Guilty pleasure olvasmányok

Ez alkalommal én is meghívást kaptam a Témázás e havi körébe, amit ezúton is nagyon köszönök. A téma a guilty pleasure olvasmányok, illetve a jelenséghez való viszonyunk. Nagyon szerettem írni ezt a posztot, és kíváncsi vagyok a többiek véleményére is a témában.

Nem is tudom, mikor találkoztam először a guilty pleasure kifejezéssel, de emlékszem, teljesen elhűltem, és elkezdtem gondolkodni, hogy akkor most nekem szégyellnem kellene, hogy elolvastam egy ponyvát, és esetleg még tetszett is? Én mindig is mindenevő olvasó voltam (egy-két témát leszámítva, ami tényleg egyáltalán nem érdekel), többször is kifejtettem már, hogy számomra az a fontos, hogy a könyv, amit olvasok, jó legyen (ami nyilván szubjektív, erről írtam is korábban), teljesen mindegy, hogy az szórakoztató- vagy szépirodalom, klasszikus vagy kortárs, romantikus, bűnügyi vagy történelmi regény.

Forrás.

De mi is a guilty pleasure, magyarul bűnös élvezet? Olyan nem túl minőségi alkotás (ez lehet bármilyen, irodalmi, zenei, stb.), ami annak ellenére, hogy túl sok értéket nem hordoz, szórakoztat bennünket. Nem az értékei, tartalmas mivolta miatt szeretjük, tudjuk, hogy nincs is neki (túl sok).

Alapvetően a szépirodalom, illetve az igényesebb, komolyabb, komorabb szórakoztató irodalom felé húz a szívem, ezeken belül is leginkább a filozofikus, lélektani könyvek felé, de néha azért én is a kezembe szoktam venni könnyedebb olvasmányokat, ifjúsági regényeket, még gyerekkönyveket is (idén például elolvastam két Roald Dahl könyvet is). Időnként nekem is szükségem van egy kis szünetre, és vágyom néha egy-egy könnyedebb olvasmányra, amik nem mindig az irodalom ékességei közül kerülnek ki. Van úgy, hogy csak egy szórakoztató olvasmányra vágyom, ami kikapcsolja az agyamat, amin nem kell gondolkodni, de sosem gondoltam ezen könyvek olvasására bűnös élvezetként, hiszen ez is én vagyok. Ember vagyok, akinek kell néha a kikapcsolódás, és tényleg ritka, hogy mindenféle mondanivaló és tartalom nélküli könyv után nyúljak, de előfordul, és az ugyanúgy én vagyok, hozzám tartozik, a személyiségem része. Sosem görcsöltem azon, hogy ki mit gondol az olvasmánylistámról, ha valakinek gondja van ezzel, az az ő gondja, nem az enyém.

Annak idején például elolvastam A szürke ötven árnyalatát, és a másik két részt is (aminek most nem jut eszembe a címe), és bár nem tetszettek, nem fogom letagadni, hogy olvastam őket, a Molyos olvasmánylistámon is ott virítanak. Még ha csapnivaló szemét is, akkor újdonság volt, és nem szégyellem, hogy kíváncsi voltam rá, a buszon olvasva sem takargattam a borítóját, sőt emlékszem, annak idején ki is posztoltam a Facebookon, hogy ezt olvasom (akkor még regisztrált tag voltam). Hogy milyen indíttatásból azt nem tudom, de ez élénken megmaradt bennem.

Azt vettem észre egyébként, hogy az emberek szeretik beskatulyázni egymást az olvasmányaik alapján (is), ami valamilyen szinten elkerülhetetlen, hiszen a legtöbb embernek nagyjából van egy „profilja”. Én magamat mindig is eklektikusnak tartottam, mert tényleg mindenfélét olvasok, de pl. én is kialakítottam már nem egy figyeltemről egy bizonyos képet a Molyon, tudom, ki az aki, szinte kizárólag szépirodalmat olvas, ki az, aki a sci-fi/fantasy vonalon mozog, folyton valamelyik friss megjelenésű bestsellert olvassa, vagy a romantikus kötetetek rajongója, stb, de mindenki azt olvas, amit akar, a hasonló érdeklődésűek úgyis megtalálják egymást.

Annak ellenére, hogy nem hiszek a guilty pleasure fogalmában, és a jelenség megszégyenítő jellegében, álljon itt néhány könyv, ami egyébként annak minősülhetne, vagy úgy általában könyves berkekben ciki olvasmánynak számítanak.

Az egyik ilyen a Twilight saga, amiről sokan sok mindent leírtak már, régóta lerágott csont, amennyire divatos olvasmány volt, és ahányan imádták és rajongtak érte, legalább annyian utálták is, és hosszasan elemezték a hibáit, egy időben szerintem pont annyira volt divat szidni, mint szerelmesnek lenni Edwardba vagy Jacobba. Nem szeretném az előttem leírtakat ismételni, a kritika jó részével egyébként egyetértek, de amikor én először olvastam (kb. tizenöt éves koromban), akkor szerettem. Nem imádtam, de szerettem. Akkoriban még nem voltam egy nagy olvasó, a Harry Potteren kívül nem sok könyvet olvastam még, és a megjelenésekor ez a vámpíros vonal újdonságnak számított. Engem nem bosszantott, hogy csillognak a vámpírok, annak ellenére, hogy hülyeségnek találtam. A klasszikus megoldással jobban szimpatizáltam. Kamaszlányként, akiben dúltak a hormonok, én csak a szerelmi történetet láttam, amibe én is beleestem, nyilván felnőttként már teljesen máshogy látom, de emiatt nem fogom letagadni azt, hogy tizennégy évvel ezelőtti énem szerette ezt a könyvet, és a folytatásait is. Irodalmi értéke nincs, már akkor sem azért olvastam. Viszont ott volt mellette az éjjeliszekrényemen A Diadalív árnyékában és a Monte Cristo grófja is (igaz, ez utóbbival nem kerültek jó barátságba, de ezen megpróbálok majd javítani, A Diadalív árnyékában viszont nagy kedvencem lett). Idén januárban újraolvastam az első részt, és jó volt kicsit nosztalgiázni, még ha néha a fejemet is fogtam, és ha nagyon ki leszek merülve, akkor biztos, hogy elő fogom venni a további részeit is. Az esős Forks miatt imádtam egyébként a legjobban olvasni.

Ebbe a kategóriába tartoznak még nálam Nicolas Barreau könyvei, amik habos-babos, nagyon limonádé, bugyuta kis francia szerelmi regények. Nagyon olvasmányosak, sodrú lendületűek, egy-két óra alatt el lehet olvasni őket, de számomra élvezetesek, és árasztják magukból azt a klasszikus, könnyed francia romantikus hangulatot. Igazi kikapcsolódást nyújtanak, gyűjtöm is őket. Bár nem vagyok egy borító fanatikus, és nem ez alapján választok olvasmányt, szeretem, ha egy könyvnek szép borítója van, és ezeknél a könyveknél kifejezetten tetszik, hogy mindegyik borítón valamilyen piros ruhadarab van a középpontban.

Végezetül álljon itt Paulo Coelho neve, aki csak félig illik a listára, mert mindössze három könyvet olvastam eddig tőle (Veronika meg akar halni, Az ördög és Prym kisasszony, Házasságtörés), ebből egyedül a Házasságtörtést utáltam nagyon, a másik kettőnek csak a vége nem tetszett, de ezt leszámítva olvasmányos volt, és meglepő módon még az érdeklődésemet is fenntartotta. Coelho természetesen nem egy Tolsztoj vagy Nabokov, de szerintem nem annyira szörnyűek a könyvei, mint amennyire megbélyegzik őket. Klisések, és könnyen emészthetőek, de ez minden bűnük (vannak könyvek, amiknek sokkal több), számomra igazán leterhelt időszakban esett jól olvasni őket (ez annak idején vizsgaidőszakban volt), egyébként tervezem is a két kötet újraolvasását, mert a cselekményeikre már nem emlékszem olyan jól, csak a (viszonylag) pozitív benyomás maradt meg róluk.

Mielőtt igazán belesüppedtem volna a könyvmolyságba, előszeretettel forgattam a Reader’s Digest köteteket is, amit azért szerettem, mert változatos történeteket ismerhettem meg, volt is egy-két kedvencem közöttük, a szüleim könyvespolcán szerintem ezek még mindig ott pihennek, de már vagy tizenöt éve egyet sem lapoztam fel. Sok ismert szerzőnek egyébként eleinte ott közölték az írásait, nem mindenki a világhírnévvel kezdte írói karrierjét.

Kicsit még visszatérve a jelenséghez, szerintem sokkal rosszabb, ha valaki azt hazudja, hogy olvasta ezt meg azt a klasszikust, vagy bármelyik ismert, sokak által olvasott, felkapott könyvet, csak hogy ne nézzenek rá ferde szemmel, mintha büszkén felvállalja, hogy ő pl. Danielle Steel rajongó. Egyébként nem vagyok álszent, nem állítom, hogy nem ütközök meg azon, ha valaki megelégszik kizárólag a limonádé, szórakoztató könyvek olvasásával, de ki vagyok én, hogy emiatt akárkit is megbélyegezzek? Mindenki azt olvas, amit akar, én aztán soha nem fogok senkire csúnyán nézni emiatt. Egyedül amiatt zavar az, hogy nagyon mennek a könnyen emészthető ponyvák (YA, romantikus, erotikus könyvek), mert nyilván az, hogy mire van kereslet, meghatározza a könyvpiaci trendeket, és nem egy igazán érdemes szerző köteteit már antikváriumokban sem lehet kapni, de A szürke ötven árnyalata biztos, hogy soha nem fog elfogyni, de rengeteg egykor népszerű és kevésbé népszerű, de egyébként jó könyvet nem adnak ki újra. Biztos megvan ennek az oka, lehet, hogy nem fogyott annyira jól, vagy csak a kezdeti hype miatt olvasták sokan, de nem érné meg újra kiadni, nem tudom. Nyilván a kiadók is pénzből élnek, én ezt megértem, de az utóbbi időben tényleg azt érzem, hogy semmiféle kockázatot nem mernek vállalni, amin a koronavírus-járvány után nem is csodálkozok, de a könyvmoly énem, aki nagyon vágyik bizonyos könyvekre, nehezen emészti ezt meg. Főleg úgy, hogy rajongója vagyok az alulértékelt, furcsa, különc könyveknek. Külön listát vezetek azokról a könyveket, amiket sehol nem lehet kapni, de szeretném őket megszerezni. Elég hosszú a lista, és már mindent feltúrtam utánuk, fel vagyok iratkozva minden előjegyzési listára, járom az antikváriumokat, könyvszekereket, nézegetem az interneten az eladó példányokat.

Jó lenne már elfelejteni ezt a guilty pleasure kifejezést az élet minden területén, az ember összetett személyiség, nem mindig ugyanarra vágyik, és nincs ezzel semmi gond.

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre a témával kapcsolatban, kérlek írjátok meg. Mit gondoltok a guilty pleasure jelenségről? Van olyan könyv, aminek szégyellitek az elolvasását? Ha igen, miért? Nyugodtan csatlakozhattok is a témához saját poszttal, vagy írjátok meg a véleményeteket kommentben!

A többiek posztja:

Papírkaktusz (Kata)
Readinspo (Sára)
Dóri online olvasónaplója (Dóri)
Je suis Eszti (Sister)

Utóvéd (később csatlakozók):

Könyvekkel suttogó (Heloise)

Guilty pleasure olvasmányok” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Köszi, hogy csatlakoztál hozzánk – jó volt olvasni a gondolataidat róla! :) Én is eklektikus olvasónak tartom magam, néhány zsáner azért erősebben jelen van az olvasmánylistámon, de szeretek válogatni mindenből.
    A bejegyzésemből kimaradt – Katánál és nálad olvasva esett le, hogy írhattam volna én is Twilightról, vagy a True Blood könyvek).
    Hú a nehezen kapható könyvek – kincsvadászat is megérne egy bejegyzéssorozatot (két éve írtam tippeket, hogy hol érdemes felkutatni könyveket, de érdekes lehetne egy aktuális körkép kinek mi van a kívánságlistáján!).

    Kedvelés

    1. Én köszönöm a meghívást. :) Én sem tudnék egy stílusnál leragadni, szeretem a változatosságot, de azt észrevettem magamon, hogy még a különféle stílusú olvasmányokban is a hasonló elemeket keresem. A Twilight szerintem ilyen örök klasszikus, amit mindenki olvasott, és a fanatikus rajongókon kívül szerintem kevesen vallották be, hogy szeretik, főleg akiknek alapvetően másfajta könyvek tartoztak a profiljukba, mert cikinek érezték, hogy ez tetszik nekik. Azt sosem felejtem el, hogy amikor először láttam az első részt filmen, mennyire megtetszett Bella lila ágyneműje, amit Charlie vett neki. :D Azóta is olyat keresek hasonlóan szép árnyalatban, de nem találok, mert vagy az árnyalata nem tetszik, vagy az anyaga nem jó. :D A fene azt a válogatós képemet… :D

      Ez a kincsvadászat tényleg nagyon jó témaötlet, érdekes lenne, hogy kinek mi van a listáján, mi az, amire leginkább vágyik, ki mit hol szerez be, ritka kincsek, azokhoz kötődő történetek, stb.

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s