Jodi Picoult: Apró csodák

Fülszöveg
Ruth Jefferson már több mint húsz éve dolgozik szülész szakápolóként egy connecticuti kórházban, amikor egy újszülött vizsgálatát követően váratlanul másik páciens mellé osztják be. Az újszülött szülei a fehér felsőbbrendűséget hirdetik, ezért nem akarják, hogy az afroamerikai Ruth akár csak hozzáérjen a gyermekükhöz. A kórház helyt ad a kérelmüknek, másnap azonban a kisbaba életveszélyes állapotba kerül, miközben egyedül Ruth tartózkodik a csecsemőszobában.

Jodi Picoult végtelen alázattal, empátiával és alapossággal közelít kiváltság, előítélet és igazság kérdéséhez, s nekünk, olvasóknak sem kínál egyszerű, könnyen emészthető tanulságokat. Az Apró csodák egy rendkívüli író csúcsteljesítménye.

Annak ellenére vettem a kezembe ezt a könyvet, hogy a szerző egy másik műve, A nővérem húga nagyon felbosszantott, ugyanis etikátlan, olcsó és hatásvadász megoldást kínált egy tragikus helyzetre. Ettől függetlenül adtam még egy esélyt Jodi Picoultnak, főleg azért, mert fontosnak tartom a témát, amiről ír, és nagyon érdekelt a történet. Még tavaly tavasszal olvastam, készítettem egy vázlatot is, és eredetileg nem is akartam megírni a teljes bejegyzést, de mivel helyet kapott az évzáró bejegyzésemben a legrosszabb olvasmányok között, szerettem volna megindokolni a választásomat.

A történet ezeréves, nagyon sokan elmesélték már, csak más-más formában: egy fehér bőrű házaspárnak gyermeke születik abban a kórházban, ahol az afroamerikai Ruth nővérként dolgozik. A szülők a fehér felsőbbrendűséget hirdetik, és amikor Ruth megvizsgálja a gyermeküket, akkor arra kérik a kórházat, hogy fekete bőrű kórházi dolgozó ne érhessen az újszülötthöz. Amikor a csecsemő állapota kritikusra fordul, egyedül Ruth van a szobában a gyermekkel, és amikor megtörténik a baj, a szülők őt hibáztatják, és bosszúhadjáratot indítanak ellene a média bevonásával.

A történet alapvetően tanulságos, számtalan aspektusára rávilágít a rasszizmusnak és a kirekesztésnek, amely sajnos még ma is létezik, és felesleges magunkat azzal áltatni, hogy valaha is teljesen el fog tűnni, az ugyanis feltételezne egy alapvető emberi kultúrát, és az emberiség még mindig óriási gondokkal küzd e téren (sőt, néha úgy érzem, egyre nagyobbal, mint korábban).

A regény végigvezet bennünket Ruth meghurcolásán, aki egyébként megözvegyült, és egyedül neveli a fiát, akire természetesen szintén erősen kihat az egész helyzet, tehetetlennek érzi magát, tele van haraggal és frusztrációval, akár csak Ruth. A nővér védőügyvédje egy fiatal, fehér nő (Kennedy McQuarrie), aki szenvedélyesen veti bele magát az ügybe, és mindent megtesz azért, hogy segítsen Ruth-nak. Kapcsolatuk döcögősen indul, Ruth nehezen fogadja el a segítséget, úgy érzi ugyanis, hogy egy fehér nő biztosan képtelen megérteni és átérezni a helyzetét, ugyanis nem kell azokkal a mindennapi problémákkal megküzdenie, mint neki. Sok vita, ellenállás és kínlódás után azonban Ruth kénytelen belátni, hogy az ügyvéd segítsége nélkül képtelen lesz boldogulni, és valahol belátja, hogy a nő nem akar neki rosszat, csak sok tekintetben más elképzelésük van a dolgokról. Kennedy nem akarja “kijátszani a rasszista kártyát” a bíróságon, úgy érzi, hogy az csak rontana a helyzeten, Ruth viszont ragaszkodik hozzá, hogy felhozzák a bőrszínét, hiszen nyilvánvalóan arról szól az egész, hogy ő afroamerikai, ha ugyanis fehér nővérként lett volna a gyermek mellett, akkor nem állna a vádlottak padján.

Akármilyen szívszaggató, igazságtalan is, ami történt, egyszerűen nem tudtam sem felháborodni, sem meghatódni, és nem azért nem éreztem együtt Ruth-tal, mert nem érdekelt a sorsa, és egyetértettem azzal, ami vele történt, egyáltalán nem erről van szó, sőt éppen ellenkezőleg. Ha így lett volna, akkor nyilván a kezembe sem vettem volna a könyvet. Az a baj, hogy ugyanúgy, ahogyan A nővérem húga, a könyv tele van olcsó, hatásvadász megoldásokkal, a lezárás egyszerűen életszerűtlen, és csöpög a rózsaszín giccstől. Az, hogy egy náci eszméket valló férfiból a színesbőrúek védelmezője lesz, az csak a könyvekben és a filmekben történik meg, és ez volt a baj, hogy nem a történet teljes mértékben elrugaszkodott a valóságtól. Minden megoldódott, persze valakinek megint meg kellett ehhez halnia (és ha egy szerző hitelesen ki tudná bogozni a bonyolult emberi kapcsolatok szálait, akkor a problémás szereplő dolgát nem úgy intézné el, hogy megöli), a végén pedig százwattos vigyorral elgaloppoztak a naplementébe. Félreértés ne essék, nem azt vártam, hogy tragédia legyen a vége, de túlságosan gyors, könnyű és fájdalommentes volt a befejzés.

Az ügyvédnő alakja is annyira tipikus volt, hogy sikítófrászt kaptam tőle. A munkamániás, aki alig látja a kislányát, szinte nem is ő neveli, de azért a családja a legfontosabb a számára, és egy megható jelenetben rájön ő is, hogy rasszista, és amikor ezt bevallja, akkor minden egy csapásra megoldódik. Idegbajt kapok a sok műdrámától, és attól, amikor egy-két szereplő ledarál egy szívszorító monológot (Ruth-nak is volt egy ilyenje), és az ellentétes véleményen lévő emberek egy ötperces beszédtől 180 fokos fordulatot vesznek. De jó lenne, ha ez a való életben is így működne, akkor egész nap csak monológokat darálnék… Nem életszerű. Az egész regény nem az, a téma, és a baba sorsa miatt mélynek tűnik, de nem az, csak filléres hollywoodi trükkökkel operál, és az emberek többségének ennyi elég. Mindarról nem is beszélve, hogy mennyire szájbarágósan akarja lenyomni az írónő az olvasó torkán az igazságot. Nagyon naiv, legyen világbéke, senki ne legyen rasszista módon. A rasszizmus nagyon csúnya dolog, valóban, de ahogyan fentebb is írtam, soha nem lesz olyan, hogy minden ember képes lesz előítéletmentesen elfogadni embertársait, és ezen nem segítenek az ilyen könyvek, mert csak porhintés az egész. A St. Oswald fiúiskolában is meghurcolnak valakit teljesen jogtalanul és érdemtelenül, de nem áll mindenki mellette, ez így élethű. Annyira jó, hogy pont most emeltem át azt az értékelésemet a korábbi blogomról, mert ilyen tekintetben tényleg párhuzamot lehet vonni a két megoldás között… Véletlenül alakult így, de nem bánom, mert tényleg érdemes összevetni a kettőt ilyen szempontból. A valóságban sem áll ki mindenki a jó és a jó ügy mellett, és ha valaki az egyetemes jóság eszméjét hirdeti egy könyvben, akkor az nem lesz valódi. A szülőket leszámítva nem volt egyetlen olyan aktív főszereplő sem, aki ne Ruthnak adott volna igazat, vagy munkálkodott volna ellene. És most tekintsünk el a gyűlölködő háttértömegtől. És persze, Ruth-nak volt igaza, és senki ne képzelje azt, hogy szándékosan rosszat akartam neki, de ez a minden szép és jó egy nagy mese.

Jodi Picoult ráadásul nagyon ponyva, bármennyire is jók a témaválasztásai, de még ez lenne a legkisebb baj.

Sajnos ugyanúgy jártam a szerzővel, mint Liane Moriarty-val: jó témaválasztás, borzasztó, klisés kivitelezés. Ráadásul Picoult is beleesett ugyanabba a hibába, mint Moriarty: könnyű megoldások, hatásvadász elemek, egyszerű lezárás, mindenki boldog, senkiben nem marad tüske. Félelmetes a hasonlóság. Ez a történet egy érdemesebb szerző által megírva fantasztikus lett volna, de így csak nagyon keserű szájízt hagyott maga után.