Joanne Harris: Kékszeműfiú

Fülszöveg
Élt egyszer egy özvegyasszony, akinek három fia volt – Fekete, Barna és Kék. Fekete volt a legidősebb, mogorva és kötekedő. Barna a középső, félénk volt és buta. De az anya kedvence Kék volt: a gyilkos.

Rendkívül intenzív élmény volt ezt a könyvet olvasni, mély nyomot hagyott bennem, és elsősorban nem a két váratlan és hatalmas fordulat miatt, bár az is hozzájárult az élményhez. Joanne Harristől a Kékszeműfiún kívül két teljesen különböző könyvet olvastam eddig, egy pszichothrillert* (St. Oswald fiúiskola) és egy nem pszichothrillert (Ötnegyed narancs), és azt kell hogy mondjam, hogy sokszor úgy éreztem, ez a történet jobban hasonlít az Ötnegyed narancsa, mint a St. Oswald fiúiskolára. A Kékszeműfiú nagyon sötét könyv, vérbeli pszichothriller, de Joanne Harris erőteljes hangsúlyt fektetett az érzékekre ebben a regényben, és ez így volt az Ötnegyed narancsban is. A sötétségén túl színek, hangok, illatok kavalkádja a Kékszeműfiú, és emiatt nagyon nehéz kivonódni a hatása alól, habár én nem is akartam. Minden veszélyessége ellenére teljesen magába szippantott a történet, mesteri módon játszik az olvasó érzékeivel és elméjével.

A történet Gloria Greenről és három fiáról szól, akik közül kettő váratlan és tragikus körülmények között meghal. A cselekmény sok szálon fut, múltban és jelenben egyaránt, és időnként kemény szellemi munkát igényelt követni az eseményeket. Nem mindig tudtam pontosan, hogy ki narrál és időben hol is járunk, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy összezavarodjak, és feltegyem magamnak a kérdéseket, hogy “Ki is ez?” vagy hogy “Most akkor mi történt?”, illetve ezek több tucat verzióját.

Eleinte rettenetesen lassan bontakoznak ki az események, hosszú és alapos felvezetés előzi meg a jelenkor lendületes történéseit, de ez így volt a helyén, ez a történet nem lett volna ennyire átütő, ha csak felszínes ízelítőt kapunk az előzményekből.

Gloria Green, miután férje elhagyja, egyedül marad fiaival, és takarítónőként, illetve később piaci árusként próbálja megkeresni a napi betevőre valót. Amit keres, az persze édeskevés arra, hogy mindent előteremtsen három gyereknek, így kihasznál minden egyéb kínálkozó lehetőséget, ami által pénzhez juthat. A rögeszméje, hogy a fiai különlegesek, és ezt mindenáron be is akarja bizonyítani, nem éri be a hétköznapi egyszerűséggel, nagy tervei és reményei vannak, és azért, hogy ezeket beváltsa, bármire képes. Undorodtam ettől a nőtől, és attól, ahogyan a gyerekeit nevelte, egyszerűen borzasztó volt olvasni róla. A fizikai erőszak egy dolog, az is éppen elég szörnyű és teljes mértékben elítélendő (és most nem arról a fajtáról beszélek, amikor a szülő rácsap a gyerek kezére), de ez a nő kőkemény pszichikai és lelki terror alatt tartotta a fiait, anélkül, hogy bármilyen bűntudatot is érzett volna a viselkedése miatt. Egy ilyen anya mellett felnőve pedig nem csoda, hogy Kékszeműfiú olyan lett, amilyen… Ha Gloria nem lett volna egy beteges pszichopata, akkor talán még sajnáltam is volna, mert egyedülálló anyaként a legrosszabbul fizetett állásokból biztosan irtózatosan nehéz lehetett három fiút eltartani, a nevelés többi vonatkozásáról nem is beszélve. Gloriában azonban nincs semmi szánnivaló, egy velejéig romlott, szívós hárpia, olyan, akinek semmi sem szent, és mindenre képes, hogy elképzeléseit valóra váltsa, akkor is, ha az teljesen ellentétes azzal, amire a fiai vágynak.

Kékszeműfiú webnaplót ír, ezen keresztül követhetjük nyomon a mindennapjait, és tekinthetünk bele az emlékeibe, alkalomadtán azonban egy Albertine nevű lány írásait is olvashatjuk, akit sokáig nem lehet beazonosítani (nekem legalábbis nem sikerült), és van egy rendszeres hozzászóló is, aki folyamatosan törli a kommentjeit, és csak a regény legvégén derül ki, hogy kicsoda ő. A Kékszeműfú honlapját látogató olvasók egyébként mind olyan emberek, akik valamilyen oknál fogva nem boldogulnak a való életben, és virtuális énjük sokkal valóságosabb, mint az “offline”. Sokszor egyébként azt sem tudtam eldönteni, hogy a valós történésekről olvasok, vagy pedig a leírtak csak a bejegyzést író képzeletének szüleményei, ugyanis olykor teljesen elmosódtak a határok a realitás és a fantázia között.

A jellemrajzok fantasztikusak. Nagyon kevés ennyire részletgazdag karakterábrázolással találkoztam eddig, de ezeket a szereplőket igazán sikerült megismernem: minden egyes porcikájukat, az összes arcukat, a legapróbb vágyaikat és félelmeiket, és mindent, ami örömet, bánatot vagy haragot okoz nekik. Megtanultam velük együtt gondolkodni, terveket kovácsolni, és az ő észjárásuk szerint kijátszani a következő lapot.

Két óriási csavar van a regényben, Joanne Harris ismét félrevezetett, méghozzá egymás után rövid időn belül két alkalommal is, és a végkifejlet… Elakadt a lélegzetem és leesett az állam. Sok mindenre számítottam, de tényleg, rengeteg verzió megfordult a fejemben, de ahogyan befejeződött, az nem. Ráadásul félig nyitott a befejezés, szóval mindenki döntse el, mi történt, habár úgy vélem, nem nehéz kitalálni. De azért borzongató, baljóslatú, nem mellesleg pedig vérprofi ez a fajta fél bejezés.

A kezdeti vontatottsága ellenére imádtam a regényt, a sok apró elemre épülő felépítését, a színekkel, illatokkal, hangokkal teli világot, amit Joanne Harris teremtett, és természetesen a bonyolult, sötét, beteg jellemeket is.

*Akármennyire is pszichothrillerként reklámozzák a St. Oswald fiúiskolát, én nem érzem annak, szemben a Kékszeműfiúval, ami egy sokkal keményebb, sötétebb könyv. Ez persze nem von le a St. Oswald fiúiskola értékéből, kedvenc lett az is, de az más, és véleményem szerint nem pszichothriller.