Julia Rochester: Ház a világ peremén

Fülszöveg
A ​Ház a világ peremén, amely részint krimi, részint pszichológiai dráma, Julia Rochester sötét humorral megírt, izgalmas bemutatkozó regénye.
Tizennyolc éves voltam, amikor apám lezuhant egy szikláról. Ostoba módját választotta a halálnak.

John Venton részegen lezuhan egy devoni szikláról. Ikergyermekei, Morwenna és Corwin két külön irányba menekülnek, hogy megkezdjék felnőtt életüket. Édesanyjuk, akit a boldogtalan házasság évei csak felbőszítettek, kapva kap a víg özvegységen. Csupán a nagyapjuk talál megnyugvást a düledező családi házban, miközben egy hatalmas vászontérképre vég nélkül festi a történetüket.

Élénk színekkel megfestett térképe a hajóroncsok, elfeledett házak, szentek és ördögök miniatűr képeivel a képzelet szüleménye, helyi mítoszok és történetek gyűjteménye. De egy titkot is őriz. Amikor az ikrek vonakodva visszatérnek a házba, rájönnek, hogy apjuk hiánya is része a térkép rejtélyes vonzerejének.
A Ház a világ peremén magával ragadó mese arról, hogy a család és az otthon miként lehet egyszerre a vigasz forrása és mindent elpusztító erő. Ízekre szedve a nevetséges féligazságokat, amilyeneket minden családban rejtegetnek, felteszi azokat a kérdéseket, amelyekkel valamennyiünknek szembesülnünk kell: kik azok, akikért felelősek vagyunk, és végső soron kikhez tartozunk?

Úgy látszik, engem vonzanak ezek a furcsa, nyomasztó atmoszférájú, esős tájakon játszódó könyvek, ezek a hangulatregények. Zsenge ifjúkoromban, könyvmolyságom kezdetén sem lehetett csak egy jó történettel megvásárolni a lelkemet, ha visszanézem az olvasmánylistámat, és végiggondolom a kedvenceimet, a legtöbb nagyon különös és erős atmoszférájú írás, és egyre inkább azt érzem (a korommal és a zsémbességemmel arányosan növekedve), hogy lehet bármilyen erős egy történet, ha nincs önálló miliője. Az a bajom sok modern kortárs könyvvel is (mint pl. legutóbbi szörnyűséges, borzalmas mellényúlásommal, a Rendes környékkel is), hogy sterilek, szárazak. Nem lélegeznek, nem repítenek a magasba, nem döngölnek a földbe, nem élnek önálló életet, nem jutnak az eszembe napokkal, hetekkel, hónapokkal, vagy akár évekkel az olvasás után, amikor csak úgy elkalandoznak a gondolataim. Nem akarok beléjük költözni. Nincs hangulatuk. Csak adott egy sztori, ami fontos aktuális kérdésekkel foglalkozik, de nincs benne élet. Nekem pedig ez így kevés. És akkor jön egy ilyen könyv, mint a Ház a világ peremén (amire már nem is tudom, hogy figyeltem fel), én pedig teljesen elveszek. Néhány órányi olvasás alatt az érzelmek teljes skáláját végigjártam, és olvasás közben egyáltalán nem érzékeltem a külvilágot. És persze már megint bőgtem a buszon olvasás közben. Ha láttok egy olvasó, húszas évei végén járó nőt Budapesten, az M3 vonalán, aki itatja az egereket, az nagy valószínűséggel én vagyok. Néha járok másfelé is, szóval a város legkülönfélébb pontjain felfedezhető vagyok ilyetén állapotomban. (Most azt hiszitek, hogy egy bőgőmasina vagyok, ez azért nem igaz, de ilyen jó, lélekig hatoló könyvek hatására hamar elerednek a könnyeim.)

A sok blabla után mesélek egy kicsit a könyvről is. A fülszöveg nagyjából leírja a történetet, úgyhogy azt most nem fejtegetném bővebben, nem tudnék sokkal többet hozzátenni. A borító viszont egy kicsit megtévesztő, én elkönyveltem valamiféle kis limonádé lányregény-szerűségnek, amiben nincsenek mélységek. Hát nagyot tévedtem.

A devoni Venton család a Thornton-házban él, ami egy szikla peremén, a világ szélén és egyben a világ végén áll. A ház családi örökség, és John Venton nagyon ragaszkodik hozzá, azonban senki nem osztozik vele igazán ebben az érzésben. Johnnak és feleségének, Valerie-nek két gyereke van, Morwenna és Corwin (milyen jó nevek!), akik ikrek, és a lehető legegészségtelenebb módon kötődnek egymáshoz. Velük él John apja is, Matthew, aki a családi legendárium őrzője, írója, szinte már-már megtestesítője, az élő, két lábon járó devoni helytörténet. Van egy térképe a dolgozószobája falán, amin az élete legfontosabb eseményeit és személyeit festi meg, ez a térkép pedig rengeteg fontos információ rejt, melyek azonban az avatatlan szem számára láthatatlanok. Miután John lezuhan a szikláról, mindenki elég hamar kiheveri a történteket, több, mint tíz év után azonban Corwin fejében elkezd motoszkálni egy gondolat az apja halálával kapcsolatban. Kételyeit Morwennára is átragasztja, és együtt kezdenek el nyomozni, mely nyomozás során elképesztő, már-már hihetetlen családi titkokra derül fény.

A Ház a világ peremén egy olyan könyv, ami egyes olvasók lelkéhez egyenes utat talál, és mélyen beveti oda magát, míg mások csak egy nyakatekert, szokatlan, kicsit abszurd és idegesítő történetet látnak benne. Én az előbbi tábort erősítem, és ahogy Amadea nagyon ráérzően írta nekem a könyvvel kapcsolatban, nehéz dolga lesz az utódjának.

A Venton család az egyik legdiszfunkcionálisabb család, akikről eddig olvastam.
Egyszerűen nem passzolnak össze, olyanok ők, mint egy kirakós össze nem illő darabkái, akiket erőszakkal mégis összeillesztenek, és bedobnak egy sötét dobozba, aztán elsüllyesztenek a szekrény mélyére, hogy ott sínylődjenek életük végéig. Nagyon érdekes a családi dinamika, ugyanis először úgy tűnt számomra, hogy ezek a karakterek nem szeretik egymást, de ez nem így van, habár eléggé sajátos fogalmaik vannak a szeretetről. Ridegek és kegyetlenek egymással, anya-lánya egy-egy rövid kijelentéssel képesek egymást megalázni, szavaik úgy csattannak, mint a pofon, de mégsem marják ki egymás szemét dühükben, számukra ez a fajta kommunikáció teljesen normális. Morwenna és Corwin elválaszthatatlanok, de valami elképesztő módon, ők nem csak (iker)testvérek, még csak nem is barátok, annál sokkal több, de meghatározhatatlan kapocs fűzi össze őket, ami hol messzire űzi őket egymástól, hol úgy összehozza, hogy el sem akarják egymást engedni. Furcsa volt, hogy nagyapjukat, a keresztnevén, nem pedig nagyapának szólították, és Morwenna is mindig csak Matthew-ként utalt rá, bár ebben a családban talán ez a legkisebb furcsaság. Matthew John-hoz hasonlóan magának való, aki a dolgozószobája, a sziklák, és hullámok magányában éli mindennapjait, egyre csak festi a térképét, rajzol a vázlatfüzetébe, írja a feljegyzéseit, hogy örökül hagyja Devon és a Venton család mesébe illő történetét.

John halála és az ikrek érettségije után a család szétszéled, Morwenna könyvkötőnek áll Londonban, Corwin beutazza a világot, hogy kutakat építsen, Valerie elköltözik otthonról, Matthew a Thornton-házban marad, de nem szakadnak el egymástól teljesen. Valerie továbbra sem ápol túl meghitt kapcsolatot a gyerekeivel, ami nem csoda azok után, ahogy az ikrek – főleg Morwenna – mindig is viszonyultak hozzá. A történetet egyébként Morwenna meséli el, aki egy hideg, racionális, sznob, irritáló szereplő, ezzel szemben Corwin maga a nyugodtság, a jótét lélek, a poétalelkű szépfiú, akibe mindenki szerelmes, és akinek Morwenna feltétel nélkül behódol. Annak ellenére, hogy Morwenna narrál, egyértelműen Corwin az erősebb személyiség, sokkal könnyebben és hamarabb tudja érvényesíteni az akaratát. Valerie csak halvány árnyék, sosem volt igazán része a családnak, a gyerekei tettek is róla, hogy így érezze, és John sem volt valami melegszívű férj. Nincs olyan karakter ebben regényben, akit igazán lehetne kedvelni, mégis valahogy közel kerültek hozzám, minden rossz és idegesítő jellemvonásukkal együtt.

Az eleinte álmos kis történet a második felében felébred, és akár csak a régi devoni mondában megjelenő ördög, kegyetlenül lecsap, és jól megrángatja az óvatlan, felkészületlen olvasót. Az elképzelések, vágyak és titkok elemi erővel kavarják fel az állóvizet, megjelennek a mítoszok, régmúlt idők hajótöröttei, vándorai, az ajtófélfák megvetemednek, az emberek megállapodnak, megbetegszenek, eltávolodnak, vagy éppen közelebb kerülnek egymáshoz, alakok válnak ki a ködből, régi mesék válnak valósággá. Csodálatos, elmét bódító utazás ez, izgalmas kaland a tágra nyílt szemű, mesére vágyó gyermeklelkű felnőtteknek.

Imádtam ezt a könyvet, az esős Devont, a devoni legendákat, a vad sziklákat, az óceánt, a hullámokat, a dagályt, a régi Thornton-házat, a ház mellett álló kunyhót, a könyveket, a könyvkötészetet, a törött múltat, a gyógyíthatatlan jelent, az antipatikus, érzelmileg sérült karaktereket (micsoda ellentmondás), ezt az egész sötét, mély tónusú koszorút, ami körbefonja a történetet, mint a kígyó farka.

A mellékszereplőkről szívesen olvastam volna egy kicsit többet, néhányuk sorsa érdekelt volna, de így is elég kerek volt a történet. Olyan különleges nevek és karakterek után, mint Morwenna és Corwin képtelenségnek tűnik egy áttetsző, szinte már láthatatlan Ed, vagy átlagos Sandra létezése.

A könyv egyébként elég gyengén van ragasztva, sajnos szét is esett, és egyszer teával is leöntöttem, szóval kissé megviselt állapotba került az olvasás végére, de egyáltalán nem zavar, a könyvön is nyomot hagyott, hogy olvastam, ahogyan bennem is mély nyomott hagyott a könyv.

Mégsem ajánlanám mindenkinek, mert nem való mindenkinek, de egy próbát érdemes tenni vele, mert aki megszereti, annak szerintem hamar a kedvence lesz. Az értékelésem eléggé inkoherens, még nagyon frissen kavarog bennem az élmény, de nem is baj, maradjon itt így, a könyv is ilyen.

Lejátszási listát is készítettem ám a könyvhöz, annyira magával ragadott és megihletett. Az általam kedvelt dalokból összeválogattam azokat, amik hangulatukban illeszkednek a könyvhöz. Nem biztos, hogy másnak is ezek passzolnának hozzá, de számomra tökéles volt ez a zenei aláfestés, ezért megosztom itt is, ha esetleg valakit érdekel, ide kattintva pedig Spotify-on is meghallgatható.

1. Down By The River – Milky Chance
2. Riptide – Vance Joy
3. Riverside – Agnes Obel
4. Devotion – Ellie Goulding
5. Devil’s Spoke – Laura Marling
6. Wolf – First Aid Kit
7. Buzzcut Season – Lorde
8. White Winter Hymnal – Birdy
9. Thirteen Sad Farewells – Stu Larsen
10. Never Marry A Railroad Man – Shocking Blue
11. Send Me a Postcard – Shocking Blue
12. The Mute – Radical Face
13. Do Not Stand at My Grave and Weep – Leah