet lett Marilla története.
Kiadási adatok
Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés: 2020
Eredeti megjelenés: 2018
Oldalszám: 374
Fordította: Sárai Vanda
C. J. Cooke: Szellemerdő
A Szellemerdőnek eredetileg külön bejegyzést szántam, de már olvasás közben rájöttem, hogy nem tudnék róla részletesen írni, mert igazán nincs mit. Annak ellenére, hogy nagyon élveztem és mindig alig vártam, hogy folytathassam, mert jól van megírva, semmilyen szempontból nem emlékezetes vagy különleges olvasmány. A történetnek szép íve van, és a karakterek eléggé átlagosak ugyan, de talán pont emiatt nőttek annyira a szívemhez, amolyan egy közülünk mindenki ebben a kötetben. A fantasy szál ellenben eléggé gyengécske, inkább csak amolyan díszletként szolgál a szerző nem túl húsbavágó korabeli társadalomkritikájához.
A történet az ’50-es évek végén, illetve a ’60-as években játszódik Skóciában egy erdei kastélyban (Lichen Hallban), ahová olyan lányokat küldenek, akik házasságon kívül estek teherbe. Mivel ez akkoriban szégyennek számított, a családjaik el akarták tüntetni őket, Lichen Hallban pedig ingyen befogadták őket, ezért a szűkös anyagi helyzetben lévő családok is ideküldték a megesett lányokat. A cselekmény két szálon és két idősíkon játszódik, az egyiket a szerény körülmények közül érkező Mabel meséli el 1959-től kezdődően, a másik 1965-ben kezdődik, és a tehetősebb családból származó Pearl narrálja. A két szál a végén összefut, és habár azt egy jó darabig nem sejtettem, hogy Mabel és Pearl története hogyan fog összekapcsolódni, a nagy rejtély és a végkifejlet teljesen kiszámítható volt már az elejétől fogva (tulajdonképpen maga a szerző spoilerezi el ezeket bizonyos részekben). Ez engem eléggé szokott bosszantani, de most azért nem zavart, mert tényleg jó volt olvasni. Egyszerűen jól esett a lelkemnek elmerülni benne, de sem nem borzongtam, sem nem féltem, sem nem lepődtem meg. Amiatt vagyok egy kicsit csalódott, hogy C. J. Cooke ennyire elhanyagolta a fantasy szálat, mert egyébként nem kevés lehetőség rejlett benne, de tulajdonképpen már az elején lehet tudni, hogy kicsoda Mrs. Whitlock, és mi történt vele.
Nekem erős egy ilyen könyvet fantasy-ként pozicionálni, mert a fantasy elemek tényleg csak nyomokban találhatóak meg benne, inkább némi misztikummal átszőtt regény ez női sorsokról, de a női sorsokat és az akkori társadalmi helyzetet sem boncolgatja elég mélyen a szerző ahhoz, hogy abban a kategóriában kiemelkedő legyen. Mindenből kapunk egy kicsit, mélységet sajnos nem sokat, és sem az ’50-es, sem a ’60-as évek hangulata nem érződik, akár napjainkban is játszódhatna, nem tűnne fel. Néhányszor megemlítenek korabeli tévéműsorokat vagy zenekarokat, de ennyiben ki is merül a korszak ábrázolása.
Félrevezetőnek tartom a fülszöveget is, ami azt írja, hogy ez a könyv “a skót mitológia leghátborzongatóbb oldalait megmutató gótikus thriller”, mert sem nem gótikus, sem nem thriller, és végképp nem hátborzongató. Egy nehezen behatárolható, de jól megírt regény, amiben jönnek-mennek, tesznek-vesznek a szereplők, ez a fajta hétköznapi, cozy hangulat szuper volt, de ennél nincs benne több. A világítótorony boszorkányait sokkal összetettebb és kidolgozottabb könyve a szerzőnek, mélyebb nyomot is hagyott bennem.
Az egyébként, hogy a könyvet rosszul sorolták be, és olyasmit állítanak róla, ami nem igaz, nem a szerző hibája, a fentieket azért írtam le, hogy aki egy belevaló fantasy-ra, egy igazi gótikus thrillerre, hátborzongató, horrorisztikus elemekre számít, az ne csalódjon, ezektől érdemes elvonatkoztatni, de ha ezeket félretesszük egy egyszerű, de élvezetes olvasmányélményben volt részem.
Kiadási adatok
Kiadó: Metropolis Media
Megjelenés: 2023
Eredeti megjelenés: 2022
Oldalszám: 402
Fordította: F. Nagy Piroska
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 