Michael Chabon: Telegraph Avenue

Fülszöveg
Nat és Archy régi barátok és üzlettársak. Feleségeik, Aviva és Gwen szintén barátnők, és bábaként dolgoznak együtt szüléseknél. A helyszín a kaliforniai Oakland városa, azon belül is a Telegraph Avenue, amely elválasztja a régi fekete munkáskörnyéket és a virágzó, előkelőbb fehér városrészt.

A férfiak lemezboltját a bezárás fenyegeti, a bábákat pedig egy problémás szülés miatt támadják. Hogyan keveredik ki a válságos helyzetből a két házaspár?

A Telegraph Avenue popkulturális elemek sokaságával átszőtt, szívszorító, izgalmas és humoros regény. Chabon a kungfu, az 1970-es évekbeli fekete filmek, a jazz és a soul világából ötvöz egy bravúros, eposzi történetet barátságról, rasszról és az ember belső, örök történeteiről.

Nagyon örülök neki, hogy ez a könyv nem kezdő olvasóként akadt a kezembe, ugyanis jó eséllyel félbehagytam volna, gondolván, mit zagyvál itt össze-vissza a szerző, ezzel azonban egy rendkívül meghatározó olvasmányélménytől fosztottam volna meg magamat.

Mindig is úgy gondoltam – és ezt a ponyvák széles kínálata alá is támasztja -, hogy aki tisztában van a helyesírás alapvető szabályaival, és különösebb erőlködés nélkül össze tud rakni két összetett mondatot, az képes arra, hogy írjon egy könyvet. No, nem egy Háború és békét vagy egy Gépnarancsot, hanem valami egyszerűbbet, mondjuk egy romantikus limonádét, vagy tinédzsereknek szóló fantasy-t csillogó vámpírokól.

De az, amit Michael Chabon művel a nyelvvel ebben a könyvben az az a szint, ami nem összerakható, nem tanulható, nem tanítható, ez a könyv kérem szépen a színtiszta, veleszületett tehetség ékes bizonyítéka, egyben a nyelv pompás diadala. Ha valaki nem hisz ebben, és úgy véli, bárkiből lehet jó író, az olvassa el ezt a könyvet, és kérdezze meg magától, hogy tudna-e ilyet írni.

Nehéz olvasmány, mert borzasztóan tömény, néha azt sem tudtam, mi az alany és mi az állítmány a mondatban, komplett részeket többször újra kellett olvasnom, de a kitartó ember elnyeri jutalmát, és ez itt is így lett. Egy idő után már teljesen ráállt az agyam erre az eszement ámokfutásra, amit Michael Chabon ebben a könyvben művel. Van benne egy tizenhárom oldalas fejezet, és ez a tizenhárom oldal egyetlen mondat. Állítólag az Ulyssesben van a világ leghosszabb mondata, ami 4391 szóból áll, szerintem ezt a Telegraph Avenue lekörözi, bár nem számoltam meg a szavak számát, de ha így van, biztos vagyok benne, hogy ez tudatos döntés volt a szerző részéről.

A címadó Telegraph Avenue egy körülbelül 7 kilométer hosszú utca Kaliforniában, ami elválasztja egymástól Oaklendet és Berkeley-t, a történet nagy része itt játszódik, és a két főszereplő, Nat és Archy lemezboltja, a Tropakörnyék van a középpontban, amit a bezárás fenyeget. A könyv a két férfin kívül sok szereplőt felvonultat, megismerhetjük a környék lakóit, a Tropakörnyék vendégkörét, fontos szerepet kap Aviva és Gwen (Nat és Archy feleségei), akik bábákként dolgoznak, és egy komplikált otthonszülés következtében veszélybe kerülnek a kiváltságaik, és Archy problémás apja is feltűnik a színen. Minden mindennel összefügg, a különböző karakterek szálai összefutnak, és elég erőteljesen hatást gyakorolnak egymás életére.

A könyvet temérdek (nem túlzok) popkulturális (főként zenei) utalás szövi át (ilyen mennyiségűvel én könyvben még nem találkoztam), ezeknek a háromnegyedéről még csak nem is hallottam. Hiába imádom a zenét, a jazz és soul műfaj képviselőit nem igazán ismerem, csak néhány “húzónevet”, itt pedig főként ezek kerülnek megemlítésre, ebből (de nem csak ebből) a szempontból ez egy igazi rétegregény.

A lemezbolton, a zenén és az 1970-es évekbeli kungfu filmeken kívül a könyv főként a házasság, barátság, szülői szerep, rasszizmus kérdéskörei forog, egyiket sem a szokványos módon bemutatva.

Michael Chabon egy zseni, de olyan elképesztő mértékben és tempóban ömleszti a vadabbnál vadabb gondolatait az olvasóra, hogy néha tényleg képtelenség követni. Rengeteg hasonlat (ezek némelyike elég bizarr, illetve több oldalas) és múltbeli kitekintés tarkítja a történetet, ami tele van színekkel és illatokkal, nagyon különc és furcsa az atmoszférája, de egyáltalán nem rossz értelemben, de tényleg egy teljesen más kultúrkörbe csökkentem ebben a regényben.

A szereplők elképesztően tökéletlenek, csetlenek-botlanak, rosszabbnál rosszabb döntéseket hoznak, néhányukat leszámítva az életük tökéletes példa arra, hogy az ember hogyan ne csinálja a dolgokat. Nem igazán szerethetőek, de közben valahol meg mégis azok, mert nem akarnak ők semmi rosszat, csak élni az életüket, mint mindannyian. Persze, van, aki kevésbé nőtt a szívemhez, érdekes, hogy pont a főszereplő páros nem került annyira közel hozzám, de Archy feleségét Gwent nagyon szerettem, és bármennyire is rossz apa volt, a habókos Luther Stallingset is megkedveltem.

A Telegraph Avenue egyszerre egy impulzív, lüktető, sistergő kavalkád, és egy profin összerakott, szép ívet bejáró történet. Nem hiszem, hogy még egyszer az életben el fogom olvasni, ahhoz eléggé a komfortzónámon kívül esik, de nagyon örülök, hogy elolvastam, sokáig velem lesz a történet.

Nehéz és néha fárasztó volt olvasni? Igen. (Főleg a tizenhárom oldalas mondatot, már lüktetett a fejem, mire a végére értem.) Ennek ellenére megérte? Igen, határozottan igen! Fontos regény, fontos kérdésekkel és felvetésekkel, páratlan stílussal és életérzéssel.

Minden pozitívuma ellenére azonban egy kis hiányérzettel zártam be, ugyanis több fontos szereplő szála elvarratlan maradt, és én ezt annyira utálom, és egyszerűen nem értem, miért kell ezt csinálni. Ráadásul pont olyanoké, akik köré nagyon erősen épített a szerző, a cselekmény szempontjából kiemelt jelentőségük volt. Úgy érzem magamat, mint egy gyerek, akinek megígérték az édességet a vacsora után, és nem kapta meg.

Voltak ráadásul furcsa, (szerintem) értelmetlen, és indokolatlanul durva jelenetek is a könyvben, én nem tudom ezeket másként, mint fricskaként értelmezni a szerző részéről az olvasó felé, egyfajta én megtehetem, hogy ilyet is beleírok, mert nagyon jó vagyok módon, aztán lehet egyáltalán nem erről van szó, és teljesen mást látok bele, mint ami a valódi írói szándék volt.

Ezt a csalódottságot leszámítva egy igazi gyöngyszem ez a könyv, és azt kell mondjam, végre olvashattam egy olyan könyvet, amin nagyon is helytálló a New York Times bestseller felirat, és nem túlzás a borító elején szereplő mestermű jelző sem.

Végezetül, de nem utolsó sorban pedig szeretném megemlíteni Pék Zoltán fantasztikus fordítását, ami életre keltette ezt a nem mindennapi érezelmvilágú regényt. Elképesztően kemény munka lehetett, már csak a sok amerikai vonatkozás miatt is, amit nehéz átültetni a magyar nyelvbe, de a végeredmény elsőrangú lett, tökéletesen átadja a könyv szellemiségét, hangulatát és humorát is, le a kalappal előtte!