Fülszöveg
Húsz év telt el azóta, hogy a Csokoládé című regényben megismert bájos és életvidám Vianne Rocher és kislánya, Anouk letelepedett az apró francia faluban, Lansuenet-ben. Vianne azóta valódi otthonra lelt, Anouk pedig kirepült a családi fészekből, a csokoládébolt azonban a régi: Vianne és másodszülött lánya, Rosette ugyanúgy készítik a személyre szabott édességeket.
Ám egy napon az álmos falucska élete váratlanul ismét felbolydul, amikor Narcisse, az öreg virágárus meghal és egy szamócában gazdag erdőt hagy Rosette-re, írásbeli gyónását pedig a helyi plébánosra. Az örökséget más is meg akarja szerezni, a faluba pedig új lakó érkezik Morgane Dubois személyében, aki üzletet nyit Narcisse egykori virágboltjának helyén, a csokoládébolttal szemközt.
Morgene éppen olyan karizmatikus és varázslatos nő, mint Vianne, az új üzlet pedig már-már hátborzongató módon éppen olyan mágikus erővel vonzza az embereket, mint annak idején a csokoládébolt…
Joanne Harris érzelmekben, színekben és hangulatokban gazdag regénye méltó a Csokoládé sorozat eddigi darabjaihoz: összetett és magával ragadó történet barátságról, kapzsiságról, bosszúról, múltbeli vétkekről és titkokról.
A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!
Pontosan húsz év telt el a Csokoládé sorozat első és utolsó kötetének a megjelenése között, ahogyan húsz év telt el a történetben is, onnantól kezdve, hogy Vianne Rocher a lányával megérkezett a dél-francia Lansquenet-sous-Tannes-ba, és megnyitotta a csokoládéboltját. Én két éve olvastam el az első részt, és azonnal rabul ejtette a lelkemet, azóta sem olvastam ehhez fogható könyvet, sem a cselekményt, sem az atmoszférát tekintve.
A helyszín ismét (vagy éppen továbbra is) Lansquenet-sous-Tannes, mindössze a második részben tettünk egy rövid kitérőt Párizsba, de Vianne végül ott maradt, abban faluban, ahová annak idején a karnevál szelével érkezett. Továbbra is a csokoládékat készít a régi üzlethelyiségben, és fölötte lakik fiatalabb lányával, Rosette-tel. Idősebb lánya, Anouk Párizsban él a szerelmével, ritkán utazik már haza, Vianne pedig nehezen viseli, hogy távol van, főleg, hogy éppen Anouk volt az, aki annak idején leginkább vágyott gyökeret ereszteni és letelepedni. Ez az utolsó rész leginkább erről szól: a szülő-gyermek kapcsolatról, az elválás nehézségeiről, az aggódásról, a vágyról, hogy egy anya a felnőtt gyermekét is szeretné a közelében tudni. Mindeközben ott van az anyai büszkeség is, hogy az egykori kislányból egy független, érett, okos fiatal nő lett, aki megáll a saját lábán, tudja, mit akar, éli az életét, és fittyet hány rá, mit várnak tőle mások.
Habár jelen van az életében, Vianne továbbra is egyedülálló anya, Roux-val nem élnek együtt, a férfi nem bírja a kötöttségeket és a zárt tereket, továbbra is a hajóján él, és néha ugyan meglátogatja Vianne-t és Rosette-t, szervesen nem részese a mindennapjaiknak. Ez mélységes szomorúsággal töltött el, mert annak ellenére, hogy senkire nem lehet olyan életformát ráerőltetni, amilyet nem akar, azt gondoltam, hogy a nő, akit szeret és a lánya fog Roux számára annyit jelenteni, hogy ha nem is költözik be a csokoládébolt fölé hozzájuk, egy családként fognak együtt élni, de ő inkább csak amolyan alkalmi vendég az életükben. Talán ez okozta a legnagyobb szívfájdalmat számorma, hogy Vianne és Roux végül nem talált úgy igazán egymásra, arról nem is beszélve, hogy Rosette-nek is szüksége lett volna az apjára.
Vianne magányos, Roux ugyan ott van, de mégsincs ott igazán, Anouk távol van, Rosette az egyetlen, aki megmaradt neki, és tudja, hogy ő mindig ott lesz neki, de a most már tizenhat éves Rosette-nek szintén különleges képességei vannak, ám még mindig nem beszél, csak állathangokkal kommunikál. A közösség furcsán néz emiatt rá is, és Vianne-ra is, nem olyan könnyűek így azért a mindennapok a faluban. Némi vigaszt nyújt azonban, hogy Vianne tudja jól, hogy Rosette-nek mindig is szüksége lesz az anyjára, ő soha nem fog kirepülni, mint Anouk.
Az epertolvajban is belebonyolódnak azért a szereplők a múlt árnyaiba, amik fenyegetően árnyékolják be az egyébként sem felhőtlen jelent. Felbukkan egy új idegen, Morgane Dubois, aki tetoválószalont nyit, és úgy csavarja el az emberek fejét, mint annak idején Vianne tette a csokoládéival, csakhogy ezúttal Vianne úgy sejti, nem egy ártalmatlan illetővel van dolga a falubelieknek, és teljesen kifordul önmagából. Ő, aki mindig elfogadó volt mindenkivel, sosem rekesztett ki senkit azért, mert nem illik az adott közösségbe, minden erejével azon van, hogy elűzze Morgane-t a faluból. Vianne úgy érzi, a nő fenyegetést jelent mindenkire, de főként Rosette-re, így ismét a boszorkányság eszközeihez nyúl, hogy megszabaduljon a nemkívánatos erőktől, csakhogy minden mágiának ára van, és ő túl későn jön rá, hogy mit idézett elő azzal, hogy segítségül hívta a szelet, hogy kergesse el Morgane-t a faluból.
Az elszakadás mindig nehéz, ha olyasvalakiről van szó, akit szeretünk, és ez az érzés áttételesen bennem is kialakult a könyvekkel kapcsolatban. Soha nem éreztem még olyan erősen a keserédes hangulatot, mint a sorozat köteteinek az olvasása közben. Eddigi olvasmányaim során nem találkoztam még egy olyan könyvvel, amiben már a történet elején olyan erősen ott lebegne az elmúlás érzése, mint a Csokoládéban. Hogy a biztonságos, otthonos jó érzés nem fog örökké tartani, ennek egyszer vége lesz, és valószínűleg nem a legjobb értelemben véve. Már az elején tudtam, hogy a sorozat nem a hagyományos értelemben vett boldog befejezéssel fog véget érni, és ez nem is illett volna hozzá. De valahol viszont mégis vágytam rá, hogy mindenki kapja már meg azt az idilli, nyugalmas boldogságot, ami jár neki, és ez valahol meg is történt, én mégis nagyon elégedetlen vagyok a lezárással, sőt, ha őszinte akarok lenni, akkor csalódottságot és dühöt érzek (tudom, tudom, nem biztos, hogy ez teljesen egészséges, hiszen ez csak egy fiktív történet, nem kellene ennyire bevonódnom).
Vianne és Anouk szála hirtelen, kapkodó és elvarratlan maradt, mind külön-külön, mind anya-lánya viszonylatban nézve. Efölött egyszerűen nem tudok napirendre térni. Bármennyire is volt magával ragadó és hangulatos az atmoszférája ennek a kötetnek is, úgy érzem a recept fő hozzávalója megkeseredett, és így már nem olyan az íze. Dühös vagyok Roux miatt is, ahogy viselkedett, személyiség és szabad élet ide vagy oda, sem Vianne, sem Rosette nem ezt érdemelte. És habár az első kötetben bíráltam Vianne-t, mivel egyértelműen kialakulóban volt valami Roux és Josephine között, amikor ő lefeküdt a férfival, ha már úgy alakult, hogy ő és Roux lettek egy pár, (bár az ő esetükben szerintem még ezt sem mondhatjuk, a legcsekélyebb mértékben sem nevezhető sem klasszikus párkapcsolatnak, sem szerelemnek, ami kettejük között van), és közös gyermekük is született, akkor egy szép íve kellett volna hogy legyen ennek a kapcsolatnak.
Roux és Josephine-nel utolsó közös jelenetét nem is értettem, és ha addig dühös voltam, hát akkora már majdhogynem tajtékoztam. Miért kellett ezt? Josephine is megérdemelt volna egy rendezett befejezést, ahogyan a fia is. Rosette különálló szálával viszonylag elégedett vagyok, bár azt is kissé váratlannak és nem odaillőnek éreztem, de még talán ez van elvarrva a legtisztességesebben. Egyedül Reynaud atya történetének az alakulásával vagyok teljesen kibékülve, ő nagyon szép ívet járt be, elképesztően pozitív személyiségfejlődésen ment keresztül, és szerencsére le tudott számolni gyötrő múltjával is.
Nem állítom, hogy a befejezés hatással van arra, hogy mennyire szeretem ezt a sorozatot, ugyanúgy újra fogom olvasni az egészet, és továbbra is a kedvencem, és Az epertolvajnak is élveztem az elejét és a közepét, mert a jól ismert, varázsos, hamisítatlan Joanne Harris világ jelenik meg benne. De ettől függetlenül nagyon-nagyon sajnálom, ahogy véget ért, és emiatt mindig is lesz bennem egy kis tüske, mert ez a csodálatos sorozat egy sokkal, de sokkal jobb befejezést érdemelt volna. Ezen túllépve azonban tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek, mert igazi mélységek jelennek meg a regényekben, főként az emberi kapcsolatokról, de elsősorban az embernek az önmagával való kapcsolatáról.
A sorozattól ezennel búcsúzom, de vár még rám jó néhány Joanne Harris kötet (Szederbor, Szent bolondok, Bársony és keserű mandula, Partvidékiek, csak hogy néhányat említsek), ezeknek az értékelésével érkezem majd, és tervezek egy külön bejegyzést is magáról a szerzőről és a komplett életművéről is.
Aki már olvasta: nektek hogy tetszett a befejezés? Elégedettek vagytok, vagy nektek is maradt hiányérzetetek?
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 