Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

Fülszöveg
Bogáti Péter – mint ez a könyve is bizonyítja – a tudományos-fantasztikus műfaj avatott szerzője. Robinson mai különös történetéhez az ihletet minden bizonnyal az utóbbi években megerősödött fegyverkezési hajsza kiszámíthatatlan következményein való tűnődés adta. Rejtélyes, megmagyarázhatatlan okból, talán egy téves gombnyomás következtében, egy utolsó „mohikán” kivételével megsemmisül az emberiség. Mit csinál Robinson félelmetes, észvesztő magányában? Hogyan próbálja megőrizni civilizáltságát, emberi formáját? Mit ér az élet a társadalmon kívül? Erről szól a szerző nem mindennapi fantáziával, leleménnyességgel megírt könyve. Mi az, ami az ember életét emberivé, minősíthetővé teszi? Az emberi kapcsolatok – válaszolja Bogáti, aki épp egy ezektől radikálisan megfosztott hőst ábrázol. A magány számtalan megpróbáltatása után Robinson világjáró útra indul, hátha valahol mégis…

A tudományos-fantasztikus világban járatlan olvasóként, ajánlásra olvastam el ezt a könyvet. A cím és a fülszöveg alapján nem nehéz kikövetkeztetni, hogy miről szól: a Földön (vélhetően) utolsó emberként életben maradt C. Robinson hányattatásait követhetjük nyomon. A történet eleje mozgalmas, hiszen ekkor még mindenki életben van, bár főhősünk már ebben a részben is elég sokat filozofál (erre majd még később kitérek), de alapvetően ez egy dinamikus rész. Viszonylag részletes képet kapunk Robinson barátjáról, Albertről, de valamelyest megismerjük a főnökét és a szeretőjét is. Robinson fizikus, és egy rendkívül gyakorlatias, praktikus ember, híján minden képzelőerőnek. Logikusan, tényszerűen gondolkodik, nem egy idealista álmodozó fajta, és jellemének ezen vonásai az egész regény hangulatát, stílusát nagyon erősen befolyásoljak. Én ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy nagyon vonalas, és emiatt, illetve a tudományos fejtegetések miatt nem éppen egy könnyű olvasmány, számomra legalábbis nem volt az, a veterán science fiction olvasóknak biztosan meg sem kottyanna. Viszont magamon is meglepődtem, hogy ezek a részek egyáltalán nem hatottak rám elrentettő módon, és igaz, nem minden tudományos okfejtést értettem meg, de élveztem olvasni. Robinson számára mindig a logika jelöli ki az irányt, ez már az emberiség kipusztulása előtt is így volt, de ezt követően a túlélés érdekében még inkább igyekezett ezen az ösvényen maradni, természete nem is engedett neki mást.

Kétségtelen, elismerem, a félelem minden láthatatlantól, ösztön, amely hamar legyőzi az amúgy sem túlságosan magabiztos tudatot. Még a szakemberét is, aki sokkal többet tud a laikusnál; például azt is, hogy milyen keveset tud még mindig a világról.

A katasztrófa egyik percről a másikra következik be, ezt most nem részletezem, nagyon fontos momentum a történet szempontjából, úgyhogy nem veszem el senkitől az élményt, hogy maga olvassa el. Robinson egy szerencsés helyzetnek köszönhetően marad életben, bár utólag átfutott az agyamon, hogy biztosan véletlen volt-e, hogy egyedül vele esett másként a dolog, mint a többi embertársával. Nem hagyja el magát, azonnal elkezd gondolkodni, terveket gyártani, átgondolja, mit hogyan kell csinálni, hogy minél tovább megfelelő ellátottság mellett, egészségét megőrizve életben maradjon. Lehetőségeihez mérten megpróbál meggyőződni arról is, hogy biztosan ő-e az egyetlen túlélő, és arra a megállapításra jut, hogy nagyon úgy tűnik, nincs más rajta kívül, legalábbis a közvetlen környezetében, bár erre az idő múlása is választ adott volna. Kutatja az okokat, mi történhetett, elméleteket vázol fel erre vonatkozóan, és berendezkedik a magányos életformára. Nagyon körültekintően viselkedik, odafigyel minden apró részletre, például, hogy gyorsan el kell fogyasztania a romlandó élelmiszereket, mert ha nem lesz áram, márpedig emberi beavatkozás nélkül nem lesz, akkor hiába lesznek az élelmiszer boltok hűtőszekrényei tele, és hiába válogathat majd szabadon, minden tönkre fog menni.

Van egy jelenet, amikor Robinson azon morfondírozik, hogy milyen esemény vezethetett ehhez a katasztrófához, milyen kiterjedésű lehet, miért éppen ő maradt életben, stb., és egy lehetőségként felveti, hogy esetleg nukleáris fegyverkezés következtében történt. Nagyon tetszett, ahogy elkezdte ecsetelni, hogy mélyebben nem követi a politikai, gazdasági híreket, de nagyjából azért otthon van a témában (ennél sokkal komplexebben volt kifejtve). Minden felvázolt kérdése akkurátus választ ad, felvezeti, hogy az elmélete valószínűleg nem helytálló, és annyira nem is jártas a közéleti kérdésekben, de végiggondolja és végigvezeti a folyamatot. Ez a fajta józan gondolkodásmód jellemzi az egész regényt, bár azért a magány egy pontját szegény főhősünk szétcsúszik néhányszor, hiszen egyedül maradt a saját elméjével, nem tudja, milyen jövő vár rá, ha tényleg egyedül maradt, akkor az a legjobb kilátása, hogy nem valamilyen gyógyíthatatlan betegség vagy fertőzés következtében kínok kínjai között kell hosszú agónia után meghalnia.

A könyv második, és sokkal tetemesebb, kb. 170-180 oldalt kitevő része egy komplett belső monológ, aki szeretné elolvasni, az erre készüljön fel, aki pedig hozzám hasonlóan nem túl gyakran vesz kézbe hasonló olvasmányokat, annak lehet, hogy nem lesz olyan könnyű átrágnia magát rajta. Ez a hatalmas gondolatkísérlet azonban rendkívül érdekes! A nehézsége nem egyenlő azzal, hogy unalmas, csupán lelassítja egy kicsit a haladást. Nagyon érdekes, értelmes meglátásokat vetett papírra Bogáti Péter, tele is ragasztgattam a könyvet oldaljelölőkkel, olyan sok minden megfogott, és felkeltette a figyelmemet. Ezt a részt is megtörik ugyan párbeszédek néhány visszaemlékezés erejéig, és egy-két alkalommal a lázálom állapotában, de ezekből itt már nincs túl sok, szóval ez a tömény része.

Az év, mint időegység önmagában nem jelent semmit. Csak arra való, hogy legyen valami, ami alatt én is, te is, ő is ugyanazt értjük. Egyezményes jelek világában élünk, amióta emberek vagyunk.
De eljutottunk abba a korba, amikor az információk elborítanak bennünket, s már egyezményes jeleket kell teremtenünk arra is, hogy tárolni, rendszerezni és használni tudjuk az egyezményes jelekbe foglalt ismeretek millióit. A veszély egyre nagyobb. Már az ősember tudta, ha van egy fogalmad, találj ki rá egy jelet. Ha kimondod, felrajzolod a jelet, megjelenik a fogalom. S egy napon a jel lett maga a fogalom, és megszületett a hit, a varázslás, a fétis. Az ember illúziók rabja lett. Ruhát öltött, mert fázott, és azt hitte, hogy a meztelenség szégyen.

Az ember csak akkor nem komédiázik, amikor feladja önmagát. A többi az mind csak póz; felesleges vagy szükséges, kényszerű vagy önként vállalt póz. Nélkülük nincs ébredés, társadalmi élet, szerelem, elalvás. A haldokló, ha öntudatánál van, amikor meghal, még akkor is pózol. Utolsó szavakat keres és nemes tartást a búcsúztatóhoz: türelemmel viselt hosszas szenvedés után…

A tudományos részekről érdemben nem tudok sokat mondani, sosem volt az erősségem semmilyen természettudományi tárgy, és humán beállítottságú vagyok, de amikor (utólag) utánaolvastam a könyvnek, akkor néhány helyen írták, hogy akadnak benne pontatlanságok. Ettől függetlenül laikus szemmel, és ha figyelembe vesszük a tudományos-fantasztikus második részét, a fantasztikus jelzőt, szerintem ezt el lehet nézni.

Ahogy közeledett a történet vége, már tűkön ülve vártam, hogy lesz-e benne valamilyen csavar, kiderül-e, hogy Robinson valóban magára maradt, vagy más is életben van, és hogy nem csak álmodja-e az egészet (nagyon reméltem, hogy nem erről van szó, és annyit elárulhatok, hogy szerencsére nem). Volt egy nagyon ígéretes fordulat, amiről spoiler nélkül nem tudok írni, de sajnos nem oda futott ki, ahova szerettem volna. A vége nem döbbentett meg annyira, valami hasonlóra számítottam, de azt hiszem, ez nem is az a könyv, ahol a befejezés a lényeg, hanem az addig vezető út. Ez egyébként sem a történések, hanem a gondolatok regénye. Amikor már elengedtem volna az egészet, és nem olyan értelemben, hogy nem hagyott bennem nyomot, mert hagyott, nem is keveset, hanem hogy beletörődtem, nem történt meg, amire pedig annyira vágytam, akkor jött az utószó, és feltette az i-re a pontot. Én pedig csak ültem lefőve, és nem akartam elhinni. Még most sem akarom. Két kérdés cikázik azóta a fejemben: Tényleg? De hogyan?

Érdekes, egyedi stílusú kötet, tele elmélkedésekkel, amolyan filozófiai sci-fi (nyugodtan lőjetek le, ha hülyeséget írtam, ez a jelző csak bennem fogant meg, nem nagyon értek a sci-fihez, nem tudom, van-e ilyen), ami határozottan gondolkodásra késztet, és nagyon komoly üzenete van. Hogy ebből az üzenetből kiben mi marad meg, hogy vagy hogy egyáltalán kinek milyen üzenetet közvetít, az szerintem nagyban függ az adott személy beállítottságától, de mindenesetre olvasásra érdemes könyv, nagyon ajánlom mindenkinek, de figyelmet igényel, nem az az olvasmány, amit két percre elő lehet kapni két metrómegálló erejéig (az elejét még talán igen).