Joanne Harris: Csokoládé (Csokoládé 1.)

Fülszöveg
Ismeretlen, titokzatos fiatal nő, Vianne Rocher érkezik a kis faluba, Lasquenet-be, és megnyitja „csokoládézóját” – a tenyérnyi kávézóval kombinált csokoládéboltot. Végre van egy hely, ahol elsuttoghatók a titkok, megszellőztethetők a sérelmek, kipróbálhatók az álmok. Amikor Vianne húsvétra csokoládéfesztivált szervez, a falu egész közösségét megosztja…

Íme az első olyan regény, amelyben a csokoládé elfoglalja a maga méltó helyét. A tartalmas, okos és franciásan pajzán könyv valamennyi érzékszervnek irodalmi ünnepet kínál.

Ősrégi adósságomat róttam le a Csokoládé elolvasásával, Joanne Harris ugyanis az egyik kedvenc szerzőm, de legismertebb művét eddig még nem olvastam. Első olvasmányom tőle az Ötnegyed narancs volt (ami egyébként a kedvencem is), utána pedig a pszichothrillerei kerültek a kezembe, de nagyon régóta szerettem volna megismerkedni a Csokoládéval, aminek filmváltozatát kismilliószor láttam már, mind Juliette Binoche, mind Johnny Depp nagy kedvencem.

Nagy elvárásokkal kezdtem bele, hiszen mégiscsak Joanne Harrisről van szó, akinek nem csak jó ötletei vannak, hanem tud is írni, és nem is akárhogy! Finom írói eszközökkel él, mélyre ás a karakterei lelkében és elméjében, hitelesen jeleníti meg az emberi kapcsolatok szövevényes hálóját, amit mindig meghint egy kis mágiával, elbódítja az olvasó érzékeit, aztán egy-két csavart még hozzáad, hogy az izgalom se hiányozzon.

A Csokoládé főszereplője egy fiatal nő, Vianne, aki egyedül neveli kislányát, Anoukot. Vándoréletet élnek, sosem maradnak sehol sokáig, Vianne nem tud sehol gyökeret verni, de amikor megérkeznek egy francia kis faluba, Lansquenet-sous-Tannes-ba, akkor úgy érzi, talán megtalálták azt a helyet, ahol végleg letepeledhetnének. Vianne erős, független, öntudatos nő, az anyja mellett sosem volt része sem érzelmi, sem anyagi biztonságban, emiatt ő is szélvészként száguld át a világon Anoukkal, mintha folyton menekülve valami vagy valaki elől. Vianne kibérli a régi pékség épületét, a helyiek legnagyobb megdöbbenésére azonban nem pékségként üzemelteti tovább, hanem csokoládéboltot nyit, mindezt húsvét előtt, nagyböjt kezdetén, amivel magára haragítja a helyi papot, Francis Reynaud atyát, és néhány hívet is. Lansquenet régimódi, mélyen vallásos falu, a sok helyi lakó nagyon zárkózott, és eleinte nehezen fogadják be Vianne-t. Sokan rossz szemmel nézik, nem illik ugyanis a helyiek közé: nem jár templomba, színes ruhákat hord, gyermeke van, pedig sosem volt férjnél, és finom, illatozó csokoládéköltéményeivel bűnre csábítja az embereket. Akad azonban, aki igazán megkedveli Vianne-t, és kiáll mellette akkor, amikor tönkre akarják tenni. Ellenszélben azonban nehéz evezni, és Vianne-nak igazán nincs könnyű dolga, Reynaud atya is folyamatosan ellene prédikál a miséin, a rosszakarói pedig alaptalan és rosszindulatú pletykákat terjesztenek róla. Ő viszont maradni akar, Anouk még inkább.

Már az első lapokon teljesen beszippantott a történet, két nap alatt el is olvastam, mert egyszerűen képtelen voltam letenni. A hangulata igazán varázslatos, de a mágia épp csak fel-felbukkan, egy különleges csokoládéban, a szél állásában, vagy egy nő öntudatra ébredésében. Nem feltűnő jelenség, de mégis érezni, hogy ott remeg a levegőben, és Vianne hozta magával, ahogyan az örömet, a jókedvet, és a változás ígéretét is.

A karakterek rendkívül sokszínűek, először is ott van Vianne, aki a fent leírtak miatt inkább illik egy nagyvárosba, mint egy ilyen kis, konzervatív közösségbe, másrészről pedig Reynaud atya, aki mindenben az ellentéte. Szigorú, örömtelen, és nem tűri, hogy megbolygassák a rendben-csendben létező kis méhkasa nyugalmát. Nem bírja elviselni, hogy Vianne nem hajt fejet az akarata előtt, hogy nevetve és színes ruhákban “parádézik”, hogy a hívei a vasárnapi mise után forró csokoládét isznak, és felszabadultan élvezik egymás társaságát a boszorkánykonyhában, ahelyett, hogy a hallottakon vagy a bűneiken elmélkednének. Hamar kiderül, hogy Reynaud atya lelkét sok minden gyötri, úgy érzi, szeretett hívei eltávolodtak Istentől és az egyháztól, gyengék és megadták magukat a kísértésnek, de a múlt eseményei is nyomasztják, ahogyan az is, hogy az ember, akire felnézett, akit szeretett, és aki a mentora volt, nem tud számára útmutatás nyújtani.

Első, felületes olvasásra úgy tűnhet, hogy Vianne a jó, Reynaud atya pedig a rossz, és ugyanígy két táborra lehetne osztani Lansquenet lakóit is. De pont azt szerettem annyira ebben a könyvben, hogy ez nem ilyen egyszerű, a karakterek nem fekete-fehérek, még Vianne-re – aki azzal is megpróbál kedves lenni, aki a legkevésbé sem érdemelné meg – sem tudom azt mondani, hogy kizárólag erényei vannak, ő sem hibátlan, ahogyan egyikük sem, és bár van, aki nem tud, és nem akar megváltozni, bosszúvágyból és keserűségében szörnyű dolgot tesz, nagyon sokak jelleme csiszolódik a történet végére. Én Reynaud atyát sem utáltam, egyáltalán nem láttam negatív karakternek, még annak ellenére sem, hogy könnyű lenne elítélni sok minden miatt, legtöbben valószínűleg bigott vallásossága miatt viseltetnének ellenszenvvel iránta. Én inkább összetett és bonyolult karakternek tartom, aki nem volt rossz, csak más szemmel látta az életet és a világot, mint Vianne, és úgy érezte, hogy a nő betolakodó, akitől meg kell védenie a kis felségterületét. Valahol meg lehet érteni: jön egy nő, aki nagyböjt idején csokoládéboltot nyit a templommal szemben, ellentéte mindennek, amit ő, mint mélyen vallásos és konzervatív ember vall és hisz, és azt tapasztalja, hogy a “nyája”, akit oly nagy gonddal felügyel, szétszéled, megváltozik, és a legtöbben elhagyják korábbi értékeiket. Amit egyáltalán nem biztos, hogy igaz szívvel, meggyőzédésből vallottak, dehát ki ellenőrizhetné ezt? Reynaud atya egyébként beléjük látott, tudta, ki az, aki csak hízeleg, ki az erőszakos, ismerte őket, még ha nem is tett bizonyos dolgokat szóvá. Nem volt szép, ahogyan Vianne-nel bánt, de szerintem neki is hiányzott valami az életéből, és saját úttalansága hajszolta bele tetteibe. Sokszor, amikor Reynaud atya gondolatait ismerhettük meg, sokkal kevésbé volt merev és elítélő, mint ahogy első gondolatra képzelné róla az olvasó. Ha valaki igazán negatív karakter volt, akkor az inkább Paul Muscat, akinek nem volt lelkiismerete.

Vianne-ben nagyon szerettem, hogy igazán önmaga volt, nem érdekelte mit gondolnak róla, egyszerűen csak élte az életét, és tette, ami jólesik neki. Mindenkihez volt egy jó szava, segített is azon, aki rászorult. Persze őt is bántotta, hogy nehezen fogadják be, és hogy még később is voltak olyanok, akik áskálódtak ellene (ez kit ne bántana?), de időközben nem veszítette el önmagát, ellenállt a nyomásnak, és ez elképesztően nehéz feladat a való életben, talán a legnehezebb. Nem behódolni mások kénye-kedvének az elfogadásért cserébe. Anyjától örökölt szabadságvágyáért azonban gyökértelenséggel fizetett, és folyamatosan menekült valami miatt, ami még gyerekkorában esett meg vele, ez pedig igen nagy teher, főleg, hogy a lányára is gondolnia kellett, akinek nem ilyen élet volt való. Küzdött azért, hogy ne “kelljen” elhagynia Lansquenet-et, és ez bizony nem csak a helyiektől függött…

Aztán egy napon megjelennek a faluban a vízicigányok, aminek a hatására még inkább kiélesednek a konfliktusok az egyébként és feszültségtől terhes közösségben. Vianne, és még néhányan kedvesen fogadják őket, de Reynaud atya és elfogult hívei nem örülnek az érkezésüknek, az ezzel kapcsolatos nézeteltérés pedig tovább szítja az ellentéteket. Reynaud atya nem csak amiatt tart azonban tőlük, hogy esetleg bajt kevernek, más is lappang ellenérzései mögött, múltbéli dolgok, amiket szégyell, és mardossák a lelkét. Ennél a résznél éreztem leginkább, hogy mennyire esendő és emberi karakter ő is, és habár sok tettét elítéltem, ahogyan a falu többi lakójával (ez alól egyedüli kivétel Paul Muscat), vele is együtt tudtam érezni, és habár nem helyeseltem sokak viselkedését, de értettem az indítékait, és a viselkedésük között meghúzódó okokat. Hiába, sokszínűek vagyunk mi emberek, és nem mindenki könnyen szerethető, de ettől még nem lesz rossz ember. Határozottan úgy gondolom, hogy a sok rosszindulat és keserűség mögött sok lelki sérülés és félelem húzódik, és ha ezeket a sebeket egyszer sikerül megggyógyítani, egy sokkal felszabadultabb, önmagával és másokkal is békében létező ember bontakozik ki.

A könyv vallásos részével kapcsolatban azonban ambivalens érzéseim vannak. Aki ismeri Joanne Harrist, tudja, hogy nem vallásos, és problémásnak is tartja a vallást (nem csak a keresztényt, hanem mindegyiket), ezt ki is fejtette egyszer egy blogbejegyzésben. Én hívő (és a vallásomat gyakorló) ember vagyok, és nem mondom, hogy könnyen emésztettem meg, hogy Joanne Harris kifejezetten nagyböjt idejére helyezte a cselekményt, és egy katolikus pap alakját rendkívül ellenségesre formált meg. Tudom, hogy ezt nem támadásnak szánta, (azonban sokan keresztényellenesnek állították be a könyvet), de nyilván nem ütött volna akkorát ez a történet, ha nem ebbe a kontextusba helyezi, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez nem zavart, és sokáig próbáltam megfejteni, hogy akkor mit is érzek ezek után ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert ezt leszámítva imádtam a történetet. Olvasmányos, szívet melengető, tele szerethető és színes karakterekkel, a vége kicsit keserédes, de a történtek elkerülhetetlenek voltak, mert a feszültség első pillanattól fogva ott vibrált a levegőben. Aztán rájöttem, hogy nem baj, jól van ez így, attól függetlenül, hogy ezzel a résszel nem vagyok kibékülve, még szerethetem a könyvet. És szeretem is, mert egy igazán jól megírt történet, ami tökéletesen ábrázolja egy konzervatív közösség erőviszonyait. Vianne érkezése sok pozitív változást hozott, de a boldog befejezés nem mindenkinek adatott meg, ami viszont elkerülhetetlen volt.

Ami számomra a legnagyobb erénye a könyvnek, és ami kiválóan példázza Joanne Harris tehetségét, hogy elképesztően jól mutatja be, mennyire máshogy látják önmagukat és másokat az emberek. Hogy mennyire nem érti valaki, a másiknak miért szúr szemet a viselkedése, amikor ő semmi kivetnivalót nem talál benne, és amikor felváltva vagyunk például Vianne vagy Reynaud atya fejében, hihetetlen különbségek fedezhetőek fel, pedig ugyanazok az élethelyzetek, ugyanazok az események, mégis mintha két külön világban élnének, és talán így is van. Az életben mindennek a megítélése szubjektív, hiszen mindenki a maga értékrendjének a fényében alkot véleményt. Az emberek máshogy látják a világot, más dolgokat, értékeket tartanak fontosnak, nem is beszélve a neveltetésről, gyerekkori sérelmekről, a környezetről, stb. Az, ami az egyiknek teljesen természetes, a másiknak lehet, hogy gyötrelmes és elviselhetetlen.

Alig várom egyébként, hogy olvashassam a következő részt, és remélem, hogy a szél állása nem fordul meg. Nemtől, kortól és mindentől függetlenül jó szívvel ajánlom mindenkinek, okos, érzékeny könyv, sok tanulsággal.

Kíváncsi vagyok, Vianne kitalálta volna-e, hogy melyik az én kedvenc csokoládém.