William Golding: A Legyek Ura

Fülszöveg
1954-ben jelent meg először „A Legyek Ura”, amelyet ma már nyugodtan nevezhetünk a XX. század egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású irodalmi alkotásának, s ma éppoly időszerű, mint volt a megírása idején.
Golding a második világháborúban szerzett tapasztalatait felhasználva a tudata, a lelke, a zsigerei mélyén megbújó ősi, vad ösztönökre ráébredő és az atomháború árnyékában élő ember félelmeit jeleníti meg példázatában vagy mítoszregényében: egy hátborzongatóan izgalmas és kegyetlen történetben, melynek hősei tíz-tizenkét éves angol fiúk.
A világban háború dúl, s a fiúk repülőgép-szerencsétlenség következtében egy lakatlan szigetre kerülnek, távol a civilizációtól – amely talán éppen elpusztul –, s megpróbálnak értelmes rendet, társadalmat kialakítani. És őrzik a tüzet, mert ez az egyetlen útja a menekülésnek.

Sokáig kellemes, szinte idilli játéknak tetszik az egész: a jól nevelt angol fiúk ragyogóan megbirkóznak a nehézségekkel, s követik Ralphot, a született vezetőt, aki tüzet gyújt, és expedíciót vezet a sziget felderítésére. Ám az idillben – eleinte szinte észrevétlenül – sokasodnak a bajok: a vezérszerepre pályázó Jack nem hajlandó engedelmeskedni Ralphnak, és a fiúk közül egyre többen állnak mellé, s imádják vele együtt a Legyek Urát.
Golding, aki sokáig általános iskolai tanárként dolgozott, a gyermeki lélek nagyszerű ismerőjeként rajzolja meg hőseit, akik az egyre inkább elfajuló -játékban – mintegy felgyorsítva élik át az emberi civilizáció történetét az első ésszerű közösségi szabályok megteremtésétől kezdve egészen odáig, amikor a rend összeomlik, s újból a bálványimádás, a gyilkos ösztön kerekedik felül.

Nagy reményekkel és elvárásokkal kezdtem bele ebbe a könyvbe, jó ideje szerettem volna elolvasni, hiszen alapmű, és nagyon érdekelt a történet is. Nagyjából tudtam, miről szól, de nem voltam felkészülve a részletekre, és nem igazán azt kaptam, amire számítottam.

Korábban már írtam róla (bár töredelmesen bevallom, már nem emlékszem, melyik könyv kapcsán), hogy nem igazságos mindenféle elvárással meg prekoncepcióval belevágni egy könyv olvasásába, de lehetetlen kikerülni, hogy a cím, a borító, a fülszöveg alapján ne legyen valamiféle benyomásunk, főleg ha egy széles körben ismert és/vagy klasszikus műről van szó. Nos, én most így jártam A Legyek Urával, mindenféle jót beleképzeltem, hogy ez egy szuper, pszichológiailag szempontból kiemelkedő regény az emberi (gyermeki) természetről, túlélési ösztönről, szépirodalmi igényességgel megírva. Azért mert főként ilyen kontextusban hallottam/olvastam róla, és „látatlanban” (vagy inkább „olvasatlanul”) el is hittem. Ehhez képest a felépítése és a mondanivalója ellenére nem tetszett a könyv, számomra kifejezetten rossz élmény volt olvasni (és nem a benne megjelenő kegyetlenkedés miatt, bár az mélyen megviselt), de mindjárt kitérek az okaira. Az utolsó kb. ötven oldalt kifejezetten kínszenvedés volt elolvasni, de úgy voltam vele, ha már addig kitartottam, akkor nem hagyom annyiban, érdekelt, mi lesz a gyerekek sorsa, kijutnak-e a szigetről.

Na, de kezdjük az elején, bár a történet eléggé in medias res, amivel egyébként nem lenne probléma, olvastam már ilyen könyvet, de ez esetben ez zavaró volt, mert már az első oldalaktól fogva furcsa volt a fogalmazásmód, a stílus, nem tudtam egyáltalán belehelyezkedni a történetbe, olyan kényelmetlen érzés volt olvasni, nem is szívesen tértem vissza hozzá egyébként.

Egy csapat hajótörött fiú midennapjait követhetjük nyomon egy lakatlan szigeten, és azt hittem, érdekes lesz. Hogy hogyan szerveződnek, hogyan alakítják ki a maguk kis közösségét, milyen szabályokat hoznak, hogyan osztják fel a feladatokat, stb. És ez részben meg is valósult, de számomra borzasztóan nyögvenyelős volt a kivitelezés, és valahogy a lényeg végig homályban maradt. A tájleírásokon nagy hangsúly volt, amire szükség volt bizonyos szintig, hogy megismerjük a szigetet, bár én mégsem tudtam elképzelni azt a fajta „elrendezést”, amit a szerző leírt, nem tudtam erre sem ráhangolódni, valamiért mindig minden fordítva jelent meg a fejemben. A konfliktusok is nagyon érintőlegesen voltak leírva, mielőtt még mélyebben belemerülhettünk volna, már váltott is a kép egy újabb, vázlatos jelenetre. Végig olyan volt egyébként, mintha egy vázlatot, egy félkész kéziratot olvasnék.

A fiúk maguk közül vezetőt választanak Ralph személyében, de a dolgok azonban már az elejétől fogva nem mennek jól, garantált, hogy hosszútávon nem fogják tudni fenntartani a békét, az ideges feszültség folyamatosan ott remeg a levegőben, mint a fojtogató, vihar előtti pára a nyári hőségben. Ezt az érzést kiválóan átadta a könyv, ez az egyetlen, ami miatt nem húzom le teljesen, de ezt leszámítva, nekem semmi nem tetszett benne. A fiatalabb fiúkat (vagy ahogyan a regényben hívják őket, a kicsiket) nehéz megregulázni, nem tartják be a szabályokat, mindig szétszélednek gyümölcsöket falatozni, játszani vagy fürdeni. Egy idő után a nagyobbak között is ellentétek ütik fel a fejüket, nem mindenki van meggyőződve róla, hogy Ralph jó vezető, és miután a kétely megjelenik, a dolgok elkezdenek eldurvulni. A gyerekek szavak és tettek szintjén is nagyon kegyetlenek egymással, ez nagyon rossz érzéseket keltett bennem, de azt értékelteti csak, hogy a szerző a hangulatiságot át tudta adni, szemben a történet kesze-kuszaságával.

Végig vártam, hogy na, akkor most már végre kapunk egy kidolgozottabb részletet, de annyira a felszínen lebegett minden, mintha valami homályos tejüveg választott volna ez a könyv esszenciájától, és nem juthattam a titkos tudás birtokába. A tragédiák is olyan könnyedén le vannak rendezve, ez is furcsa volt számomra, és a legkevésbé sem helyénvaló. Persze, tudom, mi miért történt, de nem azért, mert jól ki lett volna fejtve, szépen ki lehet mindent következtetni, de mégis… Sokszor hiányzott a kontextus, hiányoztak konkrétumok. Olyan érzésem volt, hogy William Golding nagyon szeretett volna sejtelmes lenni, de én inkább csak kidolgozatlannak, és rosszul megírtnak nevezném a regényét. Rossz szájízzel zártam be, és soha többet nem fogom újraolvasni sem. Számomra ez az a klasszikus, ami körül nem értem a felhajtást, és nem gondolom, hogy annyira jó lenne, mint amilyennek tartják.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s