Sylvia Plath: Az üvegbura

Fülszöveg
„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.

Régi tartozásomat róttam le ezzel a könyvvel, mindig is érdekelt, és egyébként is szívesen olvasok mentális betegségekről. Nem számítottam rá, de borzasztóan lassan és nyögvenyelősen haladtam vele, egy-két fejezetnél többet képtelen voltam egyszerre elolvasni, és volt, hogy napokig ki sem nyitottam. Nem szépítek: gyötrelmes kínszenvedés volt minden egyes sora, és elmondhatatlanul untam. Amikor befejeztem, csak arra tudtam gondolni, hogy végre vége, hála Istennek!!!

Na, de a helyzet azért nem ennyire sötét, mindjárt árnyalom egy kicsit a képet, de tény és való, hogy az első ösztönszerű gondolataim a fentiek voltak.

Szóval, amit az előző posztban írtam Marilynne Robinsról, azt fenntartom Sylvia Plath kapcsán is: alapvetően tehetséges szerző, annyi különbséggel, hogy jelen esetben nem az volt a gondom a könyvvel, hogy manírosnak éreztem, hanem az, hogy semmit nem éreztem olvasás közben, egyszerűen semmilyen hatással nem volt rám. Nem sajnáltam Esthert, nem éreztem együtt vele, még akkor sem, amikor elektrosokk kezelést kapott. Faarccal olvastam végig az egészet, és azon gondolkodtam, hogy mennyi van még hátra… Mintha olvasás közben rám is rám borult volna az üvegbura, és minden érzelem kint ragadt volna, hozzám pedig semmi nem jutott volna be. Nem tudom, ennek mi az oka, mert Sylvia Plath prózája nem rossz. Nem tökéletes ugyan, de van stílusa, és egy-két zavarosabb részt leszámítva összetart a szöveg. Mindezek ellenére képtelen voltam ráhangolódni, és fogalmam sincs, ennek mi az oka. Életemben először nem tudom megmondani, miért nem tetszett egy könyv, de ha nekem még egyszer el kellene olvasnom, hát inkább választám az elektrosokk kezelést (vagy ahogy túlzóan mondtam valakinek a könyv kapcsán, inkább tőből levágnám mindkét karomat).

Úgy érzem egyébként egy kicsit igazságtalan vagyok, mert ez olyan, mintha magát a depressziót a kritizálnám, mert ez a tompa üresség, amit annyira nem bírtam elviselni, ez maga a betegség, szóval ezt nagyon jól átadta a regény. De mégis, valahol ezen túl is úgy érzem, hogy nem csak ennyiről van szó, hanem valami többről, ami miatt nem volt jó élmény, de ez az megfoghatatlan, nem tudom elcsípni magamban az érzést, ami ezt kiváltja.

Lehet, hogy az volt a gond, hogy én nagyon magas hőfokon égek, ezért nem tudtam azonosulni a történettel. Én ettől még egy nyomasztó, lehangoló írást is jobban viselek, sőt, azokat kifejezetten szeretem. De ez… Ez számomra maga volt a pokol.

Értem, mit szeretett volna átadni Sylvia Plath a depresszió kapcsán, eljutott hozzám az üzenet, de nem tudtam átérezni belőle semmit. Egyetlen cselekményszál fogott meg, de az nagyon, ez pedig Buddy Willarddal kapcsolatos. Teljes mértékben megértettem, miért viszolygott tőle Esther. Egy fantáziátlan, unalmas, halvérű, sótlan alak, akiben még a tisztesség írmagja sem található meg. Az az élet, amit Esthernek “kínált” a rémálmom, na az lett volna még az igazi pokol a könyv olvasásán kívül.

Egyébként az a klasszikus eset áll fenn, hogy adott egy főszereplő, akinek mindene megvan, “tökéletes” élete lehetne, de neki mégsem jó semmi. Persze tudjuk jól, hogy a depresszió nem válogat, anyagi és társadalmi helyzettől függetlenül érinthet bárkit, de most mindenki tegye a szívére a kezét, és mondja azt, hogy ugyanúgy együttérez, ha egy kiváltságos embert érint ez a betegség, mintha olyasvalakit, aki pl. a létfenntartásért küzd, vagy súlyos traumái vannak, stb. Persze, ezek nem függenek össze, ezzel tisztában vagyok, ahogyan azzal is, hogy nem csak ez a két véglet létezik, de nem tehetek róla, mégis ott motoszkált bennem, hogy másvalaki örülne mindannak, ami Esthernek megadatott, ő pedig amiatt nyavalyog, hogy nem találja a helyét a világban, miközben lehetőségek tömkelege közül válogathat, és nem kell amiatt aggódnia, hogy lesz-e miből megélnie, lesz-e nem léleknyomorító állása, vár-e rá egyáltalán valamiféle normálisnak mondható jövő.

Ami viszont nagyon zavart a regényben, és bántónak is találtam, az az, ahogy másokról megnyilvánult, ahogy kategorizálta az embereket, csúnyának vagy idiótának vagy nem is tudom én minek tartotta őket. Én sem tehetek róla, hogy nem érintett meg Esther depressziója, mondhatnánk, hogy ő sem, hogy így gondolkodik. Valóban nem, de a különbség a kettő között, hogy én hasonló helyzetben minden gondolatom és érzésem ellenére megpróbálnék támogató lenni akárkiről is legyen szó. De leírni valakit, mert eláll a füle, vagy előnytelen ruhát hord, nálam nem fér bele.

Amit pedig nem értettem, az az volt, hogy mitől lett jobban? Kezelésről kezelésre, lelketlem orvosról lelketlen orvosra járt, semmi nem használt, csak csúszott lefelé a lejtőn, még a felülvizsgálat előtt is rossz állapotban volt, aztán egyszer csak jobban lett. Néha olyasmiről szövegelt Sylvia Plath (ez inkább a könyv vége felé jellemző), ami nem lényeges, ami pedig fontos lett volna, az teljesen elsikkadt.

Szóval ez most az az eset, amikor én nem tudtam azonosulni a könyvvel, de ettől függetlenül ajánlom elolvasásra, biztos, hogy ebből mindenki mást fog magával vinni útravalóként (ez nyilván minden könyv esetén így van, de a témája miatt itt ez hatványozottan igaz), és mindenkiben teljesen máshogy csapódik le. Én sajnos nem érzem, hogy bármit is adott volna, hogy épültem volna az elolvasása által, vagy akár csak jó olvasmányélmény lett volna.

Amennyire egyébként mások oda meg vissza vannak ezért könyvért, és amilyen felhajtás van körülötte, számomra ez csalódás volt, pedig tényleg reménykedtem benne, hogy jó lesz, hiszen maga a szerző is a depresszióval küzdött, azt hittem ez garancia arra, hogy jó lesz a könyv.

A verseivel még lehet teszek majd egy próbát, mert a stílusa egyébként megfogott.