Bartis Attila: A nyugalom

Fülszöveg
Anya és fia él együtt egy pesti lakásban. Az anya egykor ünnepelt, imádói által bálványozott, irigyei által megvetett és gyűlölt színésznő volt. Szenvedélyes, érzéki nő, aki mindig is úgy gondolta: szükség esetén szinte bármit megbocsát magának az ember. Tizenöt éve a lábát sem teszi ki a lakásból. Szorong, retteg, gyűjtögeti disszidált lánya leveleit és árgus szemekkel figyeli íróvá lett fia minden mozdulatát. És miközben odakint szép lassan összeroskad egy politikai rendszer, egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a fiú immár sose fog szabadulni e gyűlölet és szenvedély szőtte hálóból. Még akkor sem, amikor az egy éjszakás, satnya kis kalandok után egy nap a Szabadság hídon találkozik Fehér Eszterrel.

A könyv és a bejegyzés is 18 éven felülieknek ajánlott!!!

Nos. Megpróbáltak engem felkészíteni erre a regényre. Sikertelenül. Múlt vasárnap fejeztem be az olvasását, azóta is a hatása alatt vagyok.

A történet főszereplője Weér Áron, pesti értelmiségi család sarja, anyja (Rebeka) ünnepelt színésznő, húga (Judit) hegedűművész, apja eleinte nincs benne a képben. Ami azonban a hibátlan, töretlen, egyenletes máz alatt van, a legmocskosabb, legszennyesebb dolog, amiről valaha olvastam, rengeteg trágársággal és erőszakos jelenettel tarkítva. Ez egy eszméletlenül beteg, aberrált könyv. Nem tudom, a történtek után lehet-e valódi nyugalomra lelni.

Áron harmincvalahány évesen (talán harmincöt, ha jól emlékszem) egyedül él az anyjával, aki tizenöt éve ki sem tette a lábát a házból, ő pedig nem tud szabadulni tőle, kiszolgálja az alapvető igényeit, egy perc múlva pedig már azt üvölti neki, hogy dögöljön már meg, pusztuljon már el. Kívánsága végül teljesül, ahogyan ez a történet elején rögtön ki is kiderül, de amit addig el kell viselniük, az talán a pokolnál is gyötrelmesebb és aljasabb. Anyja karrierje akkor akadt meg, amikor a lánya, Judit disszidált, és nem volt hajlandó hazatérni. Az államhatalom ezt azzal “jutalmazta”, hogy megfosztották a jelentős, vágyott szerepektől, Weér Rebeka pedig ebbe beleőrült.

Áronnak nincs normális emberi kapcsolata senkivel (ahogyan egyik szereplőnek sem). Sem családi, sem baráti, sem párkapcsolat. Íróként nagyrészt otthon tartózkodik, amikor nem, akkor prostituáltakkal múlatja az időt, vagy egyéjszakás kalandokba keveredik, néha-néha vidékre utazik felolvasni. A szexualitás központi eleme a könyvnek, és nagyon erőteljesen, állatian, mocskosan jelenik meg. Itt nincs szeretkezés, gyengéd ölelések, cirógatások, kedves szavak, csak az ösztönszerű közösülés (ami a regényben természetesen nem így van megfogalmazva, képzeljétek el a legvulgárisabb szavakat, amivel egy aktust le lehet írni). És nem feltétlenül ezek a leggyomorforgatóbb jelenetek, kiderülnek múltbéli gyalázatosságok a családtagokról, és másokról is, egyik hitványabb, mint a másik. Ennyire betegesen elcseszett diszfunkcionális szereplőt nem láttam még egy rakáson.

Áron lelki sérült lett az anyjának köszönhetően, és olyan traumákat élt át, amiből szinte egyenes út vezetett ahhoz az emberhez, akivé vált. Nem mentegetni szeretném, főleg azok után nem, ahogy Eszterrel bánt, bár Eszter sem volt normális, ez inkább csak egy megállapítás. A regénybeli történések és a regény nyelvezete tökéletesen leképezik a lelki világát, pontos a tükörkép. A temetés, hogy anya és lánya hogy váltak el, hogy anya és fia hogy éltek, hogy mi lett a levelekkel… Hogy kicsoda Éva, és mi minden történt a múltban. Mind egy apró késszúrás, vagy rúgás a gyomorba, kinek melyik tetszik jobban.

Az alpáriság ellenére viszont ez egy jó könyv, és tetszett. Tudom, hogy borzasztó furcsa egy ilyen könyvre ezt mondani, és nyilván nem a benne megtörtént dolgok tetszenek, de ne áltassuk magunkat, vannak emberek, akik így éreznek, gondolkodnak és élnek, és ezt a könyv jól és viszonylag hitelesen jeleníti meg. De gyomor kell hozzá, felkavaró, rossz élmény, nem való mindenkinek, és soha nem is ajánlanám senkinek, ennek az olvasására mindenkinek saját magának kell a fejét adnia. Azért írtam, hogy viszonylag hiteles, mert itt-ott azért manírosnak éreztem, és úgy gondolom, bele lett pakolva egy-két hatásvadász elem. Nem tudnám konkrétan kiemelni, hogy ezt pontosan melyik résznél éreztem így, ez inkább ilyen átfogó benyomás. Ha ez nem lett volna, akár kedvenc is lehetne.

Ez a könyv kimond olyan dolgokat, amit senki nem mer. Hogy igen, vannak ilyen életek, hogy igen, ez a sok dicstelen, szégyenletes történés fel-felvillan családfákon, és igen, így elhangzanak ezek az ocsmány beszélgetések, és megjelenik az erőszak ezen formája. Nem pártolom az öncélú erőszakot és alpáriságot egyetlen könyvben sem, de az egy-két maníros formától, amit korábban említettem, itt nem éreztem, hogy ez öncélú lenne.

Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon polgárpukkasztás volt-e a könyv célja, vagy tényleg csak a nyers és közönséges valóság bemutatása. Azt gondolom, is-is. Önéletrajzi ihletés van benne? Nem tudom, néhol egy kicsit úgy éreztem, de lehet, hogy ebben teljesen tévútra kerültem. Ha valaki bírja az ilyetén cenzúrázatlan obszcén kitárulkozást, annak nagy valószínűséggel tetszeni fog, de ez a könyv tényleg nem való mindenkinek.

A témaválasztás taszító és irritáló lehet, de ha ezt félretesszük, és csak azt nézzük, hogy Bartis Attila hogyan ír, hogyan építi fel a világot, amit bemutatni hivatott, akkor csak az marad, hogy ezt igenis jól csinálja. Én elég edzett vagyok, sok mindent láttam már (ez most olyan, mintha valami nyolcvanéves olasz maffiafőnök lennék, de nem amiatt, hanem a korábbi munkám során), és engem egy ilyen történet nem tud meghökkenteni. Elborzaszt, de semmi meglepőt nem találok benne. Tudnék is hasonlót mesélni, de nyugalom, nem fogom senkinek az idegeit borzolni. Szóval gyomorforgató, kőkemény témaválasztás, príma, majdnem ötcsillagos kivitelezés.

Hosszabban szerettem volna “elemezni” ezt a regényt, mert igazán megérdemli, de sajnos a mókuskerék rendesen darál mostanában, szóval most ennyire futotta.