Joanne Harris: Mint pók a kulcslyukon (St. Oswald fiúiskola 3.)

Fülszöveg
A patinás, több mint ötszáz éves múlttal rendelkező yorkshire-i gimnázium, a St. Oswald fiúiskola életében bekövetkezik az elképzelhetetlen: Rebecca Buckfast személyében kinevezik az intézmény élére az első női igazgatót. Rebecca Buckfast elszánt, ambiciózus nő, aki mindent megtesz azért, hogy sikeres legyen ebben a férfiak uralta világban.

Miközben a tanárok és a diákok próbálnak alkalmazkodni az új helyzethez, újabb esemény forgatja fel az iskola életét: Roy Straitley latin tanár tanítványai az iskola új szárnyának építkezésén emberi maradványokat fedeznek fel. Staitley azonnal értesíti az igazgatónőt, ám amikor beszámol neki a fejleményekről, úgy érzi, hogy a nőt nem éri váratlanul a holttest felbukkanása…

Vajon köze van a holttestnek Rebecca Buckfast múltjához és ahhoz, hogy a bátyja sok-sok évvel ezelőtt eltűnt, ő maga pedig bátyjának egykori iskolájában vállalt tanári állást? Buckfast kész elmesélni élete történetét Stratileynek, a kérdés csak az, mennyire lehet megbízni az emlékeiben, mennyire őszinték a szándékai, és vajon mire készül most…

A leginkább a Csokoládé szerzőjeként ismert Harris a pszichothriller műfajában is jeleskedik. A St. Oswald magániskolában játszódó kötetekben Harris sötét oldala jelenik meg, és a szerző biztos kézzel, egyszerre szórakoztató és elborzasztó módon mutatja meg nekünk az emberi lélek egészen bizarr oldalait.

Nagyon vártam már Joanne Harris új regényét, a St. Oswald fiúiskola harmadik, egyben utolsó részét is. Korábban is írtam már, hogy ez nem egy klasszikus értelemben vett sorozat, hiszen a részek egymástól függetlenül is olvashatóak és teljes mértékben érthetőek, de vannak visszatérő szereplők, emiatt érdemes sorrendben olvasni az egyes köteteket. A Kékszeműfiú a leglazábban kapcsolódó regény, az nem igazán alkotja a sorozat részét, de ha lazán is, kapcsolódik a többi részhez. Én sem sorban olvastam őket egyébként, de el fogom majd úgy is olvasni az összeset.

A történet, ahogyan a többi kötetben, itt is két szálon fut, a múltban és a jelenben egyaránt. A jelenben a St. Oswald fiúiskolának női igazgatója van Rebecca Buckfast személyében, aki elérte azt is, hogy az oktatás koedukált legyen, így az iskola már hivatalosan a St. Oswald Akadémia nevet viseli. Rebecca határozott, kemény nő, Roy Straitley, az iskola legrégibb bútordarabja, és a történetek egyik központi szereplője emberére akad Rebeccában, akinek bonyolult élete volt. Gyerekkorában eltűnt a testvére, Conrad, akit soha nem találtak meg, és Rebecca próbálja felidézni, mi történhetett vele. Miközben a St. Oswaldot igazgatja, szépen-lassan elmeséli élete történetét Roy Straitley-nek, aki kíváncsian hallgatja, ugyanis egyik régi barátja, Eric Scoones neve is felmerül Rebecca beszámolójában.

Nagyon sokáig nem derül ki, mi a célja Rebeccának a mesedélutánnal, elképesztően lassan bontakoznak ki az események, sokáig én sem tudtam, mi fog ebből kisülni, de aztán a könyv kb. kétharmadánál megvilágosodtam, és életemben először megtörtént, hogy rájöttem egy Joanne Harris könyvben a csavarra. Meglepődtem, mert elég kiszámítható volt, és ez egyáltalán nem jellemző a szerzőre, mindig nagyon agyafúrtan, okosan szövi a történetei szálait, sosem lehet még csak sejteni sem a végkifejletet, ez ahhoz képest nagyon egyszerűen megfejthető volt. Egyetlen nyitott kérdésem maradt csupán (lehet, hogy más számára ez egyértelmű volt, szerintem nem annyira az): ki volt az a holttest a történet elején? Ugyanis két személy is szóba jöhet, és én egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy az az, akire elsőre gondoltam.

Rebecca nem volt szimpatikus karakter, és habár valahol megértem a keserűségét és a bosszúvágyát, ez nem menti fel a cselekedetei alól, sőt igazából nem is érzem úgy, hogy a tettei arányban álltak volna az őt ért sérelmekkel. Érdekes volt egyébként az élettörténete, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy amennyire egy kísértetként élete le az életét minden tekintetben (gyerekként a testvére mellett, a párkapcsolatában Dominic mellett, aztán tanárként a King Henry-ben majd a St. Oswaldban), ez nem változott meg. Nem tudott fejlődni, sem továbblépni, nagyon megkeseredett, nem tudta elengedni a múltat, mentőövként kapaszkodott a vele történt rossz dolgokba. A kötet végén semmivel sem lett boldogabb vagy felszabadultabb, mint az elején volt, igazán nem jutott sehová, nem ért el semmit, egyedül talán azt, hogy már lányok is járhatnak a St. Oswaldba, de önmagát nem tudta felszabadítani a múlt béklyója alól. Roy szála pedig… Miért? Miért ilyen méltatlanul? Ez a rész szomorított el a legjobban. Ráadásul ilyen szempontból nem is értetettem Rebecca indítékát.

Nem csak azon lepődtem meg egyébként, hogy mennyire kiszámítható volt ez a regény, hanem azon is, hogy mennyire más volt a stílusa, mint a korábbi részeknek, és hogy mennyire nem azt a színvonalat képviselte, amit én Joanne Harris-től megszoktam. Sajnos csalódott vagyok, és borzasztóan nehéz szívvel írom ezt le, mert imádom a szerzőt, és aki régebb óta olvas, tudja, hogy mindig szuperlatívoszokban írok róla, de ez a könyv engem teljesen megdöbbentett. Nem kaptam meg azt a hamisítatlan Joanne Harris hangot és hangulatot, amit megszoktam, és a szöveg minősége sem volt a régi. Nem értem és nem tudom ezt hova tenni. Arról nem is beszélve, hogy mennyi önismétlés van benne, nem tudott már újat mondani. Tetszett, hogy felhívta a szerepet a nők társadalmi helyzetére, és ezt boncolgatta is, de egy idő után unalmassá vált, mert ugyanazokat a frázisokat írta le újra és újra. Sokkal jobban kedvelem azt a fajta női energiát, ami a Csokoládé sorozatban jelenik meg, amit ebben a regényben megírt Joanne Harris sokkal erőletetettebb, sőt, néha öncélúan agresszív volt számomra. Lehet, hogy nem tett jót ennek a sorozatnak, hogy majd’ 20 év után zárta le, sajnos már a Csokoládé sorozat befejező köteténél, Az epertolvajnál is éreztem, hogy nem volt az igazi. Sajnos a Mint a pók a kulcslyukon esetében is ez a helyzet, és ez nagyon elszomorít.

Voltak benne egyébként nagyon találó gondolatok, amiket jól esett olvasni, és igazán betaláltak, ennek ellenére Joanne Harris ebben a kötetben sajnos csak árnyéka önmagának. A leírásai viszont továbbra is a kedvenceim.

A füst illata mélabús és nosztalgikus hangulatba ringatott. Az idén hamar köszöntött be az ősz, a felső udvaron megperzseltnek tűntek a fák, és a sportpályák végén az erdei deréce most fakult izzó rózsaszínről füstös fehérre. Ezt az évszakot szeretem a legjobban: melankolikus, rózsás és érett, de most a melankólia uralkodik.

Mindezek ellenére ugyanúgy szeretem Joanne Harris-t, rajongok a könyveiért, mert egyébként kiváló írásai vannak, és nem ez alapján fogom a munkásságát megítélni, de ez sajnos tényleg nem igazán tetszett, összecsapott, félkész munkának érzem, főleg az olyan zseniális művei mellett, mint a Kékszeműfiú, az Urak és játékosok, a Csokoládé vagy az Ötnegyed narancs. A sorozat többi kötete viszont nagyon erős, újra is fogom olvasni valamikor.

Ettől függetlenül izgatottan várom az új könyvét, és jó néhány régi regénye is van, amit én még nem olvastam, azokra is igyekszem mielőbb sort keríteni.